Azok a társadalmi átalakulások, amelyek ’68-ban, majd az olaszországi osztályküzdelmekben^[1] szembeállították az új baloldalt a „jóléti állammal” és a „fogyasztói társadalommal”, azaz a keynes-i gazdaságpolitika kompromisszumával, tehát a nyugati kommunista és szociáldemokrata pártokkal és szakszervezetekkel (s ezért végső soron a Szovjetunióval) – tehát a marxi kommunizmus eszméje elszakadt (megint) az empirikus osztálytudattól, mint a II. Internacionálé idején – , végül odavezettek, hogy mind az új baloldal, mind a tradicionális munkásmozgalom fölbomlott, ráadásul a baloldali értelmiség masszívan átvonult jobbra (annak idején beleértve engem egy darabig).

Ami akkor megalkuvásnak tetszett (compromesso storico), az ma „radikalizmus”-nak látszik (részleges államosítások, progresszív adózás, kiterjesztett társadalombiztosítás: Corbyn, Sanders).

A mai baloldali társadalomtudomány és publicisztika zöme megfeledkezik róla, hogy amit Mannheim Károly és Polányi Károly^[2] a XX. század első harmadában megírt – azaz hogy a szabadkereskedelmi („piaci”) és védővámos-etatista-tervező gazdaságpolitikai ciklusok hullámzóan váltakoznak, ez a modern kapitalizmus két ismétlődő változata, és hogy a tervező-újraelosztó, a gazdaságba egyenlősítő céllal beavatkozó, államosító kapitalizmus is kapitalizmus – ma is érvényes.

Rendkívül jellemző, hogy a kurrens baloldali retorika szerint – majdnem pontosan úgy, ahogyan a szélsőjobboldalon – az ellenfél nem a kapitalizmus mint olyan, hanem a „neoliberalizmus”, a „globalizáció”, a „multinacionális vállalatok” (kulturális megfelelőik: a „multikulturalizmus”, a „kozmopolita elitek” stb., tartalmilag ugyanezt nevezi „kulturális marxizmusnak”, Romániában „szexomarxizmusnak” [!] vagy újabban „zöld kommunizmusnak” a szélsőjobb), azaz minden, ami nemzetközi, mintha a tőke nem lett volna mindig nemzetközi (a „nemzetinek” tetsző imperialista konfrontációk is nemzetköziek, csak másképp).

Ezt az állítólagos antikapitalizmust – amely nem ellenzi a tőkés társadalom nemzeti-etatista verzióit – mi se fösti le jobban, mint érzéketlensége, közönye a jelenkori kapitalizmus legborzalmasabb válfajával (a kínai állami-piaci totalitarizmussal) szemben. S így aztán eljutunk Jean-Luc Mélenchonnak, a francia baloldal (La France insoumise) vezérének a kijelentéséig, amely szerint a brit Munkáspárt vereségét „a zsidó hálózatok” okozták.^[3] Ennek itt kellett végződnie.

A baloldal átcsúszása a marxizmusból és anarchizmusból az etatista-egyenlősítő jakobinizmusba elkerülhetetlenül nacionalista politikát jelent. Itt a Mércén (!) írta valaki a durván cinikus magyarországi modorban a brit választásokról: „Nem tudjuk még, hogy a Munkáspárt miként fogja folytatni, de egy biztos: ennek a választásnak a tanulsága az, hogy a baloldali gondolatok a nemzeti eszmébe csomagolva sikeresebbek tudnak lenni, mint anélkül.” Persze így már nem baloldaliak e gondolatok, de sebaj, kedves néptársak. A vörös jakobizmustól a fehér jakobinizmusig igen rövid az út.

A „neoliberalizmus”, a „kozmopolita elitek”, a „globalizáció”, a „multik”, „a nemzetközi nagytőke”, a „reálgazdasággal” szembeállított „banktőke”, a gyökértelen spekulánsok, az offshore üzletek stb. előtérbe állítása azt sugallja, hogy a kapitalizmus valahogy etnikailag idegen, a nem etnikai etnikum maga. Nem rossz, hanem idegen.

