Se szeri, se száma azoknak a turistalátványosságoknak, amelyeket Párizsban járva az embernek szinte kötelező megnéznie. Ezek közül is kiemelkedik a Sacré-Cœur bazilika. A Montmartre-ban, Párizs egyik leghíresebb városrészében, a város legmagasabb pontján elhelyezkedő templom meglátogatása bőven megéri az óriási tömeget, amiben egy szelfibotot sem lehet leejteni. A Sacré-Cœur lépcsőjén állva elénk tárul Párizs teljes látképe, az emberek millióit rabul ejtő kis utcákkal, az összetéveszthetetlen Haussmann-házak krémes-szürkészöld fényeivel, a távolban magasló modernitással, a Défense felhőkarcolóival. Kétségtelenül olyan élmény ez, amire az ember mindig szívesen emlékszik vissza.

Főleg akkor, ha a látogatás alkalmával hiányos történelmi ismeretekkel rendelkezett és fogalma sem volt róla, hogy mit keres ez az óriási hófehér templom néhány sarokra a Toulouse-Lautrec képeiről ismert Moulin Rouge-tól. A Sacré-Cœur ugyanis több, mint az emberi alkotóerő végtelenségének megtestesülése.

A székesegyház ugyanis elsősorban a forradalmak fővárosának csúcsán terpeszkedő szimbóluma a régi világrendnek, amely gőgösen tekint le a szabadságért, egyenlőségért és testvériségért többször is vérét ontó városra, és neveti képébe uralmát, amelyet mindhiába akartak letörni azok a városlakók, akik számára ez a konzervatív világrend nem magasztos értékeket, arisztokratikus pompát és tündöklést, hanem a mocsokban, bűzben való szenvedést, a sosem csillapodó éhséget, kimerültséget és reményvesztettséget jelentette.

A Sacré-Cœur-t 1875-ben kezdték el építeni és 1919-ben szentelték fel.

A helyszínválasztás nem volt véletlen. Montmartre városrésze ugyanis központi szerepet játszott egy olyan történelmi eseményben, amelynek jelentősége – bármennyire is lekicsinyli a cinikus reakció – tagadhatatlan. 1871 március 18-án ugyanis innen indult a párizsi kommün, amely 72 napig működött, mielőtt május 28-án brutálisan leverte a francia hadsereg. A hatalmát megszilárdító harmadik köztársaság vezetői sebzett vadként vágtak neki a megtorlásnak, azzal a céllal, hogy a kommünből ne maradjon más, csak a tömegsírokba lőtt, bebörtönzött, elüldözött kommünárok emléke, akiknek kísérletét éppen 149 éve folytotta vérbe a reakció.

Minek nevezzelek?

A párizsi kommün szerepét, jelentőségét többféleképpen is lehet értelmezni. Egyrészt könnyű úgy lefesteni, mint az 1789-ben kirobbanó nagy francia forradalom nyolcvan évvel későbbi, néhány hónapos időtartamba sűrített megismétlődését: előzményéül ugyanúgy egy önmaga paródiájába forduló monarchia szolgált, amelynek fényűzése, valóságtól elrugaszkodottsága a Bourbonok uralmának végnapjaihoz hasonló nyomorba taszította Párizs népét. Története, résztvevői merőben eltérő elképzelései okán lefesthető kaotikusként és erőszakosként is. Bukása után a hatalom ugyanúgy rendet és a forradalomhoz vezető ancien régime működésével való szakítást hirdetett, mint 80 évvel korábban. (Ez sok tekintetben csak az autokratikus külcsíny lecserélését jelentette.)

