Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nemi erőszak sztereotípiák és a média

Az utóbbi években a hazai médiában is egyre gyakrabban foglalkoznak különböző, nemi erőszakról vagy szexuális zaklatásról szóló ügyekkel. Az Egyesült Államokban megvádolt producerek, színészek, popsztárok botrányai mellett a magyar esetek, a #metoo, a lúgos orvos, a Kiss László-ügy (és még hosszan sorolhatnánk) is nagy hullámokat vertek. A kommentszekciók ritkán békés bugyraiba sem kell alámerülnünk ahhoz, hogy rendkívüli indulattal és kiélezett, teljes magabiztossággal előadott, megalapozottnak hitt véleményekkel és állásfoglalásokkal találkozzunk.

Az alábbi cikk a nemi erőszak és szexuális zaklatás társadalmi megítélésének megértéséhez kíván néhány támpontot adni, egyúttal rávilágítani arra, hogy a nemi erőszakkal kapcsolatos sztereotípiák milyen mélyen itatják át a közgondolkodást, a médiát is beleértve.

Milyen a tipikus nemi erőszak?

A nemi erőszakot sokan az ún. nemi erőszak mítoszoknak megfelelően képzelik el. Ezek olyan sztereotipikus és téves hiedelmek az elkövetőre, az áldozatra vagy magára a nemi erőszakra vonatkozóan, amelyek a társadalomban igen elterjedtek, és erős hatással vannak bármilyen hasonló ügy megítélésére.

Ilyen mítosz például, hogy erőszakot általában idegenek követnek el, hogy az erőszak oka az uralhatatlan nemi vágy, hogy az erőszak elkerülhető, ha a nők „rendesen viselkednek”, vagy hogy a nők meg tudják akadályozni az erőszakot, ha tényleg akarják.

Ezek a mítoszok aztán egymással összekapcsolódva kirajzolják „az igazi nemi erőszak”, „az igazi áldozat” és az „igazi elkövető” sztereotípiáit. „Az igazi nemi erőszak” idegen által, váratlan támadás során, valamilyen kihalt, nyilvános helyen elkövetett erőszakos behatolás. „Az igazi áldozat” feddhetetlen erkölcsű fehér nő, aki látványosan megsérül az erőszak során. „Az igazi elkövető” pedig valamilyen külső csoport tagja, deviáns, pszichopata vagy szexuálisan frusztrált férfi.

A sztereotípiák is jók valamire

A sztereotípiák, így a nemi erőszakra vonatkozó sztereotípiák is, nem véletlenül olyan elterjedtek. Az emberek többsége kategorizálással, sztereotipizálással igyekszik a körülötte lévő túlságosan komplex világot leegyszerűsíteni. Azáltal, hogy a jelenségeket, amiket nap mint nap tapasztalunk, kész sémák mentén ítéljük meg, nagyban megkönnyítjük a magunk számára a világ értelmezését és a benne való eligazodást.

A nemi erőszak esetében a sztereotípiáknak mindezeken túl önvédelmi funkciója is van.

Az igazságos világba vetett hit elmélete szerint az áldozat hibáztatása segíti annak az illúziónak a fenntartását, hogy rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek. Ha jól viselkedünk, betartjuk a szabályokat, és a gyerekeinket is erre neveljük, mi és a szeretteink elkerülhetjük az áldozattá válást.

De akkor mi a baj a nemi erőszak mítoszokkal?

A fő baj az, hogy általában nem igazak. Nem pusztán arról van szó, hogy a sztereotípia a tipikus nemi erőszakot írja le, de mindig vannak kivételek, hanem éppen fordítva: a sztereotípia inkább a kivételeket írja le, míg az esetek túlnyomó többsége egyszerűen nem ilyen.

A nemi erőszak és a nemi erőszak mítoszok már a hetvenes évek óta kutatás tárgyai, elsősorban az Egyesült Államokban. Az azóta eltelt időben számtalan kutatás és könyvtárnyi irodalom született a témában, főleg a pszichológia, szociálpszichológia, szociológia, kriminológia területén.