Elnökválasztás Romániában

A romániai elnökválasztás végeredménye várható volt. Magukat az eseményeket vissza lehet nézni az erdélyi magyar portálokon (ha valaki nem tud románul, ami azért előfordul), erre nem vesztegetünk több szót.

Romániában az egész dolog az „osztályharc fölülről” jegyében zajlott le. A legyőzött nemzeti szociáldemokrácia – amely egyébként pragmatikus alapon barátságosabb volt a magyarokhoz, mint a nemzeti liberalizmus és a nemzeti konzervatizmus, vele ki lehetett egyezni (az emberi és nemzetiségi jogok útja a francia forradalomtól a kelet-európai „mutyizmusig”) – megbukott az állami bürokrácia-technokrácia (plusz állambiztonság, jogtudó értelmiség, médiák) csapásai alatt; a hazai és a multinacionális burzsoázia nem viselte el se a szokásosnál komolyabb (bár így is zömmel látszólagos) „progresszív” szociális intézkedéseket (fizetésemeléseket stb.), se a PSD vezetőinek népi eredetét és népi jellegét. (Ez utóbbi burzsoá-liberális-hipszter attitűd Magyarországon, ahol ezt takarosan és csinosan „leprolizás”-nak nevezik, az orbáni jobboldal, Romániában a félig-meddig „baloldal” ellen irányul, mindkettő egyaránt visszataszító és szigorúan elítélendő.)

A szociáldemokrata jelölt, Viorica Dăncilă volt miniszterelnök elleni kampány a szociális megvetés undorító fesztiválja volt, amelyben a nőgyűlölet is eljátszotta a maga bájos szerepét. (Egyik kolozsvári barátom – egyébként liberális magyar tudós – ezért szavazott őrá, erkölcsi fölháborodásból.)

A talán „kofá”-nak fordítható, a hangos, cserfes, csiricsáré, mosdatlan parasztmenyecske jelentéstartományában mozgó, de ennél lenézőbb román ţaţă kifejezés volt, amellyel a szociáldemokrata jelöltet illették, eltekintve „a vörös pestis” és a „kommunista” szövegtől. A romániai forradalom kezdetekor kialakult Iliescu-féle, jó durva „nemzeti baloldal” folytatójának látott PSD szétmángorlásához hozzájárult a Ion Iliescu, Gelu Voican Voiculescu, Petre Roman ellen folyó koncepciós pör^[4] és a PSD voltaképpeni vezérének, a képviselőház (volt) elnökének, Liviu Dragneának a bebörtönzése szégyenletes, de jelentéktelen korrupciós ügyek miatt. (Evvel a mértékkel mérve ma Magyarországon 7-800 országos és helyi politikus ülne a dutyiban.)

A PSD választások nélkül (átülésekkel és intrikákkal) elvesztette a parlamenti többségét, s ebben a vert állapotban kellett megmérkőznie a népszerű Klaus Johannisszal, akit a második fordulóban nemcsak a (nevével ellentétben konzervatív) Nemzeti Liberális Párt támogatott, hanem a – Magyarországon a Momentum partnereként ismert – liberális USR-Plus pártszövetség (meg mások) is az antikommunizmus, az európai föderalizmus, az Amerika-hűség, a NATO, a modernizáció, az autópályák, a piac és a népmegvetés nevében.

