A koronavírus-járvány a legnagyobb járványügyi, gazdasági és társadalmi válságot robbantotta ki emberemlékezet óta. Alig van olyan területe a mindennapi életnek, ami ne állt volna a feje tetejére néhány nap leforgása alatt. Egyelőre nem világos, hogy ezekből a példátlan változásokból mi az, ami átmeneti fennakadás csupán, és mi az, ami tartósan velünk marad.

Az bizonyosnak tűnik azonban, hogy a mostani felfordulás közepette emberek tömegei tesznek fel olyan kérdéseket, amelyek a fennálló rendszer alapjait érintik: mégis honnan jönnek ezek a járványok, és miért nem tudjuk megállítani őket? Miért úgy épül fel a gazdaság, hogy a legalapvetőbb javakat is a világ másik végéről kell beszereznünk? Miért veszítik el tömegek a munkájukat egyik napról a másikra? Miért van ilyen katasztrofális helyzetben az egészségügy és más állami jóléti intézmények? A sort hosszan lehetne még folytatni.

Ebben a cikkben arra teszünk kísérletet, hogy ezeket (és az ehhez hasonló) rendszerszintű kérdéseket röviden megválaszoljuk.

Ez az írás azonban egy nagyobb sorozat első darabja csupán: a sorozat többi részében azt nézzük meg külön cikkekben, hogy az élet egyes területeire (a lakhatásra, az élelmiszer-termelésre, a gondoskodásra és a munkára) milyen hatással van a válság, illetve hogy milyen közösségi és mozgalmi válaszok léteznek a válság hatásainak enyhítésére.

Hogy jutottunk idáig?

Ha meg akarjuk érteni, hogy miért alakult ki a koronavírus-járvány és miért volt képes villámgyorsan térdre kényszeríteni a világgazdaságot, ahhoz előbb röviden szólnunk kell a fennálló rendszer logikájáról és működéséről.

Mindenki számára ismert közhely, hogy a kapitalizmus alapja a folyamatos és végtelen növekedés. Ezt az állandó növekedést és felhalmozást a rendszer csak úgy képes biztosítani, ha a legfontosabb erőforrások (a munka, az élelmiszer, az energia és a nyersanyagok) árát a lehető legalacsonyabban tartja: vagyis oda települ a termelés, ahol olcsóbb a munkaerő; ott folyik nagyipari mezőgazdaság és nyersanyag-kitermelés, ahol a természet még viszonylag érintetlen, és így könnyen és olcsón kiaknázható, kisajátítható. Ezt nevezi Jason W. Moore az olcsó természet rendjének.

Ezek az olcsó erőforrások azonban időről időre kimerülnek és újra kell teremteni őket: vagyis a földrajzi terjeszkedés és a technológiai innovációk segítségével mindig újabb és újabb helyszíneken, valamint újabb és újabb módszerekkel kell értéket kifacsarni a természetből és az emberi munkából. Mindez legalább két szempontból fontos a koronavírus-járvány és az azt követő összeomlás okainak megértéséhez.

Egyrészt azért, mert az új járványok (mint az AIDS, az ebola, a madárinfluenza, vagy most a koronavírus) felbukkanása mögött nagyrészt a folyamatosan terjeszkedő ipari mezőgazdaság és nyersanyag-kitermelés áll. Ezek a tevékenységek ugyanis letarolják a természetes ökoszisztémákat, aminek következtében összeomlanak a járványok terjedésének természetes gátjai (például az egyensúly felbomlásával elszaporodnak az olyan gazdaállatok, mint a denevérek), az élőhelyük elveszítése miatt folyamatos vándorlásra kényszerített vadállatok között pedig könnyebben terjednek a fertőzések.

A mezőgazdasági területek folyamatos növelésével pedig növekszik az érintkezési felület a fertőzött vadállatok és a háziállatok, valamint az emberek között is. Többek közt ennek köszönhető, hogy kutatók szerint az elmúlt ötven évben megnégyszereződött a fertőző betegségek száma. (Ha valakit bővebben is érdekel a járványok és az ipari mezőgazdaság kapcsolata, annak cikksorozatunk élelmiszerről szóló darabját, valamint az alábbi Facebook-bejegyzést ajánljuk.)