A kutatások rendre megerősítik, hogy a nemi erőszakok túlnyomó többségét (kb 70-80%-át) ismerősök követik el, a tipikus helyszín az áldozat vagy az elkövető lakása, az áldozat öltözéke semmilyen összefüggést nem mutat a nemi erőszak tényével, a motiváció pedig jellemzően nem szexuális, hanem a hatalmi.

Úgy is mondhatjuk, hogy a nemi erőszak esetében az erőszak nem pusztán eszköz, hanem sokkal inkább maga a cél. A sztereotípiák a nemek tekintetében állnak a legközelebb a valósághoz: a nemi erőszak áldozatainak többsége nő vagy gyerek, az elkövetők pedig szinte mind (de nem kizárólag) férfiak.

Az „igazi nemi erőszak”, az „igazi áldozat” és az „igazi elkövető” sztereotípiái tehát csak az esetek és érintettek igen kicsi hányadát fedik le, ami azért problémás, mert ha az előadott történet ennek a képnek nem felel meg, akkor azt a kívülállók hajlamosak gyanakvással szemlélni. A megvádolt férfi tiszteletreméltó ember? Vonzó? Tehetséges? Vagy egyszerűen csak nem tűnik pszichopatának? Akkor nem lehet erőszaktevő.

Az áldozat ismerte az elkövetőt? Az elkövető lakásán vagy kocsijában történt a dolog? Esetleg házibuliban vagy gólyatáborban? Akkor az nem lehetett „igazi” erőszak, vagy ha igen, a nő legalább annyira hibás. Az áldozat bulizott és alkoholt ivott? Aktív nemi életet élt? Csipkés bugyi volt rajta? Vagy egyszerűen csak nem elég szép? Akkor ő nem lehet „igazi” áldozat.

A nemi erőszak történet hitelességének megkérdőjelezése és az áldozat hibáztatása hosszú távú következményekkel is bír, nem csak az áldozat, hanem nyilvános diskurzusok esetén az egész társadalom számára.

Hogy mit jelent mindez az áldozatra nézve, azt nem nehéz kitalálni. Az erőszak önmagában is súlyos trauma, ráadásul az áldozatra jellemző az erős önvád és szégyenérzet. Mindezt súlyosbítja, ha az áldozat azzal szembesül, hogy nem hisznek neki, vagy őt hibáztatják a történtekért. Emellett azonban ezek a diskurzusok a potenciális elkövetőket is bátorítják, hiszen azt az üzenetet közvetítik, hogy a nemi erőszak megúszható, nem jár érte büntetés, így megágyaznak a további erőszaknak.

A nemi erőszakot (és a szexuális zaklatást) nem úgy lehet megelőzni, ha betanítjuk a lányokat, hogy ne vegyenek rövid szoknyát, ne álljanak szóba idegenekkel, és ne mászkáljanak egyedül az utcán sötétedés után, hanem úgy, hogy gondoskodunk róla, hogy ez elkövetők ne kerüljék el a felelősségre vonást.

Ha megfelelően viszonyulunk az efféle esetekhez itt, a jelenben: nem az áldozat előéletében és viselkedésében keressük a nemi erőszak okát, például nem tesszük témává a szerelmi életét, vagy a szemérmességhez való viszonyát. Annak ugyanis semmi köze ahhoz, hogy lehet vagy nem lehet erőszak vagy zaklatás áldozata.

A média szerepe

A média szerepe a tematizálásban és a szemléletformálásban óriási. A tematizálás nem is eshet nehezére: a nemi erőszaknak a szexualitáshoz és az erőszakhoz egyaránt köze van, mindkettő könnyen hozza a kattintásokat. Ha pedig valamilyen híres ember vagy intézmény is érintett, a botrány és vele a hírérték garantált.