A (Nagy) Károly-díjjal kitüntetett (Magyarországról ezt Horn Gyula és Konrád György kapta meg) Klaus Johannis a kampányban nem vállalt vitát, és nem mondott semmit: óriási siker. Pártja már kormányon van; megszorítások, befektetői kedvezmények, újabb fegyvervásárlások következnek. A rendíthetetlen Nyugat-hűség, Trump, Macron, Merkel, Tusk, von der Leyen stb. nagyrabecsülése Johannis mellé állítja a román jobboldali értelmiséget (ez a magyarországi liberális értelmiség „funkcionális megfelelője”, de sokkal konzervatívabb, mindenekelőtt élesen antifeminista és antiszocialista/zöldellenes nézetekkel, kritikátlan a háború előtti monarchiával szemben és a legódivatúbb antikommunizmust vallja, de mondjuk kitart a Romániában kétségtelenül meglévő médiapluralizmus és a kultúra-és-tudományegyetem-és-akadémia céhes önállósága, ellátottsága és megkérdőjelezhetetlen tekintélye mellett lapjaiban: Revista 22, Dilema veche, România literară, Apostrof stb.).

A PSD elpusztítására törő, nyíltan népellenes (alsóosztály-ellenes) propagandahadjáratnak vannak Magyarországon is megszívlelendő tanulságai és párhuzamai.

Ezek elsősorban: a korrupció kérdése, a nemzedéki kérdés és a modernség-európaiság-városiasság kérdése. Mindezek ma Budapesten is meghatározók.

Sajnos.

Akárcsak Magyarországon, az összes osztályok, rétegek, etnikumok, társadalmi nemek, régiók, felekezetek és véleményáramlatok politikai érvényesülésének, költségvetési (újraelosztási) támogatásának, a társadalmi igazságosság kivívásának legfőbb akadályaként a közelebbről nem elemzett korrupció tűnik föl. (Tehát eltűnik mind a kizsákmányolás, mind az egyenlőtlenség, mind az ezeket beállító, kiszolgáló és fönntartó állampolitika.) Ha a korrupció és a felelőtlen pazarlás miatt eltűnt pénzeket az egészségügyre fordítanák… Ezt a retorikát ismerjük.

Így aztán minden szociális probléma megoldásaként a kemény állami (főleg büntetőjogi) rendteremtést jelölik meg, aminek a folyományai – a történelem ismerői számára – egyértelműek.

A korrupciót ugyanakkor úgy mutatják be (ez is ismerős Budapestről) mint a hatalomra és vagyonra kulturális okokból nem méltó vidéki, pallérozatlan, paraszt bunkók illegitim uralmát (ld. a Mészáros Lőrincet főszerepeltető magyar balliberális politikai folklórt), aminek penetráns az antidemokratikus illata. A nagy hagyományú, művelt polgárság – ami persze már nemcsak Kelet-Európában nem több, mint ábrándos fikció – bezzeg méltó a vagyonra és a szociokulturális elsőbbségre.

A nemzedéki kérdés fölvetése igen hagyományos. Ugyanezt halljuk a Momentum csodálóitól Pesten.^[5] „Ma már” a fiatalok nem tűrik el az ezt-meg-azt (nem kívánt törlendő), ők „nyelveken” beszélnek (azaz amerikai angolul egy keveset), okostelefonálnak, Netflixet néznek, twittereznek és instáznak stb., tehát a régimódi erre-meg-arra nem hajlamosak, s hogy annyi köztük a neonáci, hát Istenem. A fiatalok „európaiak”, „modernek”, „lazák”, tehát diktatúrás beállítottságra, ultrabigott vallási fanatizmusra, homofóbiára, fajgyűlöletre stb. nem hajlandók.

Tehát nem azt kell vitatni, hogy valamely nézet vagy eszme helyes-e, hanem csak megállapítani, hogy korszerű-e vagy elavult, azaz hogy a fiatalabb középosztály kellemes külsejű sikeremberei számára elfogadható-e, trendi-e, menő-e. A nem tetsző politikai-kulturális eszméket és preferenciákat nem bírálni kell, hanem elfogadottságuk vagy elutasítottságuk mértékében stigmatizálni. Elérni, hogy az „ez olyan sz@r, de télleg” típusú vállvonogató ízlésítélet lehetőleg az ellenfél „tartalmaira” vonatkozzék érvelés nélkül. Ez az egész régióban elég jól megy a valódi vagy csak látszólagos euroliberálisoknak, és kétségbe ejti az olyan tipikusan „régieket”, mint a PSD vagy a Fidesz.