Másrészről a Mércén is publikáló Balázs Gábor nemrég megjelenő, Párizs, szabad város című kiváló könyvének szavaival élve a kommün sokáig a „politika foglya volt”, emlékét és jelentőségét minden azt követő politikai rendszer a saját szája íze szerint értelmezhette. A szociális intézkedéseket bevezető, de a magántulajdon intézményét fel nem számoló kommünben Karl Marx megláthatta az első proletárforradalmat, az orosz bolsevikok saját forradalmuk előfutáraként tekinthettek a párizsi eseményekre, és az újbaloldali, anarchista csoportok is saját elképzeléseiket láthattak visszaköszönni bennük. Másfél évszázaddal később nyilvánvalóan ez az írás sem  adhatja vissza hitelesen az 1871-ben történt eseményeket. Inkább azt mutatnám be, miért is volt annyira jelentős a párizsi kommün és miért van relevanciája az első látásra merőben más problémák ellen küzdő 21. századi baloldal számára.

A párizsi kommün megszületése egyaránt köszönhető az azt megelőző évtizedek szerveződő munkásmozgalmának és az 1870-1871-es esztendők politikai körülményeinek. Ahogy azt könyvében Balázs Gábor is kifejti, az 1868-tól rendszeressé váló politikai gyűlések, találkozók voltak a kommün ideológiai bölcsői. Ezeken a réunion publique-eken (melyeket III. Napóleon az elégedetlenségek mérséklése miatt engedélyezett) a városi munkásság nagy számban vett részt, sokan éles kritikát fogalmaztak meg a bérmunkára és a dolgozó osztály kizsákmányolására épülő tőkés társadalmi berendezkedéssel szemben, annak teljes meghaladását követelve. A találkozókat nagyfokú ideológiai sokszínűség jellemezte, ami belső konfliktusokhoz is vezetett, ám ezek a gyűlések óriási előrelépésnek számítottak abban a tekintetben, hogy a munkásság végre saját maga fogalmazta meg követeléseit, nem pedig egy felülről, a forradalmakat a múltban gyakran eláruló városi nagypolgárság vagy arisztokrácia által kezdeményezett szervezkedésről beszélünk.

A gyűlésekre jellemző polgárság-ellenes hangulatot nem kis részben befolyásolta, hogy az 1848-as februári forradalom és annak júliusi véres letörése még élénken élt a résztvevők emlékezetében, akik nem akarták még egyszer kiszolgáltatni magukat az ellenük forduló polgárságnak. Párizs munkássága a politikai jogok kiszélesítésénél továbbment, azt a társadalmi struktúrát akarta radikálisan megváltoztatni, amely az elnyomásuk alapjául szolgált: a tőkés gazdasági berendezkedést.

Őrségváltás helyett valódi rendszerváltást!

A Kommün megalakulásához azonban a kor politikai fejleményei is elengedhetetlenek voltak. Adott volt az elnöki mandátuma után a hatalmat puccsal megtartó, 1852-ben császárságot kikiáltó III. Napóleon, aki legendás unokatestvérével, Napóleon császárral ellentétben valahol a középszerűség és a rossz vicc kategóriájának határán, külpolitikai hibákat egymásra halmozva vezette Franciaországot, miközben otthon nagyívű építkezésekkel kedvezett az eliteknek, a munkásság életkörülményeivel nem törődve. Az általa hirdetett „szociális Császárság” kimerült némi koncként odavetett gyülekezési jogban (mint a sztrájkjog vagy az előbb említett réunion publique-ek bevezetése), a rendszer fő nyertesei a nagyvárosi tőkésosztály, a katolikus egyház és a vidéki arisztokrácia voltak.

1870-re a társadalmi elégedetlenség a tetőfokára hágott, rendszeresek voltak az összetűzések a munkások és a rend őrei között, és a szélesebb közvélemény számára is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy III. Napóleon rossz uralkodó. A császárnak így kapóra is jött a Bismarck vezette Északnémet Szövetség megerősödése miatti francia félelem, Napóleon úgy vélte, egy németek felett aratott győzelemmel újból megszilárdíthatná egyre ingatagabb lábakon álló hatalmát. Így az egyébként leromlott egészségű császár 1870. július 19-én hadat üzent a szövetségnek. Dicsőséges honvédő háború helyett azonban emberéletek százezreit követelő valóságos katasztrófa következett be. A birodalmi nagyság két évtizedes illúzióját atomjaira zúzta szét a franciák 1870. szeptember 2-án Sedannal elszenvedett sorsdöntő veresége, ami után III. Napóleon fogságba került, a porosz csapatok körbevették Párizst, a második birodalom végleg megbukott, helyét a harmadik köztársaság vette át.

