A koronavírus világjárvány nyomán kialakult válság háromrétű. Egyrészt egy közvetlenül okozott egészségügyi válság. Túlterhelt kórházak, betegek százezrei, maffiamódszerekre hajazó, mindenféle együttérzést nélkülöző, egymást túllicitáló versengés nemzetek közt a szükséges egészségügyi felszerelésekért. Másrészt gazdasági. Leálló gyárak, megszűnő munkahelyek, teljes ágazatok csőd közelbe kerülése, elszegényedés, éhezés. Harmadrészt pedig mentális válság is jár a vírus nyomában. Félelem, magány, tehetetlenség és bizonytalanság uralja a gondolatainkat.

Az első két hatás enyhítésén folyamatos munka folyik, ahogy az egyes nemzetek, úgy a nemzetközi szervezetek szintjén is: a már elkezdődött, de még teljességgel felbecsülhetetlen mértékű gazdasági válság pillanatnyi enyhítésének érdekében naponta hoznak világszerte döntéseket mentőcsomagokról, állami bérpótlásokról, járulék elengedésekről és még sorolhatnánk. Az egészségügyi rendszer túlterhelődését szinte már globálisan kijárási korlátozások bevezetésével, közösségi távolságtartásra való felszólításokkal igyekeznek elkerülni.

Azonban arról, hogy milyen rövid és hosszú távú hatásai vannak a járványnak és a vele járó intézkedéseknek, alig esik szó. Ami biztos, a minket érő hatások éppen annyira kiszámíthatatlanok és összetettek, mint a gazdaságot ért válság. Ahhoz pedig, hogy minél előbb, minél kevesebb maradandó sérüléssel álljunk majd fel újra a járvány elmúltával, a mentális egészségünk megőrzésére legalább akkora figyelmet kell fordítanunk, mint a megfertőződés elkerülésére.

Egyik napról a másikra változott meg az életünk

Az életünk egyik napról a másikra a feje tetejére állt. A vírus pár hónapja még csak a távoli Kína problémájának tűnt, aztán megjelent Iránban, Olaszországban, Spanyolországban, majd az egész világon, tízezrek életét követelve. Végül hozzánk is elért. Egyik napról a másikra a turizmusban dolgozók és a vendéglátósok üres asztalokra és szobákra kezdtek vigyázni. A taxisok fuvar, a fürdők, múzeumok és műemlékek látogatók nélkül maradtak, a gyárakban visszaesett a termelés.

A hírek egycsapásra mindenhonnan a koronavírus, a CoViD-19, a betegség és a járvány szavakat kezdték harsogni. A TV-ben megjelent Győrfi Pál, és elmondta nekünk, hogyan kell helyesen kezet mosni, hogy érdemes otthon maradnunk, és vigyáznunk a 65 éven felüliekre. Orbán Viktor felállított egy operatív törzset, és nap mint nap mindannyian az eddig számunkra teljesen ismeretlen katonák és orvosok szavaira figyelünk egy emberként.

Bár a veszélyhelyzet kezdetekor sorra jelentek meg a hasznosabbnál hasznosabb tippeket gyűjtő listák arról, hogy hogyan vészeljük át a bezártsággal járó terheléseket, a mentális egészség kérdése mintha azóta elsikkadni látszana, annak ellenére, hogy a megfelelő mentálhigiénés stratégia kialakítására a helyzet jelenlegi és utólagos kezelésében is hatalmas szükség lenne.

Az események azonban nem álltak meg, egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagytak nekünk. A kormány előbb bejelentette, hogy kiürítik a kollégiumokat, az egyetemeken távoktatásban folytatódik a félév, majd hogy a közép- és általános iskolák, az óvodák és a bölcsődék is bezárnak, így a gyerekek felügyelete és étkeztetése a szülők nyakába szakadt.

Az embernek egyik napról a másikra le kellett mondania a társas összejövetelekről, a délutáni kávézásról, a meccsekről, a hamburgerezésről, a moziról.

Egyik napról a másikra megkérték, hogy ne fogjon kezet, ne öleljen, ne vakarja meg a szemét és az orrát, ne adjon puszit a nagymamának, sőt, legjobb, ha nem is találkozik vele.