A „vidék” lenézése olyan régi, mint a városok maguk. Ugyanolyan régi a „bűnös város” tévképzete is. A baloldal elveivel ez nem fér össze, de persze a régi proletármozgalom is lenézte a vallásos, nőtángáló, iszákos, jámborul engedelmesnek (tévesen) tartott, földéhes, pénzsóvár, iskolázatlan, konzervatív parasztságot. Nagyon helytelen, de tény. Ezeket az évezredes előítéleteket hol naivan, hol manipulációs célzattal kölcsönosen fönntartják és kihasználják, s így mind a „trendi városi” és a „maradi vidéki” pártok és véleménycsoportok a lehető legantidemokratikusabb módon kezelik az osztálystruktúrák átalakulásából eredő problémákat (amelyek egyik stratégiai területe a lakásügy, az urbanizmus, a közlekedés-úthálózat és általában az infrastruktúra összegubancolódott problémakötege).

Tipikus, hogy a romániai győztesek tábora számára a leggyűlöltebb kategória az „asistat social”, a segélyezett állampolgár; jusson eszünkbe, hogy ameddig Magyarországon még fönnállottak a népjóléti rendszer maradékai, honfitársaink – képzelt cigányos akcentussal – „segíly”-nek nevezték a gyűlölt szociálpolitikát, amely életben tartotta a legszegényebbeket ahelyett, hogy elpusztította volna őket, ahogy dukál.

A PSD sajátos pártkultúrája (mulatós gagyizene, pópák, giccs, trikolóros álfolklór, a járási szint: tovarăşul de la raion) nekem is gáz, ám a korszerű polgári és hivatalnoki gőg úgyszintén. Végül is nem történt semmi: az uralkodó osztály uralkodik.

Parlamenti választások Nagy-Britanniában

Erről a témáról érdekes cikk jelent meg a Mércén^[6], ami megkönnyíti a dolgomat. Bár én a Munkáspárt vereségét kicsit bonyolultabbnak látom. Ugyanis nemcsak a ma már nem létező régi munkásosztály – erről részletesebben alább – kedvében akart járni a Labour és Corbyn (teljesen sikertelenül: a régi, elsősorban a fehér munkásosztály a viszonylag fejlett országokban világszerte a jobboldalra, olykor a szélsőjobboldalra szavaz), hanem a zöld, feminista, antirasszista, nálunk helytelenül „liberális”-nak csúfolt, városi (alkalmazotti) középosztály és értelmiség kedvében is, és két szék között a pad alá esett: de hát ebből a két csoportból toborozza már régen a választóit, s a közöttük fönnálló osztálykonfliktus (érdekkonfliktus) szükségképpen kudarcra ítélte. Az egyiket mindenképpen el kellett vesztenie (a régi munkásosztályt vesztette el, de ha a nagyvárosi középrétegeket vesztette volna el, akkor is a konzervatívok győznek), így nem lehetett eleve semmi esélye. Aki ezen meglepődött, nem ért hozzá.

Itt most nem a Labour kampányának a hibáiról írok, a magyar baloldali értelmiség (nemcsak Magyarországon!) is olvassa a The Guardian és a The Independent elemzéseit, ezeket nincs értelme megismételnünk.

A probléma hitem szerint a következő.^[7]

Az „osztály” fogalma sok mindent jelent. Az empirikus osztálytudat mindig a nagyüzemi munkásságnak a szakszervezetek által képviselt korporatív (céhes) érdekei – nemcsak anyagi érdekek – körül összpontosult, ideológiai („forradalmi”) fönntartások ellenére ezt képviselte a régi szociáldemokrácia, amely hallgatólagosan elismerte Marx tételét, amely szerint a munka a tőke része, s ebből nem a bérmunka megszüntetését következtette ki, hanem a munkások nagyobb részesedését a tőkejövedelemből, s evvel a munkásság lovát a kapitalizmus szekere elé fogta.

