Kiss László. Marton László. Keró. Kenderesi Tamás. A „lúgos orvos”. Schobert Norbi. Eszenyi Enikő. Mind olyan közelmúltbeli ügyek főszereplői, amelyek nem (vagy nem csak) a bírósági tárgyalótermekben, hanem a sajtó nyilvánossága előtt (is) zajlottak. Érintettekből, közírókból, véleményformálókból és hírolvasókból, kommentelőkből kovácsolódott az esküdtszék. Az alábbi cikk azt járja körbe, miben más, ha média bíráskodik, és milyen speciális kérdések és problémák merülnek fel az ügyek szereplőit, elsősorban az áldozatokat és a vádlottakat illetően.
A koronavírus-járvány mellett kevés hír élt meg mostanában, az Eszenyi Enikőt, a Vígszínház eddigi igazgatóját övező botrány újabb és újabb fejleményei azonban sikeresen utat vágtak maguknak a hírfolyamokban. Eszenyit a Vígszínház dolgozói közül többen verbális abúzussal, hatalmi visszaéléssel vádolják. Eszenyi sokáig tagadott, határozott vezetési és szenvedélyes munkastílusára, a Vígszínház sikereire hivatkozott, míg sokan politikailag motivált karaktergyilkosságnak, sajtóhadjáratnak nevezték a történteket. Eszenyi végül lemondott és az igazgatói pályázatát is visszavonta, az ügynek azonban nincs vége. Továbbra is szólalnak meg érintettek, akik a pályázat visszavonásával az ügyet még nem tekintik lezártnak, a fenntartótól rendes vizsgálatot, Eszenyitől pedig bocsánatkérést várnak.
Részben hasonló forgatókönyv szerint zajlott le a magyar #metoo zászlóshajója, a Marton-ügy is. 2017 októberében Sárosdi Lilla számolt be róla a Facebookon, hogy fiatal lányként szexuálisan zaklatta egy neves színházi rendező. Pár napra rá megnevezte Marton Lászlót. Marton először tagadott, a sajtó azonban nemsokára további 9 áldozatról számolt be. Marton ezek után bocsánatot kért minden „névvel vagy név nélkül” nyilatkozó áldozattól. Az ügy ezután elcsendesült, majd amikor Marton visszatért a rendezői székbe, újraéledt.
Médiabíráskodás
Ezt a két ügyet nem csak a Vígszínház köti össze, hanem az is, hogy mindkettőt nagy médiaérdeklődés kísérte, miközben számos érintett és véleményformáló szólalt meg és nyilvánított véleményt a témában. Az Eszenyi- és a Marton-ügyben (és sok más hazai és nemzetközi médiabotrányban) zajló folyamatokra a szakirodalom a „médiabíráskodás” (trial by media) fogalmat használja.
A médiabíráskodás egyfajta, jellemzően a hírmédia által gerjesztett, morális alapú, dramatizált és populista igazságszolgáltatást jelent, amelyben a megvádolt személy a közvélemény bírósága előtt ítéltetik meg. A média az erkölcs őreként, a társadalmi normák szabályozójaként és a közvélemény képviselőjeként lép fel, a hírolvasók igazságérzetét mobilizálja, azonnali véleményalkotásra és ítélkezésre ösztönözve őket. De vajon mi áll a mögött a jelenség mögött, amikor a hivatalos bíróságok helyett a média és a közvélemény kerül ítélethozatali pozícióba? Mennyiben más, és hogyan hat mindez a média kereszttüzébe került vádlottra és az áldozatra?
Erkölcs vs. jog
A médiabíráskodásnak és a bírósági tárgyalásoknak sok közös vonása van. A dramaturgiai helyzet ugyanaz: áldozat(ok) és vádlott(ak) állnak szemben egymással. Van egy vád, egy bűncselekmény, ami kivizsgálást igényel és büntetést érdemel. Ennek érdekében szükség van tanúkra és bizonyítékokra, és az igazságszolgáltatás sem maradhat el.
A médiában zajló tárgyalás ugyanakkor persze sokban különbözik is a tárgyalótermek gyakorlatától. Bár előfordul, hogy a médiabíráskodás a büntetőperrel párhuzamosan zajlik (ilyen például a „lúgos orvos” ügye, vagy ilyen volt a Zsanett-ügy), sok más esetben azonban
a középpontban álló bűn „csupán” erkölcsi, de nem jogi kategória. Olyan, morálisan elítélendő tett, amivel a jognak nincs dolga:
vagy azért, mert azt már korábban elvégezte (ilyen volt például a Kiss László-ügy), vagy azért, mert a bűncselekmény már elévült (ilyen volt a Marton-ügyben a legtöbb történet), vagy azért, mert büntetőjogi értelemben nem is számít bűncselekménynek (erre pedig az Eszenyi-ügy jó példa).