Ám Párizs forrongó népének az új köztársaság nem volt több egyszerű őrségváltásnál: a munkásság nézetei egyre inkább radikalizálódtak, de a császárság bukása után megalakuló Nemzeti Önvédelmi Kormány tagjai a vagyonos, konzervatív városi polgárságból kerültek ki. A poroszok közben már Párizst ostromolták, január 28-án Versailles-ban pedig tűzszünetet is kötöttek a harcoló felek. A királyi Franciaország legfontosabb jelképének számító palota tükörtermében kikiáltásra került a Német Császárság, amely a békéért cserébe Elzász-Lotaringiát és Párizs városától 200 millió frank hadisarc befizetését kérte, amire az Adolphe Thiers vezette konzervatív kormány rá is bólintott.

A párizsiak azonban nem kértek a megalázó békéből, számukra az a sok évtizednyi szenvedés utáni hullagyalázással ért fel, melyet egy olyan kormány kötött, amely nem hajlandó meghallgatni a követeléseiket és a sok hónapnyi szenvedésük ellenére velük fizettetné meg a háború költségét.

A fővárost védő, akkor már radikálisok befolyása alatt álló Nemzeti Gárda ezért úgy döntött, hogy a Párizs védelmét biztosító 400 ágyút a munkások lakta városrészekben helyezi el, mint a Montmartre vagy Belleville, megakadályozva ezzel, hogy a kormányhoz hű hadsereg ellenállás nélkül megszerezhesse őket, megfosztva a várost az ellenállás lehetőségétől.

1871. március 18-án a kormányerők bevonultak a városba, hogy elszállítsák az ágyúkat. Belleville-ben és Buttes-Chaumont-ban ezt még viszonylag kis ellenállás mellett sikerült végrehajtani, a Montmartre-ban azonban feldühödött tömeggel találták szembe magukat. Claude Lecomte, az ágyúk elszállítását levezénylő tábornok háromszor is parancsba adta a katonáinak, hogy lőjenek a tömegbe, ám azok, látván a túlerőt, megtagadták az utasítást. Lecomte-ot és más tiszteket a Nemzeti Gárda helyi erői letartóztatták és montmartre-i főhadiszállásukra szállították. Délután a Nemzeti Gárda központi bizottsága parancsba adta a városháza elfoglalását, mivel úgy vélték, ott tartózkodnak a kormány tagjai, ám ők addigra már Versailles-ba menekültek, a városban állomásozó körülbelül negyvenezer katonával együtt. Este fél hat felé a lázadók egy feldühödött csoportja kivégezte Lecomte-ot. A Nemzeti Gárda az éjszaka folyamán átvette az irányítást a legfontosabb kormányzati épületek felett, másnap a több tízezer főt számláló gárda központi bizottsága már a városházán ülésezett. Délután húszezres éljenző tömeg előtt felhúzták a vörös zászlót, amely a párizsiak egy jelentős részének már 1848-ban egybeforrt a valódi társadalmi változással. A kommün megszületett.

Vive la Commune!

A kommün vezetői hamar munkába is álltak. Március 26-ára választásokat hívtak össze, amin megválasztották a 92 tagú döntéshozó szervüket (a vagyonosabb réteg jelentős része Versailles utasításait követve távol maradt a szavazástól, ám a munkáskerületek óriási tömegben vonultak az urnákhoz), amely hivatalosan március 28-án gyűlt össze. Fontos megjegyezni, hogy a kommün hű maradt a demokratikus elvekhez: számos ’klub’ alakult, ahol a párizsiak hangot adhattak véleményüknek, ezek közül is a leghíresebb a Club de la Révolution, melyet Louise Michel, a kommün egyik legfontosabb női alakja vezetett. (A kommün nem adott választójogot a nőknek, a Központi Bizottságnak sem voltak női tagjai, ám részt vettek a város védelmében, és több feminista követelést megfogalmazó szervezetet is létrehoztak). A médiapluralizmusra sem lehetett panasz: a kommün 72 napig állt, ezalatt pedig 70 újság alakult.