Az össztőkés belső viszonyait változtatta meg (eredményesen), és ehhez hozzácsatolta a sajátos osztálykultúrát (vörös Bécs^[8], Párizs környéki „vörös övezet”^[9], munkásotthonok, lakótelepek, pártélet, sztrájktanyák, tiltakozási és fölkelő hagyomány), amely persze ennek javarészt ellentmondott. Ámde ebből már a XX. század első felében kimaradtak a munkanélküliek (szemben az SPD-vel, a Németországi Szociáldemokrata Párttal, a jól kereső szakmunkások pártjával, a KPD, a Kommunisták Németországi Pártja az 1930-as évek elején főleg a fiatal munkanélküliek ultraradikális, fizikai erőszakra hajlamos pártja volt, s közöttük nem lehetett béke, akármit mondtak az elkésett népfrontos publicisták a Weltbühnében meg a trockista lapokban). Hát még azóta.

A munkások egy (kisebbik) részét elhódító nácik nem hoztak létre persze szintézist ebben, hanem egyszerűen irrelevánssá minősítették az osztálykérdést a maguk minőségszocializmusával (ez a magyarországi import előtt Hitler és Goebbels terminusa volt, amint azt akkor még mindenki tudta), vagyis az osztálykonfliktus helyébe a faji konfliktust állították az etnikai népközösség (Volksgemeinschaft) képzetével.

Pontosan ugyanez történik most is, kivéve persze a legfontosabbat: a kommunizmust, ami hiányzik, nem játszik politikai – csak ideológiai – szerepet, amint erre Kiss Viktor helyesen rámutat. A marxizmusban szerkezeti alapfogalmat jelentő proletariátus (a tőketulajdonnal nem rendelkezők egyetemes osztálya) az osztálykonfliktusnak a másik neve. Amint ezt fő ellentmondásként biopolitikai ellentét helyettesíti (faji, nemi és nemzedéki konfliktusok, amelyeket regionális, „nemzeti” és „kulturális” képzetekkel álcáznak), akkor természetesen a kapitalizmussal mint olyannal való konfrontáció – a Kommunista Kiáltvány óta eltelt több mint másfél évszázad történelmi lényege – véget ér.

De ez nem azt jelenti, hogy az osztálykonfliktus szubsztanciája megszűnt, csak azt, hogy az osztályharcban a tőke reprezentációja győzött (hiszen egyébként a hagyományos burzsoázia sincs meg már politikailag-szociológiailag és kulturálisan, csak szerkezetileg és gazdaságilag). Az árutermelés és a kizsákmányolás fönnáll. Az értéktöbbletet megtermelik és elsajátítják (mások). Ez nem változik. Minden más azonban igen.

A baloldal (kivéve az ex-szovjetrendszerű Kelet-Európát, ahol a baloldal szimbolikusan már és még nem a kívülállás, lázadás, újat akarás, fölforgatás szinonimája balkézről, hanem csak a fölülről kinevezett egyik akármi a cél és tét nélküli jelképes küzdelemben) a „proletár” jelentés- és referenciatartomány nélkül értelmezhetetlen, hiszen proletariátus nélkül a kapitalizmusbírálat külső – ámde mivel a kapitalizmus univerzális, „a külső” a földönkívülieket jelenti.