A növekedés logikájának alárendelt gazdasági működés azonban nem csak a járványok kialakulását, hanem azok gyors terjedését is magyarázza. Megint csak közhely, hogy az áruk és emberek gyors és folyamatos mozgása keresztül-kasul a bolygón nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy-egy új járvány akár heteken belül globális méretűvé válhasson. Néhány elemzés például amellett érvel, hogy Észak-Olaszországra azért terjedt át a vírus, mert a régió luxusdivat-ipara az elmúlt évtizedekben egyre szorosabbra fűzte a kapcsolatait a kínai – és azon belül is a wuhani – gazdasággal, aminek következtében rengeteg ember és áru fordult meg a két régió között.

Világpiaci kapcsolatok nyilvánvalóan mindig is léteztek. Ám a gazdasági folyamatoknak ez a napjainkra jellemző, rendkívül sérülékeny térbeli széthúzottsága csupán néhány évtizedes jelenség, ami elsősorban az olcsó munkaerő iránti igény miatt alakult ki. Az 1970-es évekre ugyanis különböző okokból kifulladt a második világháborút követő látványos gazdasági növekedés. Annak érdekében, hogy a gazdaság profitabilitását vissza lehessen állítani, radikális gazdasági és politikai változásokra volt szükség. Ezek közé tartoztak az alábbi intézkedések:

• a termelés kihelyezése a centrumországokból az olcsóbb munkaerőt kínáló perifériákra – Kelet-Európába, Dél-Kelet Ázsiába, Latin-Amerikába;
• ekkor terjedt el a termelés hosszú láncokba szervezésének modellje, amelyben az alsóbb beszállítói szintek az alacsony profitabilitásban versenyeznek egymással és ezzel csökkentik a költségeket;
• az így kialakuló különböző termelési pontok közti tranzakciós költségek minimalizálása a just in time logisztikának megfelelően szerveződött meg, ahol a szükséges anyagok vagy alkatrészek éppen a felhasználás pillanatában érkeznek meg, ezzel kiküszöbölve a raktározás költségeit;
• a munkaerő rugalmasítása és kiszolgáltatása a piac gyors változásainak, például a részmunkaidő, a meghatározott idejű alkalmazás, vagy a munkaerő-kölcsönzés elterjedésével.

Ezeknek a lépéseknek köszönhetjük ma, hogy pár napos vagy hetes elakadások a világ másik felén teljes leállást okozhatnak egyes iparágakban. De ezekből a változásokból következik az is, hogy a munkaerő jelentős részének azonnal veszélybe kerül a megélhetése, ha egy-két hónapra kiesik a fizetése.

Emellett fontos megemlíteni azt is, hogy az 1970-es éveket követő válságkezelés másik fontos része volt az állami jóléti rendszerek visszavágása. A lakhatás, a nyugdíj, az egészségügy, a gondoskodás jóléti garanciáinak leépítése (és piacosítása) hozzájárult ahhoz, hogy az államok ma mindezeken a területeken csökkentett kapacitással képesek reagálni a felmerülő problémákra.

A járvány kialakulása, elterjedése és az azt követő mély válság tehát közvetlenül következik abból a gazdasági logikából, amelynek célja a folyamatos felhalmozás, és amely a természetet, illetve az emberi munkát csupán olcsó erőforrásként használja ebben a folyamatban.

Mi lesz most?

Ebben a részben azt próbáljuk meg röviden áttekinteni, hogy a jelenleg rendelkezésre álló információk, illetve a globális erőviszonyok ismeretében mire számíthatunk a következő időszakban a világ vezető politikusaitól és gazdasági szereplőitől.

Az első komolyabb válságkezelő reakciókat a világ tőzsdéinek mélyrepülése váltotta ki. Az amerikai tőzsde február végén akkorát zuhant, amire alig volt még példa a történelem során, de a világ összes fontosabb tőzsdéjén 10-20%-os átlagos eséseket könyveltek el (a budapesti BUX index a februári csúcshoz képest április első napjaiban 30%-os mínuszban jár).