A kommünnek nem volt egyetlen központi vezetője, a végrehajtói hatalom különböző bizottságokba tömörült. A bizottságok igen sokszínűek voltak: tagjaik között tudták az első internacionáléból érkező Eugène Varlin-t, Eugène Pottier-t, az Internacionálé dalszövegének szerzőjét, Gustave Courbet-t, a realizmus művészeti irányzatának egyik alapítóját, a munka-és kereskedelemügyi bizottságának élére pedig az óbudai születésű Frankel Leót tették meg. Magyarország első szociáldemokrata pártjának, a Magyarországi Általános Munkáspárt alapítójának emléke nem él túlságosan aktívan a magyar közbeszédben, a nagyobb nyilvánosság legutóbb akkor hallhatott személyéről, amikor a Tarlós-éra kultúrkampfos hevületének csúcsán az akkori városvezetés át akarta nevezni a nevét viselő II. kerületi utcát, arra hivatkozva, hogy az 1896-ban meghalt Frankel Leó munkásmozgalmi ténykedése hozzájárult a Rákosi- és Kádár-rendszerekhez…

Rövid fennállása alatt számos jelentős intézkedés köthető a párizsi kommünhöz. Ha csak a megvalósult rendelkezéseket vesszük számba, akkor is élesen kirajzolódik egy kifejezetten progresszív állam képe:

az állam és az egyház szétválasztása, az ostrom alatt felhalmozódott lakbértartozások, a gyermekmunka eltörlése, nyugdíj a harcokban elhunyt gárdisták családjainak, kötelező, ingyenes és világnézetileg semleges oktatás bevezetése, az ostrom alatt a munkások által zálogházba adott (háztartási) eszközök részleges visszaszolgáltatása.

Teljes körű államosításra nem került sor, ám a kommün élt azzal a lehetőséggel, amit a kormány és a hozzájuk hű gyárosok menekülése teremtett: az elhagyott üzemeket a munkások a tulajdonukba vehették, a városvezetés pedig kárpótlást fizetett az egykori tulajdonosoknak. A kommün fiskális politikája egyébként meglehetősen mérsékelt volt. A pénzügyi bizottság élére a korábban a francia nemzeti bankban dolgozó Francis Joudre-ot nevezték ki, aki érvényben hagyta a korábbi adózási rendszert (amely 20 millió frank bevételt biztosított Párizsnak), napi illetményt állapított meg a Nemzeti Gárda tagjainak, hitelhez folyamodott a Rothschild Banknál, a bevételek jelentős részét a város kiadásainak finanszírozására használta. Joudre nem volt hajlandó a nemzeti bank 88 millió franknyi aranytartalékát felhasználni a kommün ambiciózus szociális projektjeinek finanszírozásához, mivel az aranytartalékot elengedhetetlennek tartotta az infláció elkerüléséhez.

A kommünt ideológia egységességgel nehezen lehetne vádolni. Vezetőinek többségét a blanquisták és a neo-jakobinusok adták, és már a két csoport is alapvető kérdésekben tért el egymástól: a blanquisták a kommünben az általuk támogatott állam- és tulajdonellenes forradalom eszközét látták elsősorban, a neo-jakobinusok viszont elengedhetetlennek tartották a centralizált vezetést, a szűk elit diktatúráját és a forradalmi terrort. A másik oldalon azok a Proudhon-féle anarchisták és szocialisták álltak, akik számára a kommün egyet jelentett a jövő társadalma felé tett első lépéssel.