Márpedig a mai ipari munkásság zöme politikailag az osztályharc fölülről (a reakció) részvevője és/vagy eszköze. A szakmunkások, a megszűnt iparágak nyugdíjasai, az alsó középosztály, a kereskedelmi alkalmazottak stb. egyrészt etnikailag-rasszosan határozzák meg magukat (nem külföldiek, nem bevándorlók-menekültek-vendégmunkások, nem színesek, nem muszlimok, nem kelet-európaiak), másrészt státusz tekintetében (egy helyben lakók, helyi származásúak, régiek, nem jöttmentek, nem segélyezettek-munkanélküliek, törvénytisztelők, húsevők-sörivók stb.), dzsenderpolitikailag (nem LGBTQ+), kulturálisan (futball-tévé-bulvár-bingó-kártya-pub-tea-társasutazás-katonáskodás-barkácsolás-kiskert-kocogás-szakszervezet) stb. Az életforma a legfontosabb politikaiidentitás-képző.

A legföltűnőbb a Brexit-ügyben (amelynek a tanulmányozására sajnos az értelmesnél sokkal több időt fordítottam, részben személyes okokból^[10]) az, hogy a brit közvélemény négy-öt esztendeje teljesen abbahagyta az Európával (EU-val) való foglalatoskodást, az EU bírálata nyomtalanul eltűnt, a konfliktus még hazaibb, mint a magyarországi szélsőjobboldalon (más jobboldal „idehaza” alig van), ahol legalább Macront és Merkelt gyalázzák: ezek a nevek Angliában elő se fordulnak, gyakorlatilag ismeretlenek.

Az érdekes az, hogy a proletár pozíció etnicizálása és biopolitizálása párhuzamos a baloldali-fiatal-nagyvárosi-középosztály-és-értelmiség-chai-latte-teljes-kiőrlésű-rozskenyéren-guacamole-jóga-derékon-megcsomózott-pulóver-filctollal-gesztikulálás jellegű csoportozat etnicizálásával és átbiopolitizáltságával antirasszista-feminista alapon, tehát itt is elhagyva a fundamentális osztályalapot, ha a mozgalmi nosztalgiáktól eltekintünk. Mert a munkásság iránti rokonszenv, sőt: a munkássággal való szolidaritás se azonos a hajdani forradalmi marxista értelmiség azonosulásával, amelynek következményeképpen a proletár osztályfogalomba belekerült – hallgatólagosan – az elkötelezett kommunista értelmiség is. (Ennek a nehézségeiről ld. Déry Tibor ma épp emiatt rosszul értett epikai életművét.)

Ma Angliában több munkásszavazója van a konzervatív pártnak, mint a Labournek. (Ez nem azt jelenti, hogy az alacsony jövedelműek többsége a torykra szavaz, mert nem: de ez nem ugyanaz, mint a munkások többsége.) Mint az egész világon mindenütt, a magasabb iskolai végzettségűek és a fiatalok (és sok helyen a nők) többsége szavaz a baloldalra, a szülők osztályhelyzetére való tekintet nélkül. Az egyenlősítő mobilitás és a fizikai munkások lélekszámának radikális csökkenése (automatizálás-robotizálás-digitalizáció-munkanélküliség) miatt ez nem meglepő, de több is van benne.

A nyugati munkásság konzervatív fordulata logikus: a proletár kisebbség (ám döntő választási tényező) meg akarja őrizni a korábbi pozícióját, amelyet a régi szociáldemokrácia harcolt ki neki, és amely világtörténetileg példátlan sikere volt valamely szubaltern osztálynak (részben párhuzamos evvel a posztsztálinista – 1956 utáni – szovjet típusú reálszoc rezsimek népjóléti-mobilitási sikere).

Ezt ma az osztályon belüli vagy osztályhoz közeli riválisokkal (főleg a mindenféle külföldi munkapiaci versenytársakkal, Észak-Olaszországban a délolaszokkal, Angliában korábban az írekkel, Amerikában régebben a kelet- és dél-európai katolikus bevándorlókkal és persze a feketékkel) szemben védi. Ezen belül vannak árnyalatok – a régi bevándorlókat jobban elfogadják, mint az újakat, Sadiq Khan londoni főpolgármester népszerű – , de mint tudjuk, az antiszemitizmus is kiújult mindenütt. Ám az etnikailag idegennel szembeni homályos (náci módra szintetizált dogma most nincs) politikai érzület persze mindenre kiterjed, ami „nemzetközi”: ilyen mindenekelőtt maga a kapitalizmus, amelynek nem a gazdasági-szerkezeti alaptulajdonsága számít, hanem a minden adott etnikumtól független etnikai jellege. Ahogy följebb is írtuk, a nem etnikai etnikum maga.