Erre válaszként szinte mindegyik országban kétféle reakció született: egyrészt a jegybankok hatalmas összegeket kezdtek pumpálni a pénzpiacokra, másrészt a kormányok is sorra jelentik be a gazdasági mentőcsomagokat a nemzetállami költségvetések terhére.

Fontos látni, hogy amíg a jegybanki (monetáris beavatkozás) reakciók gyakorlatilag pénzt teremtenek a bankok, cégek és gyakran áttételesen a kormányok számára, addig a kormányok a már elfogadott éves költségvetéseiket ütemezik át (fiskális beavatkozás). Míg a jegybanki pénzteremtés a válság által sújtott országokban a tőzsdék bezuhanása után szinte azonnal megkezdődött, addig a fiskális beavatkozások csak lassan, apránként körvonalazódnak.

A jegybankok vezetői részéről szinte kivétel nélkül az hangzott el, hogy bármennnyi forrást hajlandóak a piacokba pumpálni: az amerikai jegybank és az Európai Központi Bank mellett az MNB is ezt kommunikálja. Emellett az amerikai törvényhozás március végén elfogadott egy 2000 milliárd dolláros mentőcsomagot is (az éves magyar GDP kb. hatszorosa!), amelyből a bajba jutott cégek és háztartások, illetve a koronavírus elleni védekezés költségeit fogják fedezni.

Amerika példáját több más ország is követte, köztük Németország egy 750 milliárd eurós mentőcsomaggal (az európai válságkezelő gazdaságpolitikai intézkedések folyamatosan frissülő listája itt érhető el).

Ezek a lépések a 2008-as gazdasági válság utáni intézkedéseket idézik. Azóta ugyanis a jegybankok ún. mennyiségi könnyítéssel (nagyon leegyszerűsítve: új pénz létrehozásával) igyekeztek stabilizálni a válságba jutott nagyvállalatokat és bankokat. A monetáris beavatkozások most is ezt a logikát követik, azonban valószínű, hogy ez kevés lesz a gazdasági válság kezeléséhez. Erőteljes és jól célzott fiskális beavatkozások (pl. munkanélküli segélyek, ld. lejjebb) nélkül nem valószínű, hogy a gazdasági talpra állás lehetséges.

Ehhez pedig le kell bontani a megszorítások neoliberális dogmáját, amely az elmúlt évtizedet uralta.

Különösen igaz ez azért, mert a mai válság alapvetően különbözik a 2008-astól: bár a reálgazdaság és az államok továbbra is a pénzpiacoktól függenek, és ezért a pénzpiaci válság óriási gondokat okoz, most nem egy pénzügyi buborék kipukkadása a probléma gyökere. Hanem egy olyan folyamat, amely során a határzárak és tömeges karanténok hatására teljes iparágak állnak le, beszállítói láncok esnek szét, ráadásul a kereslet is radikálisan átalakul. Ebben a helyzetben nem lehet ugyanúgy válságot kezelni, mint 2008-ban: ha egy vállalkozás az ellátási láncok szétszakadása és a dolgozók karanténba zárása miatt leáll, pusztán pénzügyi ösztönzés hatására nem fog újraindulni. Ezen felül fontos különbség még, hogy most az államoknak az alapellátások stabilitását és elérhetőségét is garantálniuk kell ahhoz, hogy a gazdasági újraindulás lehetősége egyáltalán fennmaradjon. Emiatt jelenleg sorra születnek olyan lépések, amelyek a korábbi neoliberális politikák keretrendszerében elképzelhetetlenek voltak.

Ilyen például az, hogy az EU eltörölte a költségvetési korlátot: azt a korlátot, ami évtizedek megszorítási csomagjait alapozta meg, és ami alapján a görög válság idején az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és az IMF megsemmisítette egy demokratikusan megválasztott kormány döntését. Olyan intézkedések, mint a Donald Trump és Orbán Viktor által is bejelentett kilakoltatási moratórium, a gigantikus amerikai mentőcsomag részeként belengetett lakossági csekkek az USA-ban, a lakbér és a rezsi befagyasztása Olaszországban és Franciaországban, vagy az állami bérátvállalás különböző konstrukcióinak elterjedése Európában további jelek arra, hogy a mai válság több teret enged – és kényszerít ki – az állami jóléti intézkedéseknek.