Egyik napról a másikra megmondták neki, hogy csak online kommunikálhat szeretteivel és barátaival, otthon kell vigyáznia a gyerekére, otthonról kell dolgoznia. Esetleg közölték vele, hogy elvesztette az állását.

A szerencsésebbek, akiknek van munkájuk, de nem kell dolgozni járniuk, már több mint egy hónapja várják otthonunkba zárva, teljes bizonytalanságban, magányosan a járvány ismeretlen végpontját. Akik kényszerűségből kijárnak, a vírusnak való kitettség miatt szoronghatnak.

Mindent átható bizonytalanság

Az ember természeténél fogva gyűlöli a bizonytalanságot. Egy 2016-os tanulmány során, ahol a résztvevőknek virtuális köveket kellet felforgatniuk, és amennyiben a kő alatt kígyót találtak egy kisebb áramütést kaptak, kimutatták, hogy a bizonytalanságnál (amikor 50-50% esélyük volt a kígyóra) még az ennél magasabb negatív kimenetelű lehetőségek is kevesebb stresszt okoztak. Vagyis, a bizonytalanságnál még a biztos rossz is jobb. (Hétköznapi példával élve, jobb biztosan tudni, hogy ki vagyunk rúgva, mint minden nap félni állásunk elvesztésének lehetőségétől.)

A folyamatos bizonytalanság pedig az ilyenkor szokásos testi reakciók állandósulásával is jár. Az agy a veszélyes helyzetekben az üss vagy fuss reflex bekapcsolásával várja a támadást. Ilyenkor a vér a legfontosabb szervekbe tolódik, megemelkedik a dopamin és az adrenalin szintünk, felfokozódik a figyelmünk, testünk folyamatos készenlétben áll arra, hogy támadjon vagy meneküljön. Hosszú távon ezek a hatások szív és érrendszeri betegségekhez is vezethetnek.

A mostani helyzetben azonban egyre inkább úgy tűnik, senki sem tud semmi biztosat: magát a vírust is még csak most kezdjük megismerni, ahogy a gazdasági hatásokról való diskurzusok során is rengeteg a lehet, a valószínűleg, a talán. Sok helyen találkozunk a háborús helyzethez való hasonlításokkal, azonban azt látnunk kell, hogy amíg egy ember által okozott (vagy akár természeti) katasztrófának van egy jól behatárolható idő- és térbelisége, addig egy világjárványnak nincsenek ilyen adottságai.

Így a mindennapjainkká vált bizonytalanságban, ösztönösen, szinte gyerekekként fordulunk a felnőttek szerepét ilyenkor szokásosan felöltő vezetőkhöz, szakemberekhez, megnyugvást várva, de mindhiába. Bár ők igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy biztosak a megoldásban, mi is érezzük ennek hiányát. Ez a bizonytalanság pedig átszövi a mindennapjainkat, gyermeki vágyunk a felsőbb tudástól érkező megnyugtatásra pedig kielégületlenül marad.

Siratjuk a jövőt, gyászoljuk a múltat

A bizonytalanság hatására most a gyász egy különleges formáját, a megelőlegező gyászt éljük át sokan. Ez az érzés általában a halállal kapcsolatban jelenik meg, olyankor, amikor súlyos betegséget diagnosztizál az orvos, vagy felmerül bennünk szüleink, nagyszüleink elvesztésének lehetősége.

Elménk ilyenkor megelőlegező gyászolásba kezd: a jövőbe utazik és a lehető legrosszabb eshetőségeket vetíti elénk, ez pedig szorongáshoz vezethet.

A szüleink és saját életünk előre elvégzett siratása mellett a jövőnk bizonytalan megváltozása is azokat a mechanizmusokat indítja be, amelyek az eljövendő helyzetet az elvesztett múlt tükrében negatívan értékelik. Bár tudjuk, a jelenlegi helyzet csak átmeneti, érezzük azt is, életünk maradandóan meg fog változni, ahogy a szeptember 11-i terrortámadások után a repülés, az utazás sem lett többé már olyan, mint előtte.

A vírus kapcsán is a gyász öt stádiumát éljük át, tagadás (a vírus engem nem fog érinteni), düh (miért kell otthon maradnom, miért vették el a normális életemet?!), alkudozás (ha pár hétig betartom a szabályokat, minden rendben lesz majd), szomorúság (nem tudom, mikor lesz az egésznek vége) és talán a legfontosabb, amivel részlegesen visszanyerhetjük a kontrollt életünk felett, az elfogadás (most ez van, lássuk, hogyan tovább) – állítja a témában világhírűvé vált könyvet jegyző gyászszakértő David Kessler.

