Az Európai Unió teljes morális, politikai – és végső soron: intellektuális – csődjét mutatják az utóbbi napokban a görög-török szárazföldi határról érkező drámai képek.
Miután február utolsó napján Erdoğan török elnök bejelentette, hogy felrúgja a Brüsszellel 2016-ban kötött egyezményét és szabad utat enged az országa területén lévő közel négymillió menekültnek, több mint 10 ezer ember torlódott fel a kérdéses határszakaszon.
A helyzet feloldhatatlannak látszik, a görög határőrök és civil bandák olykor összecsapnak a fegyvertelen menekültekkel, eddig két menekült férfi lelövéséről is napvilágot láttak hírek, bár a görög kormány ez ügyben tagad.
Az Európai Unió fennhangon sajnálkozik a kialakult helyzet miatt és 350 millió eurós gyorssegélyt ítélt oda Görögországnak, de a helyzet értelmes kezelésére nem sok esély mutatkozik rövid távon.
Mindeközben a török elnök az emberbarát szamaritánus szerepében tetszeleg – igen, ezt is megértük! – és szót emel a görög határon rekedt menekültek elleni erőszakos fellépéssel szemben.
„Ezeknek a politikusoknak tudniuk kéne, hogy az emberi élet nem ennyire olcsó”
– nyilatkozta Erdoğan például pénteken.
A török külügyminiszter-helyettes egyenesen odáig ment, hogy a görög hatóságok által a menekültek ellen elkövetett atrocitásokat Auschwitzhoz hasonlítsa.
These photos are not from Auschwitz, but from Pazarkule..
Greece takes the money, phones, identity cards and clothes of innocent migrants crossing the border and sends them back.
Europe and the world are playing the ostrich.@NikosDendias@EU_Commission@EUCouncil pic.twitter.com/OZrb1eYF5H
— Yavuz Selim KIRAN (@yavuzselimkiran) March 7, 2020
Az, hogy Erdoğan mit csinál, teljesen világos. Ahogy arra több elemzés is rámutatott az elmúlt napokban, a török elnök diplomáciai fegyverként használja a menekülteket, hogy rávegye az Uniót, álljon Ankara mellé az észak-szíriai konfliktusban, ahol a török csapatok a Moszkva által támogatott Asszad-rezsim haderejével állnak szemben – pillanatnyilag épp vesztésre.
Törökország célja, hogy Szíria északnyugati részén, Idlib tartományban egy demilitarizált övezetet hozzon létre, ahol védelmet kaphatnak azok a szunnita felkelők, aki a szíriai polgárháború során az Asszad-rezsim ellen harcoltak, és akik Erdoğan támogatását élvezik. (Erdoğan ezekkel a milíciákkal egyébként pont a nemrégiben meggyilkolt Kászim Szulejmáni iráni vezető befolyásszerzési módszerét alkalmazná). A szír kormányerők – iráni és orosz támogatással – azonban benyomultak Idlibbe, sőt több tucat török katonát meg is öltek.
A demilitarizált övezetbe telepítené vissza Erdoğan a Törökország területén élő közel négymillió, főként szíriai menekültet is.
Az, hogy Erdoğan saját hatalmi céljaira akarja használni Európa önkéntes kiszolgáltatottságát, nem meglepő. Megmondtuk ezt mi is már 2015-ben, megmondták mások is. Látni lehetett ezt már 2016-ban, amikor ellenzékiek ezreit csukatta le Erdoğan anélkül, hogy Brüsszel érdemi ellenállást fejthetett volna ki. Attól a pillanattól, hogy az Unió a török rezsim (+líbiai hadurak, szudáni népirtók) kezébe adta saját menekültpolitikáját, a mostani kimenetel csak idő kérdése volt.
Viszont ha konkrétan mindenki előre látta ezt, akkor felmerül, vajon az EU miért nem készült fel erre a helyzetre?
Ha tudvalevő volt, hogy Erdoğan egyszer csak útnak indít egy adag menekültet, hogy kikényszerítsen valamit Brüsszelből, akkor utóbbi miért nem tett valamit azért, hogy ne álljon újra elő a 2015-öshöz hasonló helyzet?