Hasonló tendenciák vállalatoknál is megjelentek: a dolgozók nyomására és a kapacitások fenntartása végett a neoliberális foglalkoztatás olyan zászlóshajói, mint például az Amazon vagy az Uber, bevezették a fizetett (beteg)szabadság korábban nem alkalmazott intézményét.

Ez egyfelől izgalmas és üdvözlendő fejleménynek tűnhet, mivel az 1970-es évek válsága óta a jóléti intézmények módszeres leépítése zajlott világszerte.

A társadalmi és jóléti szempontok megjelenése a mai válságkezelésben azonban nem annak köszönhető, hogy ezeket társadalmi mozgalmak kiharcolták volna, és újfajta társadalmi kontrollt valósítottak volna meg a kormányok döntései fölött.

Ezek az intézkedések abból fakadnak, hogy ugyanaz a piaci érdek, aminek a túlhatalma a korábbi tőkebarát és társadalomellenes válságkezelést alakította, ma a gazdasági újraindulás érdekében támogatja ezeket a szociális intézkedéseket. Mivel a válságkezelés fölött nincs társadalmi kontroll, ezért valószínűsíthető, hogy a rendkívüli jóléti intézkedések csak addig tartanak, amíg sikerül elérni a gazdaság újraindítását. A széleskörű jóléti juttatások válság utáni visszavonása persze komoly társadalmi konfliktusokkal járhat majd világszerte – ezeknek a kifutása azonban a jövő kérdése.

Ugyanakkor a jelenlegi felfordulás során nem csak a jóléti intézkedések előtt nyílik meg a tér: a különböző gazdasági és pénzügyi csoportok intenzíven keresik a piacnövelés és a befektetések új lehetőségeit. A mostanihoz hasonló válságok idején lehetőség adódik arra, hogy a már nem profitábilis szereplők, gazdasági tevékenységek és intézményi formák eltűnjenek, és a helyükön új felhalmozási lehetőségek jelenjenek meg. A gazdaságtörténetből ismert korábbi válságok során ezt a „kreatív rombolást” sokszor háborúk végezték el – most azonban könnyen lehet, hogy a bizonytalan idejű karanténok és határzárak fejtenek majd ki hasonló hatást.

A helyezkedés és az új piacok építése hol állami segítséggel zajlik, hol anélkül. Előbbire lehet példa az, hogy Donald Trump a koronavírus-járvány elleni fellépésre szánt 50 milliárd dollár jelentős részét lényegében kiszervezte a Google-nek, a Walgreensnek és más nagyvállalatoknak. Szintén Amerikában a BlackRock nevű befektetőcéget bízták meg a jegybanki élénkítés egy részének menedzselésével: ezzel az az abszurd helyzet áll elő, hogy a világ egyik legnagyobb pénzügyi cége állami pénzből vásárol majd olyan pénzügyi termékeket (ún. ETF-eket), amelyek piacát nagyjából 50%-ban maga a BlackRock uralja – tehát a „gazdaságélénkítésre” szánt pénzt lényegében a saját vagy piaci konkurensei zsebébe rakhatja.

De a mostani helyzetben megnyílnak a tulajdonszerkezeti változások lehetőségei is, amikor állami segítséggel rendezik át a tőkés frakciók közti viszonyokat. Az egészségügy és a bedőlő vállalatok államosítása egészen eddig tabu volt, most viszont a válságkezelési viták egyik fő témájává vált. Ezek a technikák Magyarországon különösen relevánsak lehetnek, nálunk ugyanis az állami politikák már korábban is a nemzeti tőke mozgásterének növelését célozták – nem elképzelhetetlen, hogy a mostani válság új lökést ad a kormány ezen erőfeszítéseinek.

Ennek jelei már a válságkezelés korai szakaszában feltűntek. Egyfelől a magyar kormány a környező államokhoz képest meglehetősen sokáig kivárt a „gazdasági mentőcsomag” részleteinek bejelentésével, aminek egyik oka az lehet, hogy a gyorssegély nélkül lényegében azonnal megroppanó és bedőlő kisebb piaci szereplőket a tőkeerős, NER-közeli vállalatok könnyűszerrel felvásárolhassák. Másfelől az április 6-án bejelentett kormányzati tervek logikája feltűnően hasonlít a 2010 utáni intézkedésekhez: a különadók kiemelten érzékenyen érintik a külföldi multik által dominált kiskereskedelmi szektort, valamint a bankokat, miközben a már eddig is NER-közeli szereplők által uralt szektorok (mint az építőipar, a turizmus vagy a mezőgazdaság) jelentős támogatásokra számíthatnak.