Ezeket a stádiumokat járhatják végig és érezhetik a gyász „klasszikusabb” formáját az állásukat elvesztők, hiszen a munkahely megszűnésének vagy az elbocsátásnak egy szerettünk halálához hasonló mentális hatásai lehetnek.

A jelenlegi helyzet azonban két szempontból is eltér az átlagostól, mindkettő egyfajta könnyítő körülményként szolgálhat. Az egyedi elbocsátással szemben, most sokmillióan, ugyanamiatt a nyilvánvalóan külső körülmény hatására vesztették el állásukat, ami kevesebb teret hagy az önhibáztatásnak, másrészt egyfajta közösségi érzést is adhat.

Bizakodásra és a helyzet pozitívabb megítélésére adhat okot a helyzet átmeneti voltának tudata. A veszélyhelyzet elmúltával újra szükség lesz ránk, a világ újranyitásával állásunkat is visszakapjuk.

A munka elvesztésével járó, gyakran hosszú felépülést igénylő gyász mellett természetesen a mindennapi élet, családjuk és saját maguk ellátása is szorongást okoz a megélhetésüket elvesztőknek. Annak ellenére, hogy tudják, sok millióan járnak hasonló cipőben világszerte, idehaza jogosan érezhetik magukat anyagi és mentális problémáikkal magukra hagyva, hiszen a kormány a mai napig nem tett megfelelő lépéseket megsegítésükre.

A magány öl és megbetegít

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az önkéntes karanténnal és a közösségi távolságtartással éppen azokat a menekülési pontokat vesztettük el, ahová a bizonytalan helyzetekben leginkább fordulni tudnánk: az embertársainkat. A járvány olyasmire kényszeríti az emberiséget és az agyunkat, ami ellentmond több millió év során kialakult ösztönének, ami vészterhes időkben a stressz enyhítse érdekében automatikusan a közösség felé irányítja.

A magány nem csupán egy érzés, hanem egy biológiai késztetés, ugyanúgy, mint az éhség, ami az elmúlt több, mint egy hónap alatt már mindannyiunknál fokozottan jelentkezett, limitált kielégítési lehetőségekkel.

A magány fizikai tünetekkel is jár, ilyenkor agyunk magasabb vérnyomást és pulzust generál, gyulladásokat idéz elő, és azokat is érzékenyebbé teheti a betegségekre, akik egyébként kiválóan egészségesek. A magány olyan megterhelést jelent, mint napi 15 szál cigi: szív és érrendszeri problémákhoz, elhízáshoz, strokehoz és korai halálhoz vezethet, emellett növeli a demencia esélyét – állítja egy összesen 3,4 millió emberen végzett, 70 kutatást összegző tanulmány. Ebből kiderült az is, hogy a magány 26, a társadalmi elszigeteltség 29, az egyedül élés pedig 32 százalékkal növeli az idő előtti elhalálozás esélyét. Korra, nemre, vallásra, lakhelyre való tekintet nélkül.

Sajnos ezekben a számokban egyébként sem állunk túl jól. Minden eddiginél több ember él egyedül világszerte. Amerikában az emberek közel harmada él egyedül, míg Magyarországon tízből egy. Bár a pszichiáterek különbséget tesznek a között, hogy valaki egyedül él-e vagy magányos, az adott helyzetben, amikor a lakáson kívül élt közösségi élet megszűnik, aki egyedül van otthon, bizony magányos lesz.

Akiket a magány és a bizonytalanság fokozottan érint

Bár mindannyian megszenvedjük a járványt, és az amiatt bevezetett óvintézkedéseket, mégis vannak köztünk, akiket fokozottan érintenek a fent említett hatások. Az egyik ilyen csoport pont az, amelyiket leginkább óvni igyekszünk, az időseké. Sajnos hazánkban az időskori elmagányosodás súlyos problémát jelent: 2016-ban a 60 év felettiek harmada, a 75 év felettiek fele vallotta azt, hogy egyetlen barátja sincsen.