Nagyon nem mindegy azonban, hogy ez a tematizálás hogyan valósul meg. Megmarad-e a bulvár szintjén szaftos sztorinak, vagy komolyan foglalkoznak vele? Egyéni történetként keretezi a média, vagy reflektál a társadalmi beágyazottságra?

Én úgy látom, hogy ebben a tekintetben az elmúlt években pozitív változásnak lehetünk tanúi. A gólyatábori erőszak kapcsán a nyilvánosság a tágabb társadalmi kontextussal, az intézményi környezettel is elkezdett foglalkozni, a mainstream médiában talán először feltéve olyan kulcskérdéseket, mint például hogy milyen hierarchikus (nemi) viszonyok jellemzik az egyetemeket és azon belül a gólyatáborokat, miféle abuzív, de normalizált gyakorlatok járnak ezzel együtt, és hogyan ágyazhat meg ez a légkör mind a nemi erőszaknak, mind (ha már megtörtént) az erőszak komolyan nem vételének.

Az érintett intézmény felelősségének és belső normáinak kapargatása ezután többé vagy kevésbé a nyilvános diskurzusok része lett. A Kiss László-ügy kapcsán az uszodák világa és tágabb értelemben a versenysport is reflektorfénybe került, a Marton László-ügyben pedig a színházi szereposztó díványt hozták összefüggésbe a konkrét esetekkel. A még tágabb (társadalmi) kontextus ennél ritkábban szokott megjelenni, de ez utóbbi két ügyben erre is láthattunk példákat.

Mivel az áldozatokat gyakran a csend összeesküvése veszi körül, a média nyilvánossága, azáltal, hogy a történet elbeszélésére teret ad, az áldozat számára biztosíthat(na) egyfajta jóvátételt – amire a jogrendszer és az igazságszolgáltatás nem, vagy csak korlátozottan képes. (A látencia a nemi erőszak esetében más bűncselekményekhez képest kiugróan magas). Ez a jóvátétel persze meglehetősen felemás, amíg az áldozatra a coming out eredményeképpen legalább akkora mocskolódás zúdul, mint az elkövetőre.

Ennek egyik oka, hogy a leleplezés, a nemi erőszak nyilvános elbeszélése maga is szimbolikus erőszak, vagyis az erőszaktevő megnevezésével az áldozat is támadóvá, „szimbolikus erőszaktevővé”, a vádlott pedig „szimbolikus áldozattá” válik, így a nagy kérdés általában az, hogy ki a „valódi”, vagy a nagyobb áldozat.

A Kiss László ügyben például többször is előfordult, hogy míg a cikk hangvétele igyekezett objektív és távolságtartó lenni, illusztrációnak mégis olyan képet választottak, ahol Kiss László vagy szomorúan néz, vagy a szemét törölgeti egy zsebkendővel, mindezt azelőtt, hogy bocsánatot kért, vagy bármiféle megbánást tanúsított volna. A képek így egyértelműen nem a bűnbánatot, hanem az áldozatiságot szimbolizálták.

A média felelőssége mindezek mellett elsősorban abban nagy, hogy miközben a konkrét eseteket tárgyalja, maga is hozzájárulhat a fent említett sztereotípiák megerősítéséhez, vagy lebontásához. Nézzünk két olyan esetet, amik közül az egyik szinte tökéletesen megfelel a sztereotípiáknak, a másik viszont igencsak távol áll tőlük.

„Az igazi nemi erőszak”

2018 októberében Makai Viktória ultramaratonistát megtámadták az utcán futás közben. Elmondása szerint szexuális cselekményre kényszerítették, a legrosszabbtól a férje mentette meg. Makai Viktória sikeres sportoló, kétgyermekes családanya (ezt a média rendre ki is emelte), akit nyilvános helyen, váratlanul támadott meg egy idegen. A futónő védekezett, és súlyos sérüléseket szenvedett.