A válság eközben az állami beavatkozásoktól függetlenül is átrendezi a különböző iparágak és befektetői profilok közti versenyt. Bizonyos iparágak teljesen leálltak (turizmus, vendéglátás, autóipar), mások viszont soha nem látott hasznot húznak a helyzetből. Rövidtávon ilyen a kiskereskedelem, az online vásárterek, a logisztika és a gyógyszeripar felpörgése. Középtávon az IT és az automatizáció is a válság nagy nyertese lehet, mint olyan ágazatok, amik a munkaerő-kiesés által okozott veszteségeket minimalizálni tudják. A tőkeerős piaci szereplők pedig dúskálnak majd a lehetőségekben: aki megfelelő mennyiségű tőkével rendelkezik, az kedvére mazsolázhat majd a bedőlő kisebb szereplők és versenytársak között. Ennek megfelelően például a Blackstone nevű befektetéskezelő masszív terjeszkedésbe kezdett, a járvány által megnyitott új lehetőségeket kihasználva pedig március elején megelőzte a Goldman Sachs és a Morgan Stanley részvényeit.

Összességében tehát elmondható, hogy bár a kapitalizmus történetének talán legnagyobb járványügyi, gazdasági és társadalmi válságának vagyunk szemtanúi, ez mégsem jelenti feltétlenül a rendszer összeomlását. A kormányok minden erejükkel azon vannak, hogy stabilizálják a növekedés alapfeltételeit (vagyis megakadályozzák a teljes társadalmi összeomlást), a vállalatok és pénzügyi csoportok pedig a felhalmozás új módjait kísérletezik ki éppen.

Mit lehet tenni?

Ez a hirtelen destabilizálódás nem csak arra ad lehetőséget, hogy a válság lecsengésével a növekedés és a felhalmozás új formákban és új módszerekkel folytatódjon.

Ilyenkor tér nyílik arra is, hogy a rendszer vesztesei új módokon szervezzék meg a saját szükségleteik kielégítését és képviseletét.

Márpedig vesztesekből egyre több van: a munkájukat elveszítők; az állásukat megtartó, de veszélyes körülmények között munkára fogott és túldolgoztatott munkások; az iskolabezárások és a home office miatt extra gondoskodási és háztartási feladatokat végző nők; a megfelelő állami intézkedések hiánya miatt magukra maradó munkanélküliek, hajléktalanok és menekültek – lehetne még sorolni.

A továbbiakban arról lesz szó, hogy az ellenállásnak és az élet feltételeit a profit- és növekedéslogikán túl megszervező modelleknek milyen lehetőségei bukkannak most fel világszerte. Ahogy már a cikk bevezetőjében is jeleztük, ebben az írásban próbálunk a nagyképre fókuszálni – a cikksorozat további darabjaiban azonban konkrét cselekvési lehetőségeket szedtünk össze többek közt a lakhatás, a gondoskodás, a munka és az élelmezés terén.

Két nagyobb irányról lesz itt szó: egyrészt a dolgozók helyzetének megerősítéséről, másrészt pedig a mindennapi szükségletek szolidáris, nem profitelvű megszervezéséről.

Tőke-munka alku

A második világháború utáni világgazdasági ciklus 1970-es évek óta elhúzódó válsága során világszerte úgy próbálták a tőke csökkenő profitabilitását kompenzálni, hogy több terhet raktak a munkára. A jóléti intézmények megvágása, a munka rugalmasítása, a korábban kiküzdött jogok és kollektív szerződések megnyirbálása ugyanúgy idetartozik, mint az, hogy a fizetések egyre kevésbé elegendőek a megélhetés teljes költségeinek megfizetésére, ami egyrészt új informális munkák (mint például a Magyarországon az 1980-as évek második gazdasága), másrészt az eladósodás felé tolta a háztartásokat.

