Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért reagált másképp a brit kormány a koronavírusra?

Amikor a Mérce felkért ennek a cikknek a megírására, akkor még úgy tűnt, hogy az Egyesült Királyság kormánya európai társaitól elég eltérő módon kezeli a koronavírus-járványt. Azóta, múlt hétfőn, sor került egy 180 fokos fordulatra, és ma már a brit kormány is a „társadalmi elkülönülést”, közösségi távolságtartást javasolja a polgárainak – igaz, a különféle vendéglátóipari egységek, kulturális terek és konditermek bezárására például csak március 20-tól került sor -, végül hétfőn be is jelentették az ország lezárását.

Ráadásul múlt kedden egy 330 milliárd fontos (ez több mint 100 000 milliárd forint!) garantált hitelprogramot is bejelentettek, hogy a bajba került vállalkozásokat mentsék. Sőt, pénteken közölték, a kormány vállalja, hogy a munkájukat felfüggeszteni kényszerülő dolgozók bérének 80%-át kifizeti (2500 fontig), így védve a munkavállalókat a recessziótól és a munkanélküliségtől.

Hogy ez elegendő lesz-e, azt persze még nem tudjuk, és a lépések kevésbé drasztikusak, mint mondjuk a francia lezárások (igaz, a dokumentált esetből sincs annyi), vagy akár a magyar helyzet. Hiszen míg az egyetemek már állnak át online képzésre, a kampuszokat továbbra sem zárják le, és az iskolák is működnek még.

Ugyanakkor igen drasztikus a váltás ahhoz képest, hogy alig három nappal korábban még az volt a stratégia, hogy akik lázasok, vagy köhögnek, maradjanak otthon egy hetet, amúgy meg maradjon minden változatlanul, esetleg egy kicsit kevesebb ölelkezés és több kézmosás mellett. Ezzel ráadásul nem is megállítani, hanem lassítani szerették volna a járványt, hogy a lakosságban kialakuljon az úgynevezett nyájimmunitás. Ehhez azonban – a brit kormány becslései szerint – a népesség 60%-ának meg kell fertőződnie.

Kézenfekvő magyarázat persze, hogy brit kormány megpróbálta – akár több százezer emberélet árán is – a mindennapok normális mederben tartásával védeni a brit gazdasági szereplőket.

És bár most már nemcsak a vállalatokat, de a dolgozókat is védik az intézkedéseikkel, azért az ilyen irányú bejelentések elég megkésve érkeztek. Fontos megjegyezni, hogy a munkanélkülieket és az egyéni vállalkozókat továbbra sem védi kellően az intézkedéscsomag, ahogy a bérlakásban élőket, valamint a zero-hours contract-en lévő dolgozókat sem – ezek olyan szerződések, amelyek minimális munkaórát, ergó jövedelmet sem biztosítanak.

Továbbá azzal, hogy hivatalosan elég későn záratták be a kocsmákat, éttermeket és kávézókat, valójában a biztosítók érdekeit helyezik a KKV-szektor elé (hiszen így nem kell kártérítést fizetni, de sok vállalkozás nem fogja bírni a bevételkiesést); valamint egy bizonyos brexit-párti tulajdonossal bíró kocsmalánc is megúszta így a bezárást egy darabig.

Ugyanakkor tévedés volna a brit kormány atipikus reakcióját pusztán nagyvállalati érdekekkel magyarázni. Pontosabban, hiba volna úgy gondolni, hogy ezeknek az érdekeknek az előtérbe helyezése teljesen tudatosan történik.

Az angolszász konzervatívoknak ugyanis a Reagan-Thatcher fordulat óta domináns ideológiája a piaci fundamentalizmusra és a „paternalisztikus” „dadus állam” védelmező intézkedéseinek (pl. közegészségügyi szabályozások) az elvetésére épül. Ezzel pedig a több százmilliárd fontos állami programok, a fizetések állami átvállalása és az emberek védelme a saját felelőtlen kocsmalátogatásaiktól nem teljesen fér össze, mint ahogy persze a részleges kijárási tilalom sem.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének kiváló liberális érvek az intézkedések mellett (így pl. John Stuart Mill kárelve megfelelő alapot biztosíthat az intézkedéseknek), csupán azt, hogy az angolszász konzervatív ideológia ennél nagyságrendekkel kisebb intézkedéseket is a szabadság elfogadhatatlan korlátozásának állítottak be. És persze nem véletlen, hogy az egyébként máskor Johnson kormányával propagandisztikus megértést tanúsító The Daily Telegraph keddi címlapja a szabadság végeként számolt be az intézkedésekről.

Hát most Rishi Sunak brit pénzügyminiszter mintha egy csapásra véget vetne a pártja negyven éves thatcheri ortodoxiájának. Ugyanakkor, akármennyire sokat hallani is mostanában a „zuhanó repülőn nincsenek ateisták, világjárvány idején nincsenek libertáriusok” szlogent, az igazság azért ennél bonyolultabb. Sunak pont azért került – még a válság előtt – a pozíciójába, mert elődje nem volt hajlandó eléggé lazítani a „költségvetési szigoron” Dominic Cummings, Boris Johnson főtanácsadója elvárásai szerint.

A helyzet iróniája, hogy a Johnson mamelukjának felvett Sunak most már főnökénél sokkal komolyabb vezetőként, sőt, Johnson potenciális utódjaként jelenik meg.

Így tehát a járvány csak felgyorsította és egyértelművé tette a már eleve érlelődő ideológiai váltást a brit kormány politikájában. A thatcherizmust most egy kifejezetten aktivista, nemzetegyesítő konzervativizmus látszik felváltani.

Ugyanakkor hibáznak azok a baloldaliak, akik most mellüket döngetve örülnek, hogy ezek szerint nekik volt igazuk. Nem csak azért, mert, mint említettük, lenne még mit követelni.

Sokkal fontosabb, hogy a jelenlegi brit kormány valószínűleg nem túl mélyre temetett autoriter tendenciáit kordában tartsa az ellenzéke, hogy a rendkívüli állapot ne vezessen az emberi jogok és a demokrácia hosszú távú erodálásához. Miközben az országok lezárása és az élet megállítása pl. abszolút indokolható lehet, arra azért vigyázni kell, hogy ez ne járjon mondjuk egy komoly bevándorlóellenes intézkedéscsomaggal.

Ez a veszély – a nyugati jobboldal elorbánosodása – persze korántsem csak a briteket fenyegeti, és persze Boris Johnson még nagyon messze van mondjuk Netanjahu koronapuccsától. De a brit baloldal és liberálisok jobban tennék, ha szemmel tartanák ezeket a tendenciákat saját diadaluk ünneplése helyett.