A támadás után pár nappal róla készült kép, amin a szeme még mindig véreres, gyakori mellékletként szerepelt a róla szóló cikkekben, ami egyúttal azt az üzenetet is hordozta, hogy így néz ki egy áldozat. Az esetet a média „bestiális támadásnak”, „szörnyűségnek” címkézte.

Félreértés ne essék: egy szóval sem állítom, hogy bármi is ne úgy történt volna, ahogy a futónő elmondta, vagy hogy ami történt, ne lenne szörnyűség. Mindössze arra szeretnék rávilágítani, milyen könnyű elhinni mindezeket, és empatizálni az áldozattal, ha ő és a története megfelel az „igazi nemi erőszak” és az „igazi áldozat” sztereotípiáinak.

Pedig a trauma akkor is hasonló, ha az áldozat nem „anyuka”, nem „bajnok” és mondjuk a támadás során teljesen leblokkol, vagy a túlélés érdekében úgy dönt, hogy nem küzd, így nem lesz az arcán sérülés. Ha pedig ismerte a támadóját, (és megbízott benne) a trauma még nagyobb is.

… és amikor semmi sem olyan, ahogy elképzeljük

Egy atipikus esetben azonban a média sem ennyire áldozatpárti. Különösen igaz ez, ha még az a sztereotípia sem teljesül, hogy az áldozat nő (vagy lány) az elkövető pedig férfi. Egy általános iskolai tanárnő 2015-ben hónapokon át szexuális visszaélést követett el tanítványával, egy 14. életévét be nem töltött fiúval szemben.

A hvg.hu az esetről úgy számolt be, hogy miközben leírta, hogy a bíróság megállapította a szexuális kényszerítést, és szexuális visszaélés és gyermekpornográfia bűntettében is bűnösnek találta a tanárnőt, azt, ami történt, mégis „szexuális viszonynak” és „ágyba bújásnak” címkézte, mintha két egymással egyenrangú, felnőtt emberről lett volna szó, nem pedig egy felnőtt nőről és egy neki kiszolgáltatott kiskorú diákról.

A cikkhez választott képen pedig egy vörösre lakkozott körmű női kéz markolja a lepedőt, erotizálva és normalizálva egy egyértelmű, bírósági ítélettel zárult szexuális visszaélést.

A média tehát a társadalmi kontextus bemutatása mellett elsősorban azzal segíthet az áldozatokon, ha a nemi erőszakot övező sztereotípiák tudatosításán munkálkodik, és amikor egy hasonló esetről beszámol, igyekszik elkerülni azokat. Ehhez azonban első lépésként neki magának is tudatossá kell válnia.

 

Felhasznált irodalom:

Boltanski, Luc (1987): Leleplezés és igazságérzet. avagy hogyan lehet úgy tiltakozni, hogy közben normálisak maradjunk? Szociológiai füzetek 43. Budapest, ELTE Szociológiai Intézet és Továbbképző Központ.

Burt, Martha R. (1980): Cultural Myths and Supports for Rape. Journal of Personality and Social Psychology. 1980, Vol. 38, No 2. p217-230.

Estrich (1987): Real rape: How the legal system victimizes women who say no. Boston: Harvard University Press.

Parti Katalin, Szabó Judit, Virág György (2016): A média azt üzente. Szexuális erőszakkal kapcsolatos ismeretek, vélemények és attitűdök vizsgálata egy kampány kapcsán. In mediakutato.hu, XVI. évf. 2. szám.

Parti Katalin, Szabó Judit, Virág György (2017): A szexuális erőszak jellemzői egy aktakutatás tükrében. In: Parti Katalin (ed.): Szexuális erőszak: mítosz és valóság. Kutatások a szexuális erőszakról. Kiadó: Országos Kriminológiai Intézet. Budapest, 2017.

Szexuális erőszak. Tűzhely füzetek. Keret koalíció a szexuális erőszak ellen. In nane.hu.

 

Olvass tovább!