Természetesen a bizonyítékok sem jogi értelemben vett bizonyítékok. A Marton-ügyben például tíz áldozat egybehangzó, hasonló mintákat tartalmazó beszámolója bizonyítékként értelmeződött, bár jogi értelemben nem biztos, hogy elég lett volna ahhoz, hogy Marton bűnösségét kimondja a bíróság. Gyakran előfordul az is, hogy a sajtóbeli „perben” kemény bizonyítékok kombinálódnak sejtésekkel és feltételezésekkel, a vádlott tulajdonságai, magatartása is spekuláció és megítélés tárgyává válik, és jellemzően nyilvános megszégyenítésben lesz része. Erre utalnak a médiabíráskodás azon kritikusai, akik például Kiss László „kivégzését”, Marton „meglincselését”, vagy az Eszenyit sújtó „karaktergyilkosságot” kérik számon a médián.
A normaszegő megszégyenítése
Monika Lewinsky TED-előadásában érzékletesen beszél arról, mennyire pusztító volt számára, hogy a média segítségével (’98-ban, még a közösségi média kora előtt, de már a digitális forradalom idején) a teljes ismeretlenségből pár nap leforgása alatt globálisan ismert és a közösség szemében erkölcsileg elítélt emberré vált. A médiabíráskodás, és a vele szinte törvényszerűen kéz a kézben járó nyilvános megszégyenítés hatása egy ismert, de akár egy ismeretlen ember reputációjának lerombolása esetén is nagy horderejű lehet. Az, hogy ezt X személy esetében lesöpörjük az asztalról, Y-nál elismerjük, Z-nél pedig végletesen dramatizáljuk, és lincselést emlegetünk, általában azért van, mert úgy gondoljuk, hogy X személy megérdemelte, amit kapott, Y talán, Z pedig nem.
Ez pedig a személyes szimpátiától kezdve sok mindentől függ, leginkább talán attól, hogy véleményünk szerint X, Y és Z mennyire súlyosan hágta át a társadalmi normákat (ha egyáltalán). Óriási különbség van egy szerencsétlen megjegyzés, a verbális erőszak és a fizikai erőszak között például.
A médiabíráskodás ellentmondásossága sokszor éppen abból fakad, hogy a számonkért társadalmi normák tekintetében nincs teljes konszenzus.
Ilyenkor a médiabíráskodás során ezeknek az elmosódó, szimbolikus határoknak a tisztázására történik kísérlet. Jó példa erre az egész #metoo, és Kenderesi Tamás ügye, ahol a fő kérdés éppen az, hol húzódik a határ az (el nem ítélhető) udvarlás, és az (elítélendő) szexuális zaklatás, vagyis a normális és nem normális, a megengedhető és megengedhetetlen viselkedés között? Hol húzódott a határ 20-30 éve és hol húzódik ma? Hol húzódik a határ Dél-Koreában, és hol Pécsen?
A médiabíráskodás moralizáló jellegéből következik az is, hogy általában csak a beismerés és bocsánatkérés vet véget neki, amihez (ismert emberek esetében legalábbis) szükségszerűen társulnak a különböző pozíciókról és titulusokról való lemondások. A megvádolt személy lehet ártatlan is, ebben az esetben a tagadás természetes és szükségszerű. Ha azonban a vádak igazak, ráadásul több potenciális áldozatról is szó lehet (mint például Marton László vagy Eszenyi Enikő esetében), az elkövető tagadása úgy lobbantja be a médiabíráskodást, mint benzin a tüzet: az újságírókat arra ösztönzi, hogy több bizonyítékot szerezzenek, vagyis újabb áldozatokat kutassanak fel és bírjanak szóra, az áldozatoknál pedig sokszor éppen a tagadás feletti felháborodás billenti a mérleg nyelvét a hallgatás felől a nyilvánosság vállalása felé.
Áldozat a reflektorfényben
A nyilvánosság elé lépni ugyanis az áldozatnak sem egyszerű. Bár az eddigiekből úgy tűnhet, hogy a médiabíráskodásban a vádlott áll törvényszerűen vesztésre, az, hogy a vádlott a jogi úthoz képest látszólag nehezített pályán mozog (hiszen nincs ügyvédje, nincs ártatlanság vélelme, nincs elfogulatlan tárgyalás) nem jelenti, hogy az áldozat számára mindez könnyített pálya lenne, sőt.