Az idős rokonok és szomszédok testi jólétének biztosítása, mint bevásárlás, gyógyszerek beszerzése vagy postai ügyek intézése mellett, szellemi egészségükre is ügyelnünk kell.

Hiszen ők is igénylik az emberi kontaktust és számukra a digitális kapcsolattartásra való átállás is nehézkesebb lehet, ezért az olyan legegyszerűbb interperszonális érintkezések megszűnésével, mint a kulturális események vagy akárcsak a piaci beszélgetés, a fiatalabb generációknál jobban érezhetik egyedül magukat.

A skála másik végén a gyermekek állnak, akik számára a helyzet nehezen megérthető, de ugyanolyan félelmek töltik el őket is, mint minket. A hozzátartozók halálától, az orvosi kezeléstől és megbetegedéstől való szorongásaikat azonban ők nehezebben artikulálják és dolgozzák fel. Ők hozzánk fordulnak segítségért, ezért fontos, hogy nyugodtan és megfelelő információkat biztosítva kommunikáljuk feléjük saját félelmeink mellet a kialakult helyzet mibenlétét is.

A járvány nyomán kialakuló stresszorok a már meglévő mentális betegségekkel élőket is fokozottan érintik. Az aggodalom és a bizonytalanság felerősíti a szorongásos és depressziós tüneteket, és fordítva, akik ezekkel a betegségekkel élnek együtt, hajlamosabbak még sötétebb színben látni a helyzetet.

A kényszerbetegségekkel élőknek (OCD) a leggyakoribb tünetek a germofóbiával (piszoktól és baktériumoktól való félelemmel) összefüggésben megjelenő kézmosás, takarítási kényszer, illetve az eltúlzott, képzelt betegségek megelőzését szolgáló rituálék. Számukra az, hogy félelmeik beigazolódni látszanak, hogy felszólítják az alapos és rendszeres kézmosásra, miután napi száz kézmosásról szoktatta le magát, elképesztő nyomást jelenthet.

Az alkoholproblémával és az egyéb szerfüggőséggel élők számára, akik egyébként is nehezen küzdenek meg a mindennapi élet jelentette kihívásokkal, ez a bizonytalanság a szerekhez való visszanyúlást, azok „szokásoshoz” képest is túlzott használatát eredményezheti. Biztosítsuk őket támogatásunkról, beszéljünk velük a bizonytalanságról.

A fent említett csoportokba tartozó embertársainkra, a testi épségük megóvása mellett, mentális egészségük törékenysége miatt is különös figyelemmel kell lennünk.

A körülmények okozta stressz és a home office önkizsákmányoláshoz és kiégéshez vezet

A folyamatos bizonytalanság és a magány okozta stressz mellett így most sokunknak szakadt a nyakába gyerekek 24 órás felügyelete, az amúgy akár önellátó idős rokonok és mentális problémákkal küzdő szeretteink ellátása. Ezek mellett kéne helyt állni a munkában annak, aki nem vesztette még el azt.

Ahogy a gyerekszobába beköltözött az iskola, úgy az íróasztal mellé a főnök, a nappaliba az iroda.

A pénzkereső és a magánéletünk térben és időben is összemosódik. Nehezen szabjuk meg munkaidőnket, a helyzet okozta stresszorok miatt pedig egyébként is kevésbé tudunk teljesíteni, hiszen azok minden pillanatban eluralkodhatnak rajtunk. Ezért, hogy a csökkent produktivitás okozta kiesést pótolni próbáljuk, hajlamossá válunk önmagunk túlhajszolására. A munkahelyünk és főnökünk mellett most mi is a szokásosnál is jobban hajlamosak vagyunk önmagunk kizsákmányolására.

Nem igazán javítanak a helyzeten a kialakuló szorongás és unalom oldására javasolt hobbik és önfejlesztő tevékenységek sem. Bár ezekkel valóban le tudnánk foglalni magunkat, ahogy a munkában, itt sem tudunk mindig olyan teljesítményt nyújtani, mint szeretnénk, elképzeltünk. Úgy érezhetjük, az influenszerek és a közösségi média által közvetített hamis képek alapján, hogy rajtunk kívül mindenki ezer könyvet olvas el, a jóga nagymesterévé vált és megkötötte egész jövő évi ruhatárát. Mi pedig alig csinálunk valamit.