Az az új helyzet, hogy a gazdaság újraindításának feltételeit megőrzendő a tőke ma hajlandó engedményeket tenni, és az államok sok helyütt kibővítik a jóléti intézményeket – a bérátvállalástól a lakbérstopig – komoly fordulat ebben a folyamatban.

A munka oldaláról nézve a tét ebben a helyzetben az, hogy mennyire sikerül a dolgozók érdekvédelmét erősíteni. Rövidtávon az lenne a cél, hogy a jelenlegi összeomlásban biztosítani lehessen a túlélést minden munkáját elveszítő és munkáját megtartó dolgozó számára. Középtávon pedig az a cél, hogy a most kiküzdött előnyöket sikerüljön akkor is megvédeni, amikor a gazdaság újraindul.

A túlélés szempontjából talán a legfontosabb követelés a megélhetés kiadási oldalának radikális csökkentése: a bizonytalanná váló vagy megszűnő munkakörülmények között minden rendszeres kiadás életveszélyessé válhat. A kiadások csökkentése (lakbér- és rezsistop, hitelvisszafizetési moratórium stb.), a másik oldalon pedig a jövedelmek kipótlása (napi megélhetési kiadásokat fedező csekkek, a fizetett szabadság, az alapjövedelem vagy az állami bérátvállalás) ilyen megoldások.

Az államok által önként megtett lépések mellett sok helyütt a dolgozók saját maguk értek el ilyen garanciákat – az Amazon összes dolgozójára kiterjedő fizetett szabadság intézménye például ilyen új vívmány. Az alapvető ellátási cikkek és alapszolgáltatások (mint az orvosi maszkok vagy a víz) ingyenessé vagy hatósági árassá tétele ugyancsak fontos lépés, ami megelőzheti, hogy éppen a legkiszolgáltatottabbak váljanak a válságon való nyerészkedés forrásává.

A válság közben végzett munka megfelelő körülményeinek biztosítása ugyancsak a túlélés alapvető feltételeihez tartozik. A munkafeltételekkel kapcsolatban kirobbant sztrájkok komoly eredményeket értek el az utóbbi hetekben világszerte. Az egészségügyi dolgozók elégtelen felszereltsége és veszélyes munkakörülményei ugyancsak erős társadalmi szolidaritási hullámot váltottak ki világszerte.

A válság utáni időszakra nézve a munka érdeke az, hogy az évtizedek után most először elérhetővé vált engedmények ne múljanak el nyomtalanul. Ehhez ki kell használni azokat a lehetőségeket, amik a mostani körülmények között lehetővé teszik a munka alkupozíciójának erősítését, és olyan együttműködéseket kell kialakítani a munkahelyek, a szakszervezetek és a tágabb társadalom között, amik a válság után is képesek ezt az alkupozíciót biztosítani.

A válság utáni időszak kiemelt fontosságát azért is hangsúlyozni kell, mert a járványnál is jóval nagyobb fenyegetést jelentő klímaválság problémáját természetesen nem iktatja ki a mostani gazdasági összeomlás (erről bővebben lásd a sorozat járvány és klíma kapcsolatáról szóló cikkét). Ezt pedig a fejlettebb országok munka-tőke alkuja önmagában sem oldja meg: ha a fejlett gazdaságok szakszervezetei magasabb részesedést érnek el a tőke profitjából, az még nem számolja fel azt a gazdasági logikát, ami a klímaválságot táplálja. Ezért középtávon különösen fontosak azok az új szolidáris szerveződések, amik a munka megélhetését a felhalmozás rendszerén kívül teszik lehetővé.

Szolidáris gazdaság

A felhalmozás korábbi rendszereinek széttöredezése annak is teret nyit, hogy az emberek közösségileg, a profitlogikán túllépve szervezzék meg a túlélést. Ez elsőre ellentmondásosnak tűnhet, hiszen a hollywoodi katasztrófafilmek és a jelenlegi válságot övező pánikreakciók olyan apokaliptikus víziókat rajzolnak fel, amelyekben mindenki egyénileg küzd a túlélésért. A valós tapasztalat azonban az, hogy katasztrófák során, amikor az állam és a piac infrastruktúrái bizonyos időre összeomlanak, a kölcsönös segítség és az alternatív megélhetési megoldások szervezik meg a túlélést. Erre számtalan példát ismerünk hurrikánok, földrengések és háborúk idejéről.