Azoknak, akik úgy vélik, most már bárki kedvére vádaskodhat (és vádaskodik is) például a #metoo óta mindenféle szexuális zaklatási ügyekkel, vagy passzióból rágalmaz a sajtón keresztül akár nemi erőszakkal tekintélyes embereket, nos, nekik valószínűleg fogalmuk sincs arról, mivel jár, ha valaki arccal és névvel vállalja a vádjait. Az áldozat ugyanis szintén a nyilvános térben méretődik meg, leginkább az alapján, hogy mennyire tűnik hiteles, „ideális” áldozatnak.
Ha a története akár csak egy kicsit is billeg, ha nem úgy viselkedik, nem úgy beszél, nem úgy néz ki, ahogy egy áldozatnak a közvélekedés szerint kellene vagy illene, esetleg kiderül róla, hogy maga sem egy szent, könnyen ő is a virtuális vádlottak padján találhatja magát.
De még ha minden tekintetben makulátlan, akkor is nagy személyes ára lehet a nyilvánosság elé lépésnek. Mindez hatványozottan igaz akkor, ha szexuális zaklatás, nemi erőszak, vagy családon, párkapcsolaton belüli erőszak áldozatáról van szó. Egyrészt mert az ilyen ügyekben (sajnos még mindig sokszor) az áldozat érez szégyent, ami a kiállással nyilvános szégyenné válik. Másrészt a szexuális jellegű támadások áldozatainak megítélése különösen problémás, bár az elmúlt években érzékenyebbé vált a témában mind a média, mind a közvélemény.
A médiabíráskodásban komoly demokratizáló potenciál is rejlik, éppen azokon a területeken, amikkel a jog nem, vagy nem elég hatékonyan foglalkozik.
Ide tartoznak a már említett családon belüli erőszakos, nemi erőszakos, vagy gyerekekkel szembeni abúzus-ügyek. Ezeknél a bűncselekmény-típusoknál a látencia óriási, és az elkövetők jellemzően megússzák a felelősségre vonást, hiszen az esetek túlnyomó többsége soha nem kerül a bíróságra. Az áldozatok nagyobb része a rendszerszintű áldozathibáztatástól (joggal) tartva feljelentést sem tesz, vagy ha mégis, sokszor keserűen tapasztalja, hogy az igazságszolgáltatás nem neki dolgozik. Itt jöhet a képbe a médiabíráskodás, ami a közösségi média felfutása óta elméletben (de szigorúan csak elméletben) bárki számára adott lehetőség.
A nyilvánossághoz való hozzáférés ugyanis korántsem egyenlően oszlik meg a társadalomban. Az olyanoknak, akik eleve ismertek, létező követőtáborral, esetleg jó médiakapcsolatokkal (vagyis kapcsolati, társadalmi tőkével) rendelkeznek, nagyobb esélyük van magukat és ügyüket pozícionálni, egyúttal uralni. Sárosdi Lillának a Marton-ügy elindításához újságíróra sem volt szüksége. Azoknak az áldozatoknak azonban, akik még nem ismertek, és más (gazdasági, kapcsolati) tőke sem áll rendelkezésükre, saját bántalmazásuk nyilvánossá tétele válik (sokszor az egyetlen) eszközzé (és tőkévé), amennyiben átüti az ingerküszöböt, és abban a mértékben, amennyire sokkoló vagy brutális. Orosz Bernadett a felismerhetetlenné vert arcáról készült képeinek közzétételével érte el azt, amit a rendőrségen nem sikerült: megkapta a távoltartást. A lúgos orvos ügye szintén akkor vett fordulatot, amikor a média elkezdett intenzíven foglalkozni vele.
Szomorú mementói ezek az ügyek annak, hogy milyen lyukak vannak a jogrendszerben. A médiabíráskodás tehát sok esetben válságtünet: éppen azért kerül rá sor, mert az áldozatokat védeni hivatott társadalmi intézmények és rendszerek nem mindig működnek megfelelően. Ebből következik, hogy hatásuk is akkor volna a legpozitívabb, ha az egyéni igazságszolgáltatáson túl (ami, ahogy láttuk könnyen félre tud siklani, vagy túlszaladni a határon) rendszerszintű változásokhoz lennének képesek hozzájárulni. A médiabíráskodás résztvevőinek, a véleményformálóknak nagy a felelőssége abban, hogy kinek az ügyét karolják fel, és kiét nem, kit segítenek olyan irányba, hogy valamiféle elégtételt kapjon és kit nem, és mindezt hogyan, milyen keretezéssel teszik. Nem árt mindeközben észben tartani, hogy mindezen választások nem függetlenek a médiapiac működési logikájától, valamint hogy a médiabíráskodás során legalább két „per” zajlik: nemcsak a vádlott, hanem az áldozat ártatlansága is megítélésre kerül.