Ezért fontos, hogy a kapitalista berendezkedés által elvárt folyamatos önhajszolás, versenyzés és önkritika helyett most inkább megértéssel forduljunk magunk felé. Ahhoz, hogy támogatni tudjuk rászoruló gyermekeinket, rokonainkat, nekünk is meg kell őriznünk testi és szellemi épségünket, el kell kerülnünk a túlhajszolást és a kiégést. A profittermelés most igazán másodlagos, a gazdaság fenntartása nem lehet fontosabb egészségünk megőrzésénél, ahogy a gyárakban, úgy otthon sem.

Akik mindannyiunknál nagyobb terhet viselnek, értünk

Vannak azonban, akiknek a munkájuk elkerülhetetlenül is együtt jár a túlhajszolással. Ők azok, akik nap mint nap értünk harcolva teszik kockára saját testi és szellemi épségüket. Az egészségügyi és szociális dolgozóknak az otthonmaradás és a szociális kapcsolatok csökkentésének ellenkezőjét kell tenniük a járványkezelés érdekében.

Gyakran megfelelő védőfelszerelés, felkészítés és ismeretek nélkül kell a megszokottnál is hosszabb munkaórákban olyan emberekkel kapcsolatba lépniük, akik veszélyeztetettek, esetleg bizonyítottan vírusfertőzöttek. Ezért nem csoda, hogy a megbetegedéstől való félelem, a járvány tovább terjesztése náluk fokozott szorongást okoz. Szeretteik megbetegítése mellet, saját esetleges munkából való kiesésük is megelőlegező bűntudatot generál, mert félnek, ha ágynak esnének, az egészségügyi rendszer és kollégáik túlterhelődését okoznák.

Tovább növeli az ezen ágazatokban dolgozók mentális terhelését, hogy a szociális és egészségügyi foglalkoztatottak nagy túlnyomó többsége nő (a KSH 2019-es adatai szerint közel 80%), akikre a munkahelyi kihívások mellet az otthoni láthatatlan reproduktív munka nagy része is hárul.

Számukra az ebből való kiesés és a gyermekeikkel való találkozás során a betegség átadásától való félelem, vagy az ezt megelőző önkéntes izoláció is bénító terhet jelenthet.

Egy kevéssé megfigyelt jelenséggel is fokozottan szembe kell nézniük a betegekkel foglalkozó egészségügyi munkásoknak, ez a stigmatizáció. Azok az ápolók és orvosok, akik esetlegesen átesnek a betegségen, munkájukba visszatérve kirekesztés, megbélyegzés áldozatai lehetnek. De nem csupán a tényleges megbetegedés, hanem már a betegekkel való érintkezés is kiválthat hasonló elkerülő magatartásokat. Azok, akik fertőzöttekkel dolgoznak, fokozottan válhatnak kollégáik és főnökeik részéről megbélyegzés elszenvedőivé, ezzel fokozva magányosságukat, a közösségtől való elszigeteltségüket, bűntudatukat.

Akarva és akaratlanul is együtt terjed a járvánnyal a megbélyegzés

Ahogy az egészségügyi dolgozók stigmatizálódnak, izolálódhatnak egy megbetegedés esetén, úgy a már kigyógyult betegek és a karanténba kerültek is az akaratlan megbélyegzés áldozataivá válhatnak. Ha munkájukat még „élőben” végzik, megkérik őket, hogy menjenek haza, ez egy negatív, de inkább félelemből mint tudatos rosszindulatból táplálkozó reakció.

Az indirekt stigmatizáló kommunikáció iskolapéldája az 1918-as h1n1 járvány, amit a mai napig mindenki spanyolnátha néven ismer, annak ellenére hogy nem innen indult (hanem minden bizonnyal Kansasből), csak a háborús részvétel híján viszonylag szabad sajtó miatt a spanyolok adtak hírt először róla.

Ehhez hasonlítható az, amikor Trump és Orbán úgy hivatkoznak a mostani SARS koronavírus 2 járványra, mint „Chinese Virus” illetve „kínai koronavírus„. Bár míg az amerikai példánál abszolút beszélhetünk tudatosságról, addig Orbánnál éppen az ellenkezője, a tudatlanság lehetett a nem túl szerencsés kommunikáció oka. (Míg a Fehér Ház évek óta Kína-ellenes retorikát folytat, addig a magyar kormány jelenleg is a keleti nyitás és a Kína-barát politika elkötelezettje.)

