A koronavírus-vészhelyzet és a rendkívül jogrend bevezetése, majd az első válságprognózisok után márciusban a miniszterelnök a parlament előtt azt hangsúlyozta, hogy kifejeztetten munkahelyvédelmi terveket készít a kormányt, azaz előbb fogják megtartani állásaikat a dolgozók, minthogy segélyben vagy bármely más tűzoltási módszerben kelljen gondolkodni.
Ez a retorika aztán egy fokozatos átemenet mentén átváltott előbb abba, hogy „lesznek olyan, akik esetleg 2-3 hónapig segélyen kell, hogy éljenek”, végül pedig átalakult azzá, hogy „annyi munkahelyet fogunk teremteni, amennyit a válság elvesz”.
Ez utóbbi jelmondat már azt is implikálja, hogy a válságkezelés a kormány szempontjából akkor is sikeresnek lesz tekinthető, ha tömegek veszítik el állásaikat, de aztán – így vagy úgy – újra munkát kapnak.
És itt az „így vagy úgy”-on van a hangsúly. Amikor a gazdaságvédelmi akcióterv első , majd második üteme megérkezett, árgus szemekkel kereste a nyilvánosság az intézkedések között – mindhiába -, hogy melyik vonatkozik azokra, akik már elveszítették a munkájukat. Ilyet nemigen találtunk, maximum olyat, ami arról rendelkezett, hogy az egyéni vállalkozók egy részének nem kell befizetnie az adóját, de hogy ez hogyan pótolja az ő kieső bevételeiket, az azóta is rejtély.
Azoknak pedig, akik még nem veszítettek el a munkájukat, azt a jó tanácsot adta a kormány, hogy „egyezzen meg” a munkáltatóval.(Azzal a munkáltatóval, aki már egyoldalúan bevezetheti a kétéves munkaidőkeretet.)
Aztán amikor a miniszterelnök kategorikusan kijelentette, hogy „három hónap múlva mindenkinek lesz munkája” , akkor már mindenki olyan magabiztossággal várta a legújabb közmunkaprogramot, ahogyan a lottószámokat tippelné meg szíve szerint.
Nem is tévedtünk: április végén Gulyás miniszter hivatalos fórumon is beszámolt arról, hogy a közmunkaprogram bővítése lesz az többek között, amivel a kormány a lehető legformásabb munkanélküliségi statisztikát akarja összehozni. Azt, hogy a minél szebb számok elérése a cél, jól mutatják a miniszterelnök péntek reggeli mondatai arról, hogy számára „személyes vállalás” annyi munkahely teremtése, amennyit a vírus tönkretesz.
Ennek a szent célnak valóban mindent alárendel a kormány: itt van például megnyugtatóan kénylemesnek hangzó „százhatvanegynéhányezres” szám, amelyre Orbán Viktor ugyancsak a péntek reggeli rádióinterjúban igen nagyvonalúan becsülte meg a vírus miatt állásukat vesztő dolgozók számát.
A Magyar Hang cikke remekül világít rá arra, hogy mire is utalt a kormányfő akkor, amikor azt mondta, hogy „a munkanélküli statisztika legalább olyan bonyolult tudomábny, mint az orvostudomány”. Értsd: az általa említett munkanélküliségi adat igen messze van a tényleges számoktól.
A lap két reprezentatív felmérést hoz példaként, a Publicusét, valamint az Ipsosét, amelyek azt mutatják, hogy hozzávetőlegesen minden tizedik munkavállaló veszítette el munkáját a koronavírus válság miatt.
A hazai foglalkoztatottsági adatokat figyelembe véve ez azt jelentené, hogy hozzávetőlegesen 400-450 ezerrel emelkedett a munkanélküliek száma, ezt kell hozzáadni a már korábban is állást keresők durván 200-250 ezres táborához. Így az jön ki, hogy 12-13 százalékos lehet a munkanélküliség most.
Mint arról mi is beszámoltunk, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) hivatalos számai ugyan ennél jóval alacsonyabbak – az utolsó ismert adat szerint márciusban 220 ezer ember volt munka nélkül. Ebben viszont egyrészt a várhatóan erős foglalkoztatottsági visszaesést hozó április még nincs benne, másrészt nincsenek benne a KSH statisztikájában péládul azok sem, akik kik nem jelentkezhetnek be az álláskeresési járadékra, mert vállalkozásuk van, de ugyanígy hiányoznak a KSH számai közül az öt főnél kevesebbet foglalkoztató vállalkozások adatai is.
A miniszterelnök célja, a számok rendbe tétele szentesítette az olyan eszközöket is, amelyeket a válság előtt maga a kormány is igyekezett leépíteni és a feledés jótékony homályába lökdösni: ezeknek a zászlóshajója a közmunkaprogram (de Orbán beszélt intenzívebb toborzásról is a hadseregben és arról is, hogy mesterségesen új feladatkötröket hoznak létre állami cégeknél, hogy több embert foglalkoztathassanak).
Abból, hogy a közfoglalkoztatás a váslágra adott válaszok jolly jokere, a foglalkoztatatáspolitikai bölcsek köve, jól látszik, hogy nem a kormány célja nem a kiszolgáltatott emberek létbiztonságának a garantálása, és nem is a minőségi válságkezelés, hanem, hogy a számok stimmeljenek bármi áron.
Régi receptet porol le a kormány, hogy olyan eszközt vessen be megint, amely egyszer már képzetlen dolgozók permanensen létminimum alatti osztályát hozta létre, százezreket terelt életpálya nélküli munkába, megélhetésre alkalmatlan bérekért, miközben egyre inkább kiszolgáltatta őket a helyi politikai erők kényének-kedvének.
Ennek a filozófiának a mentén pedig valójában megőrizni sem kell a munkahelyeket, hanem csak arra összpontosítani, hogy annyi foglalkoztatott emberfő jöjjön vissza a vámon, amennyi elment a réven.