Mindez most is zajlik, annak ellenére, hogy a vírus elleni küzdelem alapja a karantén és a fizikai elkülönülés. A legközvetlenebb példák erre azok a szolidaritási és szomszédsági segítő körök, amelyek önerőből pótolják ki az állami és piaci intézkedések hiányosságait: maszkokat varrnak és osztanak szét, bevásárlásokat intéznek és élelmiszercsomagokat osztanak, üresen álló lakásokat és szobákat ajánlanak fel, ingyenes jogsegélyszolgálatot és lelki tanácsadást nyújtanak bárkinek.

Ezek a semmiből előtűnő közösségi megoldások megmutatják az önszerveződés erejét – ám spontán jellegüknél fogva inkább alátámasztják és ingyenmunkával támogatják meg a rendszert, mintsem, hogy ellentartanának annak.

Ezekből a példákból tanulva azonban létrehozhatók olyan kezdeményezések és intézmények, amelyek hasonló elvek és gyakorlatok mentén hosszabb távon is képesek biztosítani a közösségek függetlenségét, önrendelkezését és a piaccal szembeni ellenálló képességét.

Mondunk néhány példát: a helyi ökológiai élelmiszer-termelés, a rövid ellátási láncok és az ezek köré épülő bevásárlóközösségek kevésbé vannak kitéve a globális összeomlásoknak. A bérlői lakószövetkezetek úgy biztosítanak olcsóbb és kiszámíthatóbb lakhatást, hogy cserébe nem igényelnek a tagoktól több millió forintos megtakarítást. A házimunkát és a gondoskodási feladatokat közösségben megszervező anyakörök képesek érdemben tehermentesíteni a nőket a reproduktív munka terhei alól. A közösségi takarékalapok megakadályozzák, hogy tagjaik eladósodjanak a piaci alapon működő bankok felé, illetve szolidáris pénzügyi gyakorlataikkal a kamatos hitelezés által hajtott gazdasági növekedés kis léptékű alternatíváit építik. Ilyen és ehhez hasonló példákról cikksorozatunk következő részeiben bővebben is írunk.

Ezek a kezdeményezések a legtöbb helyen csak viszonylag alacsony szinten, nem túl nagy eléréssel és tőkehiányosan működnek. Nagyobb infrastruktúrával rendelkező szereplők, például szakszervezetek, önkormányzatok és államok azonban rengeteget tudnak tenni azért, hogy ezeket a működő gyakorlatokat fejlesszék és a terjedésüket segítsék. A koronavírus-válság közepette kialakuló politikai harcok egyik fontos tétje tehát az lehet, hogy a túlélésért és a közösségek mindennapi újratermeléséért küzdő mozgalmak képesek lesznek-e rákényszeríteni az államokat arra, hogy az ehhez hasonló közösségi, szolidáris gazdasági projekteket jelentős erőforrásokkal megtámogassák.

Összegzés

Sokan úgy gondolják, hogy a mai válságkezeléssel azt kell elérnünk, hogy minden visszatérhessen a normális kerékvágásba. Azonban épp a globális gazdaság normális működése az, ami a mai járványt és gazdasági összeomlást, illetve az ezeknél még nagyobb veszélyeket hordozó klímaválságot előidézi. Emiatt a valódi cél inkább az, hogy túléljük a vírusválságot és a klímaválságot. Ehhez a korábbi felhalmozási folyamatokat egy ökológiailag fenntartható, közösségi, demokratikus gazdasággal kell helyettesíteni.

A mostani válság kezelésére úgy is tekinthetünk, mint egyfajta felkészülés erre a még nagyobb feladatra. Ehhez olyan mozgalmi szerveződésekre van szükség, amelyek megerősítik a munka pozícióit, és amelyek a felhalmozás logikáján túl teszik lehetővé a mindennapi túlélést és a jó életet. Cikksorozatunk következő részeiben ilyen projekteket és kezdeményezéseket mutatunk majd be röviden.