De a másik oldalon is láthatunk hasonlót, amikor Donáth Anna arról posztol, hogy „Brüsszelből a pénz jött, Kínából a vírus”.Ez a bejegyzés is meggondolatlan és stigmatizáló. (Bár tegyük hozzá, az európai képviselő a poszt alatti kommentben bocsánatot kért annak esetleges rasszista értelmezhetősége miatt.) Ugyan tény, hogy a járvány Kínából indult, és világjárvánnyá fejlődésében az ország vezetésének jelentős szerepe van, azután, hogy megtörtént a baj, egy nemzetet, országot azonosítani a vírussal hosszú és rövid távon is fajgyűlölő és xenofób viselkedéseknek adhat teret.

Már láttunk is példákat ilyenre: Kínában rasszista eljárásban részesítenek feketéket, Amerikában leköptek és megtámadtak kelet-ázsiai származású állampolgárokat az utcán. De nálunk is történt már hasonló, amikor a Pécsen megrángattak egy maszkot viselő távol-keleti diáklányt.

Azonban a tudatos stigmatizálás is egyidős a járványokkal. A 14. században a pestis idején, Európa-szerte sorra vetették mágjára a zsidókat, azzal vádolva őket, hogy a betegséget ők okozzák a kutak mérgezésével. Ebbe a bűnbakkereső, ellenségkép formáló mintázatba illeszthető a mostani járvány idején az, amikor annak ellenére, hogy a középkor emberével szemben pontos ismereteink vannak a mikroszkópikus kórokozók jelenlétéről és működéséről, mind Trump, mind Orbán a politikájának fókuszát képező migrációs válsággal igyekezett összekötni a vírus terjedését. Amerikában a latin-amerikai, nálunk a közel-keleti menekültekre fogva azt. Bár szerencsére ez a retorika mindkét kormányzat kommunikációjából kihalni látszik, mindenesetre elég tanulságos az itthon iráni diákokkal szembeni eljárásmód.

A vezetők megfelelő, fokozott odafigyeléssel kialakított kommunikációja jelen esetben elengedhetetlen, hogy a velünk együtt élő különböző származású polgártársainknak ne kelljen félniük, ne alakuljanak ki felesleges előítéletek, amelyek hosszan velünk maradhatnak a járvány elmúltával is. Fontos ez azért is, hogy társadalmunk és mentális egészségünk ne szenvedjen több kárt az elkerülhetetlennél, mert így is lesznek hosszú távú hatások bőven.

A járványnak a mindennapjainkra és a mentális egészségünkre is hosszútávú hatásai lesznek

Az már tisztán látszik, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer az összeomlás, de legalábbis jelentős változás szélén áll. De az is biztos, hogy az oktatás, a munkavégzés és a kommunikáció sem fog visszatérni teljesen a korábbi medrébe. A koronavírus a hétköznapjainkban is sokáig jelen lesz. Ahogy Kelet-Ázsiában a 2002-2004-es SARS járvány után hétköznapivá vált az addig súlyos betegekre jellemző, stigmatizáló arcmaszk viselése, minden bizonnyal nálunk is állandósul az egymás védelmét szolgáló egészségügyi eszközök állandósult látványa. De a kézfogás helyett a könyök érintés is bevett köszönési formaként élhet tovább, ahogy készpénz és a közös pohár használatának mellőzése, vagy a (khm) alapos és rendszeres kézmosás rutinszerűvé válása.

Ugyanígy azok a viselkedési változások is, amelyeknek szükségessége a járvány alábbhagyásával megszűnik, sokáig tartó nyomokat hagyhatnak bennünk. A már említett SARS járvány teljes megszűnését után jóval is voltak, akik továbbra is nehezen hagyták el otthonaikat, vagy csak orvosi maszkban tették azt, illetve otthonukat gyakori fertőtlenítő takarításnak vetették alá.

A kijárási korlátozások feloldásával minden bizonnyal nálunk is sokakban meg fog maradni a közösségbe járástól való félelem.