A legfőbb csapásirány azonban az önkormányzati autonómiára és föderatív államszervezésre épülő berendezkedés megvalósítása volt.

Ezt leginkább a kommün egyik legfontosabb dokumentuma, a proudhoni elvektől és szóhasználattól hemzsegő, Párizs népéhez intézett deklaráció képviselte, amelyet a Központi Bizottság április 19-én ellenszavazat nélkül fogadott el, és amely többek között megállapítja az önkormányzatok önálló költségvetés és adópolitika kialakításához, a helyi szolgáltatások irányításához, a helyi tisztségviselők demokratikus úton történő kinevezéséhez és a város védelmének önálló megszervezéséhez való jogát, valamint hitet tesz az egyéni szabadságjogok, a lelkiismeret és a munka szabadsága, a „militarizmus, a burzsoá uzsora és előjogok vége” mellett.^[1]

A múltat végképp eltörölni

A kommün szimbolikus politikája egyaránt aktualizálta a nagy francia forradalom örökségét, jelenítette meg a megalakulása előtti munkásság politikai törekvésének emlékét, és kísérletet tett a monarchista Franciaország jelképeivel való leszámolásra. Újra bevezették a forradalmi naptárt, emellett új szöveget írtak a forradalom egyik legfőbb szimbólumához, a Marseillaise-hez.

Az új szöveg megeleveníti az 1789-es forradalom emlékét (Quatre-vingt-neuf, réveillez-vous!), refrénjében pedig a párizsiakat a város védelmére szólítja fel, valamint hitet tesz a nép korlátlan hatalma és a nélkülözés megszüntetése mellett (Chantons la liberté, défendons la cité, marchons, marchons, sans souverain, le peuple aura du pain!). A már említett vörös zászló használata is kiemelt jelentőségű volt, hiszen ez – amellett, hogy már akkor is elválaszthatatlan volt a nemzetközi munkásmozgalomtól – egyértelmű kifejezése volt annak, hogy a kommün vállalja a ‘48-as forradalom elárult munkásainak örökségét. A nagy francia forradalomban is megrohamozott Tuileriák palotájának vagy a Place Vendôme-on álló oszlopnak a lerombolása pedig egyet jelentett a régi monarchista Franciaországgal való szimbolikus leszámolásnak.

A monarchia szimbólumainak lerombolása a kommün bukása után lehetőséget biztosított a hatalomba visszatérő régi világrendnek, hogy elfehéredett arccal, elhaló hangon rökönyödhessen meg a „csőcselék mindent szépet és jót elpusztító tombolásán”, ám már a fentebb leírtak is felvetik azt, hogy valóban jogos-e a felháborodás, ha a kommünt támogató párizsi polgárok ezekben a ledöntött szobrokban, felgyújtott épületekben nem az emberi teremtés csodáját és igéző gyönyörét, hanem évszázadokon át tartó elnyomottságuk aranystukkós-kupolás szimbólumait látták?

Girondisták, hegypártiak

A fent említett, inkább pozitívnak mondható elemek mellett azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a párizsi kommün szimbolikus politikájának voltak olyan elemei is, amelyek joggal kritizálhatóak, és ezek egyébként szorosan összekapcsolódnak az államkísérlet legfőbb hibáival, illetve bűneivel.

Ahogy azt már említettem, a kommünben meghatározó szerepet kaptak azok a neo-jakobinusok, akik retorikájukban és elképzeléseikben is kísértetiesen hasonlítottak az eredetileg legalacsonyabb társadalmi rétegeket jelentő sans-culotte-ok támogatóiként fellépő, de 1793-94 között brutális terrorra és személyi kultuszra épülő diktatúrát fenntartó jakobinusokra. Tagjaik előszeretettel használták a nagy francia forradalom szókincsét, a Központi Bizottságon belüli kritikusaikat ’girondistának’ bélyegezték, amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a kommün döntéseinek hatékonyabb végrehajtása érdekében szükség van egy szűkebb ’operatív törzsre’, akkor azt javasolták, hogy ezt Közjóléti Bizottságnak nevezzék (utalva a francia forradalom azonos nevű végrehajtó szervére, amin keresztül Robespierre, Saint-Just és társaik működtették a terrorra épülő uralmukat). A neo-jakobikusok a versailles-i kormány fenyegetését látva a diktatúra és a terror mellett érveltek a kommün ellenségeinek letöréséhez.

