„Mindig jobb az érvényes, mint az érvénytelen [népszavazás], de a közjogi következmények beállnak mindenképpen, hiszen azt vállaltuk, hogy a kérdésben foglalt jogi szabályozást, miszerint csak a magyar parlament dönthet arról, hogy kikkel akarnak a magyarok együtt élni, ezt a jogrendszer részévé fogjuk tenni. Ezt akkor is megtesszük, ha érvényes, és akkor is, ha nem”

– mondta Orbán Viktor 2016. október 2-án, az ún. kvótanépszavazás délelőttjén, szavazatának leadása után. (Lényegtelen részlet, de a népszavazás eredménytelen lett.) A magyar miniszterelnök azt deklarálta tehát, hogy az ő politikai eszköztárának élét holmi szabályok nem csorbítják, politikai projektjét ezek nem gáncsolhatják.

Vegyünk egy másik példát Orbán politikai gyakorlatából, az ún. tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet kezelésének kronológiáját, melyet – annak groteszkségére való tekintettel – némileg mechanikus mantraszerűséggel érdemes vázolni.

Orbán Viktor kormánya a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet bevezetését egész Magyarországra kiterjedően 2016. március 9-én rendelte el, hat hónapra. A menedékkérők havi átlaga ebben az időszakban: kb. 4000 fő. A válsághelyzetet 2016. szeptember 5-én meghosszabbították, 2017. március 8-áig. A menedékkérők havi átlaga ebben az időszakban: kb. 700 fő. A válsághelyzetet 2017. március 6-ai rendeletben meghosszabbították, 2017. szeptember 7-éig. A menedékkérők havi átlaga ebben az időszakban: kb. 300 fő. A válsághelyzetet a 2017. augusztus 30-ai kormánydöntés meghosszabbította 2018. március 7-éig. A menedékkérők havi átlaga ebben az időszakban: kb. 200 fő. A válsághelyzetet a kormány 2018. február 16-án meghosszabbította 2018. szeptember 7-éig. A menedékkérők havi átlaga ebben az időszakban: kb. 53 fő. A válsághelyzetet 2018. szeptember 6-ai hatállyal meghosszabbították 2019. március 7-éig. A menedékkérők havi átlaga ebben az időszakban: kb. 51 fő. A válsághelyzetet 2019. február 22-ei hatállyal meghosszabbították 2019. szeptember 7-éig. A menedékkérők havi átlaga ebben az időszakban: kb. 54 fő. A válsághelyzetet 2019. szeptember 5-én meghosszabbították 2020. március 7-éig. Ebből az időszakból a menedékkérők havi átlagára vonatkozóan még nincs adata a magyar Központi Statisztikai Hivatalnak. A válsághelyzetet 2020. március 5-én meghosszabbították 2020. szeptember 7-éig.

Látható, hogy a „tömeges” „bevándorlás” okozta „válsághelyzetnek” a sorozatos elrendelése teljességgel megalapozatlan és aránytévesztő volt. Szükségtelen. S ami a leglényegesebb: a kormány a válsághelyzet kihirdetésének saját maga által meghatározott minimális kritériumait is figyelmen kívül hagyva hozott újabb és újabb meghosszabbító rendeleteket. Ostobaságnak és nevetséges alkalmatlanságnak tekinteni mindezt persze óriási tévedés, ellenzéki alibi. Valójában ravasz politikai taktika, karakterformálás és valóságteremtés.

Orbán a menekültválságot politikai projektjébe inkorporálta és migránsáradattá transzformálta, melyben vezérlő tábornokként, várkapitányként tartóztatja fel az inváziót, a Magyarország szerbiai határánál húzódó acélkerítés pedig az ezeréves keresztény Európa utolsó védőbástyája.

És mindezek tudatában érkezünk el napjainkba. A magyar kormány 2020. március 11-én veszélyhelyzetet (rendkívüli jogrendet) léptetett életbe, Orbán erről március 13-án azt mondta, hogy ez „valahol a békebeli demokrácia és a háborús állapot közötti fázis”. Ugyanebben a rádióinterjúban azt is mondta, nem tudván lejönni az évek óta reflexszerűen blöffölt apokaliptikus-migrációs panelről, hogy a járványt Magyarországra elsősorban külföldiek hozták be, tudniillik iráni diákok.