Természetesen a nemzetek fölötti politikai intézmények (EU, ENSZ stb.) amúgy fenyegető fölbomlása, amelyet megelőzött a kelet-európai föderációk (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) szétesése – nemcsak Anglia lép ki Európából, hanem az Egyesült Államok is az ENSZ több szakosított szervezetéből (pl. az Unescóból) és számtalan nemzetközi egyezményből – nem jár a nemzetközi tőke (más tőke nincs) gazdasági primátusának megszűnésével: a tőke nem szubjektum, nincs akarata, csak funkciója. A tőkés érdekképviseletek általában nemzetállami keretek között működnek, szerepük nem meghatározó. „Cukkemberg” – hogy a magyarhoni szélsőjobboldalt idézzem^[11] – csak szimbólum. A burzsoázia (épp úgy, mint a proletariátus) a múlté, a „művelt polgárság” (a kelet-európai lumpenértelmiség vágyálma, amely amúgy se volt egyetemes, bizonyos közép- és nyugat-európai városokra, azért nem kevésre, korlátozódott), a Bildungsbürgertum kihalóban, a tétova és szeszélyes tudatlanok által vezetett nemzetállamoké a stratégia.

Igazából az összeesküvés-elméletek optimisták: azt képzelik, hogy a sok idióta mögött ott vannak a démoni, sötét zsenik, akik tudják. Bár ott lennének! De nem, nincs ott senki.

A kapitalizmusból az absztrakció maradt meg. Konkrét teste – a proletariátus és a burzsoázia – elillant az elvontság felhőibe. Testet most is alkotnia kell magának, és ez a test: test – fajilag és nemileg meghatározott, fiktív kulturális (diszkriminatív és represszív) tulajdonságokkal kistafírozott, szokás, előítélet, divat és véletlen kormányozta, csonka életvilág – , amely nem az osztályharcé, csak a periférián itt-ott, s már ott se sokáig.

A Labour Party a Brexit-vagy-nem-Brexit kérdésben, amely a választások egyik fő kérdése volt (s amely kérdésnek a jelentése/tartalma közelít a zéróhoz, még elvont-általános nacionalizmusnak is meglepően üres, az Európai Unió brit kritikájáról több mint öt esztendeje nem hallottunk, az Egyesült Királyság fölbomlásának lehetősége pedig a fölmérések szerint csöppet se érdekli a lakosságot) lényegében azt mondta, hogy „meglátjuk” (mit mondott volna, amikor tagjainak és aktivistáinak többsége maradni, választóinak zöme pedig távozni akar), programja pedig – egészen kiváló kormányzási ötletek hosszú listája – halálra idegesítette kitartó régi szavazóit. Miért?

Mert a régi szervezett munkások – minden európai szocializmus alapja – nem egyenletes-méltányos-egyetemes egyenlőséget óhajtottak, nem az integrális egalitarizmust, hanem az állami újraelosztás kedvezményeinek megvonását a prekariátustól, a munkanélküliektől, a bevándorló-menekült-vendégmunkás (külföldi, ez esetben főleg kelet-európai) populációktól, az egyedülálló szülőktől, a büntetett előéletű rehabilitáltaktól, a fogyatékkal élőktől, az ápolásra szoruló idősektől, az intézeti gyerekektől, a drogosoktól, az egyetemistáktól, a kulturális intézményektől, a hajléktalanoktól, a tb-adósoktól stb., stb., azaz egyrészt munkapiaci riválisaiktól, másrészt riválisaiktól a szociálpolitikai juttatások politikai versenyében.