A kommün szocialista kisebbsége nem nézte jó szemmel a neo-jakobinusok ténykedését, a Robespierre-féle rendszerhez való folyamatos visszanyúlásukat anakronisztikusnak, a forradalmuk eszméivel ellentétesnek találták (ők a Végrehajtó Bizottság elnevezést javasolták), és ahogy Balázs Gábor fogalmaz, „tartottak tőle, hogy egy ilyen bizottság létrehozatala nem a kommün diktatórikus hatalmát fogja erősíteni, hanem pár, nem is a legjobb tagjának, diktatúráját a kommün vezetése felett”^[2]. És miközben az utókor szívesen értelmezi úgy a kommünt mint a szélsőséges csőcselék vérgőzös rémuralma, nem mehetünk el amellett, hogy ez a terror elsősorban egyes képviselőik szavaiban, semmint tetteiben nyilvánult meg, a kommünárok nem változtatták mészárszékké Párizs utcáit.

A kivégzések elsősorban a blanquistákhoz tartozó szélsőséges Raoul Rigault főügyész és helyettese, Théophile Ferré neveihez fűződnek. Rigault az akkor már hónapok óta a versailles-i kormány börtönében raboskodó Louis Auguste Blanqui-ért cserébe felajánlotta 70 túsz, köztük Párizs haladó szemléletűnek tartott érsekének, Georges Darboy-nak az átadását, ám az Adolphe Thiers vezette kormány elutasította a túszcserét, amire válaszul Ferré utasítására Darboy érseket és öt társát a kommün végnapjaiban kivégezték. Hogy pontosan hány embert végeztek ki a kommün tagjai, az a mai napig vita tárgya, ám az kétségtelenül jogos kritikaként fogalmazható meg, hogy a kommün egyes elemei – mint az említett Rigault – vehemens antiklerikalizmustól vezényelve számos papot, apácát, szerzetest zaklattak és tartóztattak le, amely már túlmutat a Központi Bizottság által elfogadott, a katolikus egyházat elsősorban az elnyomó császári rezsimet kiszolgáló, korlátlan hatalmú intézményként kritizáló és szabályozni kívánó döntéseken. Ezek azonban nem általános törekvések, hanem a kommün egyes tagjainak bűnei voltak, amelyek mértéke semmiképpen sem indokolta azt a brutális megtorlást, ami a kommün végnapjaiban ment végbe, és ami a történelembe csak mint „véres hét” (semaine sanglante) vonult be.

„Egy barikádon, hol a feltört kövezet tiszta vérrel mosott s gaz vérrel szennyezett…”,

A peremkerületeken zajló kisebb tűzharcok után végül a sedani csatában súlyosan megsérülő Patrice de Mac-Mahon vezetésével a kormány csapatai május 21-én betörtek Párizsba az addigra már kiürített Point du Jour kapun keresztül, és a nap végére elfoglaltak több nyugat-párizsi városrészt is. A várost védő kommünárok élén a lengyel függetlenségi háborúban résztvevő menekült, Jarosław Dąbrowski állt, aki katonai tapasztalattal egyedüliként rendelkező vezetőként reménytelen harcot vívott a többszörös túlerőben lévő hadsereggel szemben. A kommünárokat szervezetlenségük mellett az sem segítette, hogy a városképet a nem sokkal korábban befejezett haussmanni átalakításnak köszönhetően már nem a nagy francia forradalomban sok hasznot hozó szűk utcák, hanem széles sugárutak jellemezték, amelyeken a jól szervezett kormányerők akadálytalanul haladhattak át. A Nemzeti Gárdán belül kezdetben sokan Dąbrowskit hibáztatták a kudarcokért, azzal vádolva a tábornokot, hogy több millió frankért cserébe feladta a várost Versailles-nak. Ez a vád Jarosław Dąbrowski-t annyira felháborította, hogy egyes feljegyzések szerint amikor két nappal később a barikádokon érte a halál, utolsó szavai ezek voltak: „még mindig árulónak hívnak?”.