A veszélyhelyzet meghosszabbításához 15 nap leteltével az Országgyűlés felhatalmazását kell kérni a rendeleti kormányzáshoz, tehát hogy a parlament összehívása, a törvényalkotási határidők betartása nélkül is érvényesíthesse akaratát a kormány, akár fel is függeszthesse egyes törvények alkalmazását, eltérhessen törvényi rendelkezésektől és más rendkívüli intézkedéseket is hozhasson, a veszélyhelyzetre való tekintettel. A felhatalmazási törvényjavaslatra reagálva a Társaság a Szabadságjogért civil jogvédő szervezet, az Eötvös Károly Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság és az Amnesty International közös, március 22-ei közleményükben azt írták, hogy

„a törvényjavaslat a benyújtott változatában nem felel meg a különleges jogrenddel szemben támasztott demokratikus és az Alaptörvényből is következő követelményeknek”,

majd javaslataikat négy pontban összegzik: 1. a különleges jogrendként bevezetett veszélyhelyzet nem alkotmányon kívüli helyzet, 2. a különleges jogrend nem tarthat örökké, csak előre meghatározott időre szólhat, amely szükség esetén meghosszabbítható, 3. a jogállami működés alapvető szabályai nem írhatók felül járványügyi vészhelyzetben sem, 4. az alapvető jogok a veszélyhelyzetben is megilletik a polgárokat.

Március 23-án került volna sor a rendkívüli törvényjavaslatról szóló parlamenti szavazásra, ehhez azonban, épp annak rendkívülisége miatt, el kellett volna térni a napirendtől, a napirendtől való eltéréshez pedig 4/5-ös többségre lett volna szükség. Tehát még a kétharmados, alkotmányozó többségét újra és újra megerősítő orbáni rezsimben is ellenzéki közreműködést igényelt volna, hogy szavazásra kerülhessen a törvényjavaslat, de az ellenzéki támogatás hiányában már a napirendre vétel is elbukott. A kormánypárti Fidesz frakcióvezetőjének ígérete szerint a törvényjavaslatot a következő héten napirendre veszi a parlament, és – immár az akolmeleg és megbízható kétharmadukkal – meg is szavazták.

Mint az a fentiekből látható volt, Orbán bármikor figyelmen kívül hagy törvényi eljárásrendeket. Ezt most is megtehette volna, mert sem a szokásjog, sem a formális jog nem hozza különösebben zavarba, ha azok akadályt jelentenek túlhatalmi céljai megvalósításához. A mostani felhatalmazási törvény kapcsán így tehát az az egyik lényeges kérdés, hogy ezúttal mégis miért akarta betartani a játékszabályokat. És noha részben összefügg ezzel az orbáni, már-már normatívvá váló, kézi vezérlő szokásjoggal, de a második kérdés még alapvetőbb:

szükséges vagy indokolt volt-e egy olyan felhatalmazási törvény, amelyet Orbán beterjesztett? Indokolt-e abban az értelemben, hogy hiányában tehetetlenül szűkös lett volna a kormány mozgástere a vész- és válsághelyzet kezeléséhez?

Ami a második kérdést illeti: sokan, például a Társaság a Szabadságjogokért nevű jogvédő szervezet is úgy érvelt, hogy veszélyhelyzet kihirdetése nélkül is Orbán rendelkezésére állhattak volna azok a jogi eszközök, amelyek a járvány és válság kezeléséhez szükségesek. Ez néhány nappal később – némileg önleleplező módon – be is bizonyosodott: március 26-án a Miniszterelnökséget vezető miniszter jelezte, hogy az aznap lejáró veszélyhelyzetet miniszteri rendeletekkel meg tudják hosszabbítani, március 27-én pedig – másnap érvénybe lépő – kijárási korlátozásokat jelentett be a miniszterelnök, s ehhez a rendelethez sem volt szükség felhatalmazási törvényre.