Jelen helyzetben a közösségek összetartó erejéről, az elesettek megsegítéséről és az egymás felé gyakorolt önzetlen segítségnyújtásból is rengeteget tanulhatunk. Azonban ahogy testi egészségünk megőrzésére, mások biztonságára és jóllétére most kiemelkedően nagy figyelmet fordítunk, úgy ahhoz, hogy életünk vissza tudjon majd állni a normális kerékvágásba, maradandó viselkedésbeli „sérülések” nélkül, mentális egészségünkre is legalább akkora figyelmet kell fordítanunk.

Ami nem öl meg, az megerősít

Mindannyian bizonytalanok vagyunk a jövőt illetően. Viszont amit biztosan tudunk: emberemlékezet óta nem volt példa a tavaly év végén indult és mostanra az egész világon megjelent SARS koronavírus 2-höz hasonló, világunkat alapjaiban felforgató jelenségre.

A járvány okozta CoViD-19 megbetegedés már most több emberéletet követelt, mint a délszláv háború, vagy a 2001 és 2014 között világszerte elkövetett terrorcselekmények összesen.

Azért, hogy ezek a számok ne induljanak további drasztikus növekedésnek, és hogy életünk minél előbb visszaállhasson a megszokott kerékvágásba, példátlan mértékű együttműködésben zártuk el magunkat a külvilág elől, és tesszük meg kontrollvesztettség érzése ellenére a tőlünk telhetőt, kivárva az ismeretlennel szembeni közös fegyver megszületését.

Az emberiség felemelkedésének egyik legerősebb eszköze az alkalmazkodóképessége. Nincsen másik faj, amelyik az északi sark jeges pusztáin, a sivatag forró homokján át az őserdők elviselhetetlen klímájában és a városi betondzsungelben egyaránt képes volna megélni.

Bár a jelenlegi helyzethez való alkalmazkodásra nem állnak évezredek a rendelkezésünkre, sőt napokban mérhető az átállásra kapott idő, mégis túl fogjuk élni ezt is.

És ki tudja, a végén talán sokkal többek leszünk, többek egy leckével arról, hogy a mindennapok problémái és ellentétei mennyire jelentéktelenné válhatnak egy pillanat alatt, hogy hogyan vagyunk mégis minden látszat ellenére egyformák, ha egy mikroszkopikus zsírburokba csomagolt információ tekercsről van szó.

Arról, hogy milyen áldozatokra, és addig elképzelhetetlen lemondásokra vagyunk képesek a közös jó érdekében és arról, hogy mire képes az állam olyankor, amikor a munkahelyek és a gazdaság védelme érdekében, ha csak egy pillanatra is, a cégek érdekei részben egybeesnek az emberekével.

Talán, majd ha elmúlt ez a vihar és erősebbek lettünk, új képességeink birtokában a tanultakat a fennálló krízisek – mint a klímakatasztrófa vagy a migrációs válság – megoldásában is hasznosítani tudjuk majd, és amikor feltesszük a kérdést, „hol van most az állam? hol vannak a nélkülünk becsődölő cégek?”, a hallgatást egyértelmű válaszként tudjuk majd értelmezni. Talán önmagunk és képességeink ismeretében a pillanatnyi megálló után, más irányba indíthatjuk tovább a föld történelmében szemhunyásnyi hosszúságú emberiség projektjét.

Most azonban a legfontosabb, hogy vigyázzunk másokra, beszéljünk egymással, és saját magunkra is figyeljünk jobban, mint máskor. Hogy a végén ne kiégve kelljen belevágnunk a világ újbóli elindításába. Hogy amikor véget ér a történelem ezen fejezete, majd ne azt mondjuk: „ép testben épp, hogy élek”, hanem a krízisből erősebben felemelkedve, képességeink tudatában írhassuk új tintával a következőt.

További felhasznált irodalom:

• Neményi Eszter: Pszichológiai megfontolások a mostani járványhelyzetben
• Joshua C. Morganstein, Carol S. Fullerton, Robert J. Ursano, Darrin Donato, Harry C. Holloway: Pandemics: Health Care Emergencies in Textbook of Disaster Psychiatry pp 270-284. Cambridge University Press 2017
• Samantha K Brooks, Rebecca K Webster, Louise E Smith, Lisa Woodland, Simon Wessely, Neil Greenberg, Gideon James Rubin: The psychological impact of quarantine and how to reduce it: rapid review of the evidence.