Másnap, május 22-én tovább folytatódott a kormányerők előrenyomulása kelet felé, és aznap már megkezdődött a kommün tagjainak kivégzése, 16 nemzeti gárdista lett sortűz áldozata. 23-ára már a Montmartre-ban folytak a harcok, ahol több tucat nő védte a barikádokat. A bosszúvágytól forrongó hadsereg nem válogatott módszereiben, megszaporodtak a tömeges kivégzések, a Rue Royale egyik templománál felállított barikád elfoglalása után 300 nemzeti gárdista lett tömeges kivégzés áldozata. Megbosszulván a március 18-án a tömegbe lövetni akaró Lecomte tábornok halálát, a Rue Rossieren 42 gárdistát és számos nőt végeztek ki. Délre újra a francia trikolór lobogott a Montmartre csúcsán, ahol alig két hónappal korábban kirobbant a forradalom.

A következő napokban a kormányerők megállíthatatlanul törtek előre, a várost védők pedig egyre elkeseredettebb és egyre szervezetlenebb harcot vívtak, ekkor került sor a városháza, a Tuileriák palotájának és számos más középület felgyújtására, illetve a már fent említett Darboy érsek és társai, valamint más túszok kivégzésére. Május 25-én este fél hét körül Louis Charles Delescluze, az 1848-as júliusi felkelés börtönt, száműzetést és bujkálást megjárt vezéralakja, a kommün egyik utolsó vezetője felvette a ceremoniális vörös szalagját, fellépett Place Chateau-d’Eau egyik barikádjának a tetejére, hogy a kormányerők lelőhessék. Május 27-ére a harcok már csak a Père-Lachaise temető környékén zajlottak, ahol a hadsereg katonái 150, önmagát feladó katonát mészároltak le.

149 évvel ezelőtt, május 28-án Belleville-ben véget értek az utolsó harcok. Eugène Varlint a kommün Központi Bizottságának proudhonistákhoz tartozó, radikálisabb társait élesen kritizáló és a véres héten a kommünárok által kivégzett túszokat védelmezni próbáló tagját elfogták, megkínozták, megvakították, majd őt is kivégezték.

Le temps des cerises

Két hónap és 10 nap után a párizsi kommün, ez a városméretű kísérlet egy új világra a francia hadsereg véres bosszújának áldozatává vált. A véres hét során meggyilkolt kommünárok számát sohasem közölték, de a történészék 4-6 ezer főre teszik. A megtorlások után stabilizálódó harmadik köztársaság otthont adott a kommünt vérbe fojtóknak, Adolphe Thiers és Patrice de MacMahon egyaránt Franciaország elnökei lehettek az 1870-es években, miközben a kommün vezetői közül sokakra száműzetés, új-kaledóniai deportáció, börtön és halál várt. A közvélemény és a vezető értelmiségiek megosztottak voltak a kommün megítélésében. Kora közízlésének tökéletes megtestesítőjeként Anatole France a bűn és az őrület kormányaként írta le a kommünt. A párizsiak felkeléséhez vezető nyomort és kiszolgáltatottságot tűpontosan megjelenítő Flaubert és Zola szintén elítélően szólt az eseményekről.

Egyedül Victor Hugo volt az, aki – bár kritikus volt a kommünnel szemben – szolidaritást vállalt annak résztvevőivel, brüsszeli otthonában bújtatva őket, és kampányt folytatva amnesztiájukért.