Az látható például, és ez volt az egyik legfőbb érv a törvényjavaslat ellen, hogy a rendkívüli jogrendre való felhatalmazás nincsen véghatáridőhöz kötve, pedig – erre többek között Schiffer András ügyvéd, korábbi országgyűlési képviselő és a 24.hu (Bita Dániel, Kálmán Attila, Pető Péter) nagylélegzetű dolgozata is utalt – a bizalomépítés érdekében erre valóban szükség lett volna. Bizalomra lenne és lett volna szükség. Az ellenzék ennek hiányában (sok egyéb feltételt alig szabott a hétpárti egyeztetésen és a parlamenti vitában, mert nyilvánvalóan maga sem tagadta a veszélyhelyzet létét) nem tudta volna támogatni a törvényjavaslatot, ha az szavazásra kerül. De – és itt érkezünk el e felhatalmazási színjáték elsődleges céljához – éppen ez volt Orbán szándéka és csapdája (idézzük ehhez még egyszer 2016-os kulcsmondatát: „Ezt akkor is megtesszük, ha érvényes, és akkor is, ha nem”).

Már napokkal a szavazás előtt építette a kormányzat (például a Miniszterelnökséget vezető miniszter által) azt a narratívát, hogy „az ellenzék egy része a vírusnak szurkol”, az elbukott szavazás után aztán az egész propagandamédia kezdhette sulykolni ugyanezt. És akkor megint ugyanott vagyunk, business as usual: „a haza nem lehet ellenzékben”, „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Kreálj egy irreális és végletesen eldöntendő helyzetet, magyar emberek érdeke vs. koronavírus, fogj pozíciót, és minden ellenvetésre, miszerint számos döntés nem jogos szükségből, hanem elsődlegesen hatalmi érdekedből származik, válaszold, hogy hazaárulás, Soros-bérenc, magyargyűlölet, a halál kultúrája. Válaszold, hogy az ellenzék a vírusnak szurkol. A Gulyás Gergely nevű miniszter régóta és vélhetően még jó darabig eltartó politikai karrierjének egyetlen említésre méltó momentuma volt és lesz ez a mondat. Ő ennyivel gondolta szolgálni – békében és vész idején – a hazáját és a magyar embereket.

És persze jöttek megint erősíteni az Orbán vezényelte hamis dichotómiát azok a fecsegő beszélőfejek, akik 2010 áprilisa óta minden hétköznap fáradt rutinnal diktatúráznak, hitleri hatalomgyakorlást vizionálnak. Azok, akik már tehetetlenek és ötlettelenek, hogy megkíséreljék mélyen analizálni és valóban megérteni az orbáni illiberális hibrid autoriter rezsim működését, hogy az így születő felismerésekből aztán a Nemzeti Együttműködés Rendszerének lebontására, leváltására vonatkozó stratégiák sarjadhassanak. Semmi aprómunka, csak a felháborodott és hiú önreprezentáció.

Orbán politikai stratégiái mögött – s erre mutat a mostani helyzet is – elsősorban nem a népakarat vagy a magyar dolgozó emberek érdeke áll, hanem a politikai képzelet és a „pillanat uralása”. Tehát nem a szükség.

S még ha erkölcsileg, járványügyileg, gazdaságilag vagy jogilag úgy is tűnhetne, hogy szükséges a rendkívüli jogrend és a rendeleti kormányzás, arra már sem erkölcsi, sem járványügyi, sem gazdasági, sem jogi, sem logikai magyarázat és felmentés sincs, hogy Orbán a – karnyújtásnyira kerülő – konszenzus helyett továbbra is a permanens szellemi-politikai polgárháború újabb csatáit vívja, s kreál további szükségtelen szükséghelyzeteket az „ostromlott erőd” képzetének fenntartásához. Miközben meg érthető: megkérdőjelezhetetlen hatalma immár – jó ideje és végül – tényleg csak ezen az egyetlen fegyvernemen nyugszik. Nincs egyebe, s ő sem egyéb.

A bináris rendszerre épülő politikai kommunikáció itt idézett macsó trükkjei persze a magyar emberek érdekeinek védelme, a stadionokért lezüllesztett egészségügy és az ott dolgozók tiszteletreméltó helytállásának szempontjából tökéletesen irrelevánsak és szükségtelenek voltak. Most, a rendkívüli jogrend megszűntével, ezek átgondolása mégis (és ezúttal talán végre) szolgálhatna tanulsággal arra nézvést, hogy miként kerülhető el az orbáni történetmesélés kizárólagossága, illetve annak az az újra és újra sikeres narratív csapdája, amely a NER- és/vagy rendszerkritikus megszólalókra mindig ugyanazt az egyetlen hamis mellékszerepet osztja.)