Nem akartak ingyenes közszolgáltatásokat, amelyek a „társadalmon kívüli elemeknek” is járnak. Nem akartak ingyenes és mindenkire kiterjesztett szélessávú internetet és hasonlókat, mert ez kulturálisan idegen fakszni. Nem akartak igazságosabb és szélesebb körű hozzáférést az egyetemi helyekhez és általános tandíjmentességet, mert így is sok a baj a fiatalokkal, és a fölsőoktatás amúgy is tele van külföldiekkel, vegánokkal, fura nézetekkel és preferenciákkal. Queer kommunisták – még csak ez hiányzik.

„Aki nem dolgozik, ne is egyék”: ezt valamikor a kizsákmányolókra vonatkoztatták („Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák”), ma pedig az underclass millióira. A „munka” jelentése ma: azoknak a tevékenysége, akik állandó munkahelyen kapott fizetésből (illetve nyugdíjból) képesek magukat és családjukat eltartani, és ez ugyanakkor a honpolgári derekasság fő kritériuma is. Nem annyira gazdasági-társadalmi meghatározottság, mint amennyire életforma.

Röviden: a bérmunka, ami a marxista számára az abszolút gonosz – az elidegenedés forrása – ebben a nézetben (s a szociáldemokrata és pártkommunista folklórban ez mindig így volt) maga az erény.

Az egyenlőség – amelyet a baloldal mint elvet mindenkire vonatkoztat – a baloldal néhai univerzalizmusának vereségével többé nem látszik a munkásság osztályérdekének.

Még a Labournek a torykénál semmivel se jobb bevándorlási politikája (no migránssimogatás) se volt elég. Ezért zseniális a magyarországi közmunkatrükk: leszorítja és rendre kényszeríti, egyben kihajítja mind a munkapiaci, mind a szociálpolitikai versenyből az underclass „szubhumán”-nak (és gyakran etnikailag veszedelmesen idegennek) tartott „elemeit”.

Itt mind a proletár hagyományú baloldali pártok, mind a keynesiánus-rawlsiánus szociálliberálisok, mind a nagyvárosi haladó, feminista, zöld, antirasszista, anti-homofób fiatalság, mind a balra csúszó, főleg mainstream protestáns, anglikán, részben katolikus egyházak, a moralizáló balmédiák, mind a jótékonysági szervezetek, mind az emberi jogi NGO-k, mind az ultrabal szekták és a humanista egyetemi prédikátorok: ellenségek.

Ugyanazok, akik halálra irritálják a konzervatívokat, megőrjítik a hajdani proletárszocialista bázist is. A munkakultusz-puritanizmus és a produktív szférából kiesettek elleni osztályharc fölülről a „fönnálló” szövetségesévé teszi a munkásságot, amely politikailag most az egykori – megbízhatóan konzervatív, vallásos – telkesgazdák XIX. századi szerepét kezdi betölteni (bár nem mindenütt).

Az életformakérdés jelentőségének növekedésével inkább az elithez tartozónak „érződik” az ún. szegények („a hátrányos helyzetűek”, akik a mai plebejusok szemében nem áldozatok, hanem deviánsok) érdekében önkénteskedő, szerény zsebpénzű balos diák, mint a rasszista milliomos a szexista, nőmegvető kacsintásaival, a kalória- és szénhidrátbomba étrendjével és a piás beszólásaival. (Ahogyan „ismerősebb” volt az abszolút teljhatalmú, de autentikusan plebejus Kádár, az önkényúr, mint a betiltott, állástalan, koplaló, „disszidens”, avant-garde művész.)

Most lehetne vádaskodni, hogy a szervezett baloldal hagyta mindezt megtörténni, de nincs értelme.

Ismerjük a klasszikus történetet az orosz muzsikot agitáló anarchista diákról, aki elől a réten keresztül menekül szegény földműves testvérünk. S a jóakaró agitátor árkon-bokron át rohan utána, hiába.

Itt tartunk ismét.