A régi-új köztársaság mindent megtett, hogy elfeledtesse 1871 tavaszának 72 napját: a kommünároknak csupán néhány utca és egy Père Lachaise temetőben elhelyezett tábla állít emléket. Saját győzelmét azonban impozáns módon kivánta a világ elé tárni: a Nemzetgyűlés 1873-ban elrendelte a Sacré-Cœur bazilika megépítését, azzal a kimondott céllal, hogy „a kommün bűneiért való vezeklésül” szolgáljon.

A Sacré-Cœur azóta is ott áll a kommünhöz végsőkig hű Montmartre csúcsán, mintegy örök emlékjeleként a forradalmárok kudarcának, hófehér tornyaival árnyékot vetve azokra az utcákra, ahol egykor azok vére folyt, akik nem voltak hajlandók tovább tűrni sok évszázad elnyomását és nélkülözését, akik többet akartak, mint a magasztos demokratikus eszmék forradalmát: a nép hatalmát, a társadalom teljes átalakítását és igazságosabbá tételét. A legtöbbjük nevét sosem ismerhetjük meg, és a párizsi kommünre a szélesebb közvélemény is hajlamos úgy tekinteni, mint homokszemre a gépezetben, egy pillanatnyi fennakadás, ami említésre sem érdemes, hiszen semmit sem ért el és semmit sem változtatott meg.

És éppen ezért fontos, hogy mi ne felejtsük el 1871 Párizsának forrongó tavaszát. Hogy ne hagyjuk, hogy a forradalom leverőinek arisztokratikus gőgje, a kommün lemészároltjainak emlékén kedélyesen nevetők értelmezése határozza meg, mit gondolunk az egyik első munkáskísérletről, amely céljául a társadalmi viszonyok radikális átalakítását tűzte ki, azoknak a viszonyoknak, melyek kiszipolyoznak minden szépséget az emberből, ami az emberi létezést a korlátozott javakért való keserves küzdelemmé degradálja, és amelyek élhetetlenné teszik az életet azok számára, akik nem a jólétbe és privilegizált társadalmi helyzetbe születtek.

A párizsi kommün emléke mindenkinek kiemelkedő jelentőségű kell, hogy legyen. Ideértve azokat a baloldaliakat, akiket frusztráltsággal tölt el, hogy olybá tűnik, esélytelen változást elérni a kapitalista társadalmi berendezkedés keretei között. Számukra a kommünárok és Párizs nyughatatlan polgárainak küzdelmei megmutatják, hogy itt az ideje meghaladni azt a (liberális) felfogást, amely azt vallja, hogy a társadalmi igazságtalanságok elsődleges forrásai a politikai jogok területén keresendők, amelyek kibővítése elegendő ahhoz, hogy az elnyomottak is a gazdasági rendszer nyerteseivé válhassanak.

De ez a 72 nap a jelenlegi társadalmi rendszer fenntartásában érdekeltek számára is figyelmeztető erejű kell, hogy legyen, hiszen a kommün volt az első történelmi esemény, amely megmutatta, hogy a kapitalizmus nyertesei sosem érezhetik biztonságban magukat.  A társadalom szélére taszítottak néha bátortalanabbul, néha bátrabban, néha vörös zászló alatt menetelve, néha sárga mellényt hordva, néha kirakatüveget betörve vagy fegyvert fogva, de fel fognak kelni az elnyomásuk ellen.

A párizsi kommün rövid ideig tartott, sok próbálkozása kudarcba fulladt (si vous avez peur des chagrin d’amour, évitez les belles, Kerüld a szépséget, ha féled a szívfájdalmat, ahogy a kommün bukásáról szóló keserédes dal, a Le temps des cerises fogalmaz), brutális véget ért, ám 1871 Párizsa csak a kezdete volt egy olyan küzdelemnek, amelynek végén az emberiség, meghaladva saját árnyékát, nélkülözés és szenvedés nélkül élhet.