A válasz pedig az, amit ugyancsak 2015 óta mondunk:
hiába tüntette fel magát az Unió az emberségesség harcosának és szólt be a magyar határkerítés miatt, az EU valójában Orbán és Salvini menekültpolitikáját követi.
A menedékkérelem gyakorlati ellehetetlenítése minél több akadály létrehozásával és az Európa Erőd határainak megerősítése – igazából ebben a receptben semmilyen egyet nem értés nem tapasztalható az Unión belül, a szimulált ellentéteket leszámítva.
Bármi, ami a határok megerősítésén túlmenő közös cselekvés lett volna, arra az Unió és tagállamai teljesen képtelennek bizonyultak. Az elosztási kvótákról már évek óta nincs komolyan szó, csak mint mumus bukkan még fel néha a menekültellenes politikusok beszédeiben.
Évek óta összezsúfolva, brutális körülmények között – folytonos bandatámadások alatt – várakozik tízszer-hússzor annyi ember a görög és olasz táborokban, mint amennyinek a befogadására az infrastruktúra képes lenne. A 2015-ben belengetett európai hotspotok, amelyek menekültek nagy tömegeinek befogadására lettek volna alkalmasok, hogy ott emberséges körülmények között folytathassák le a menedékkérelmi eljárásaikat, azóta sem valósultak meg.
Ha ezek elkészültek volna, akkor elvileg a görög-török szárazföldi határon felgyűlt 10-15 ezer embert pillanatok alatt el lehetne helyezni.
Tett tehát mégis valamit Európa az elmúlt öt évben?
Persze, vett egy csomó fegyvert, kerítéselemeket, megfigyelési eszközöket, drónokat és járőrhajókat. Olyan dolgokat, amelyeket kimondottan a nemzetközi menedékjog megsértésére, az eljárás nélküli visszatoloncolásra és kint tartásra lehet használni.
A szárazföldi és virtuális falak, tengeri határvédelmi eszközök megvásárlására és fenntartására évről évre egyre többet költ az Unió, és ehhez még hozzáadódnak a tagállamok által elköltött összegek is. És bár a következő hétéves ciklus költségvetéséről még nincs egyetértés a tagállamok között, az már biztosnak tűnik, hogy
2020-től megháromszorozzák az uniós határvédelem fedezetét.
Miközben a fegyvergyártó, építésipari és technológiai nagyvállalatok degeszre keresik magukat ezeken az üzleteken – és hathatósan lobbiznak is a határok militarizációja érdekében – az újabb és újabb akadályok miatt több és több ártatlan ember veszti életét, fennakadva a direkt nekik szánt tüskéken.
Olyan emberek, akikkel kapcsolatban annak idején nemzetközi szerződésben vállaltuk a kötelezettséget, hogy segítünk nekik, de most mégis „illegális migránsnak” bélyegezzük őket – mert az milyen démonian hangzik –, holott menekültként dokumentumok nélkül átlépni egy határt és ott menedéket kérni nem illegális, hanem a menedékkérelmi szabályoknak megfelelő, vagyis LEGÁLIS.
Mindezek után persze Európa levonhatta volna azt a következtetést, hogy a durva erőszak sem rettenti el a még durvább erőszak elől menekülőket – ennyit Orbán elméletéről, miszerint azért jönnek, mert túlzott kedvességünkkel idecsábítjuk őket. Sőt még az is az Unió eszébe juthatna, hogy talán a nyílt lőszerrel lövöldözés az a pont, ahol érdemes lenne szemléletet váltani.
De nem.
Európa továbbra sem szándékozik ilyesmit tenni, cserébe Ursula von der Leyen kéztördelve fogadja Erdoğant, hogy hogyan is lehetne felújítani a 2015-ös megegyezést. A hétfői brüsszeli találkozó után legalábbis úgy tűnik, az uniós vezetők az odaígért, de eddig még ki nem fizetett három milliárd euró folyósítását és Törökország vízummentességének és közös piachoz való csatlakozásának meggyorsítását ígérték Erdoğannak.
Vagyis ugyanazt, mint 2015-ben, csak most már becsszó.
