A 2010-es évek globálisan a 2008-ban kirobbant gazdasági válság hatásainak politikai kiteljesedésével vették kezdetüket, miközben itthon az Orbán Viktor vezette Fidesz megszerezte első kétharmadát.

A kiépülő rendszer pár év alatt rácáfolt sok megfigyelő azon elképzelésére, hogy itt valami specifikusan magyar, a néplélekből fakadó politikai formát látnánk, sőt arra is, hogy csupán egy kelet-európai, a posztszocializmus zavaros vizeiből kiemelkedő „maffiaállamról” lenne szó.

Az kétségtelen, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett valami sok tekintetben politikai úttörőnek számít, a liberális demokrácia intézményeinek lebontásában pedig Európában is akadtak követői, de hatásfokát tekintve inkább csak a kontinensünkön kívül találkozunk hasonló sikerességű modellekkel.

A nyolc módosítást megért gránitszilárdságú alaptörvény, a médiatörvény, a nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) ellen indított támadás, az Origo és a Népszabadság bezárása, az illiberális demokrácia meghirdetése, a CEU és az MTA elleni támadás, a társadalom menekültválság általi radikalizálása, a választási törvények átszabása, az MSZP vasárnapi népszavazási kezdeményezésének „kopaszok” általi megakadályozása, az állami hirdetések médiapluralizmust csökkentő felhasználása (és a sor még hosszan folytatható), mind-mind a plurális demokrácia és a jogállam lebontását szolgálták, átalakítását valamivé, ami politológiai szempontból a versengő autoritárius rendszer fogalmával írható le talán a legpontosabban.

Annyi minden történt ebben a tíz évben, annyi minden változott ebben az országban, hogy mikor ilyen listákat akarunk csinálni sem jut eszünkbe minden. És ez már önmagában beszédes.

Innen nézve tehát a 2010-es évek a Fidesz (szélső)jobboldali politikai és ideológiai hegemóniájának töretlen kiépüléséről szólt, még akkor is, ha olykor-olykor belső vagy épp külső erők pályamódosításra késztették Orbánt és politikai apparátusát. A már említett vasárnapi boltzár, a netadós tüntetések, a Fidesz Európai Néppártból való kizárása és a 2019-es EP-választások eredményei, vagy épp a G-nap módosították az irányt, olykor radikalizálva vagy épp mérsékelve a kormányzati úthengert, de a lényeges tendenciákon mit sem változtattak.

A politikai dimenzió mélyén – azzal összefüggésben, de mégis megkülönböztethető módon – egy másik tendencia pedig pillanatnyi módosulást sem szenvedett. A gazdaság- és társadalompolitikában a Fidesz egy olyan felhalmozó államot épített ki, amelynek alapvetően egyetlen funkciója az lett, hogy szolgálja részben a nemzetközi, részben pedig egy régi-új hazai tőkésosztály profitmaximalizálását.

A sztrájktörvény 2010-es módosításától a rabszolgatörvény 2018 végi bevezetéséig terjedő ívben a kormány mindent megtett azért, hogy az állam eszközeivel minél több közösen megtermelt javat osszon felfele, a leggazdagabbak felé. A nagyvállalati társasági adó megfelezésével, a gigantikus állami támogatásokkal, a munkaerő védelmének gyengítésével, a szakképzési rendszer fokozatos átalakításával a NER mindent a folyamatos globális gazdasági lejtmenet körülményei közötti minél erősebb tőkefelhalmozás szolgálatába állított.

Ebben segítségére volt a 2008-as összeomlás utáni viszonylagos stabilizálódás is, illetve az, hogy a válságperiódusokban a leggazdagabb országok vállalatai az olcsóbb munkaerő és alacsonyabb adók érdekében a szegényebb régiókba vándorolnak, látszólagos gazdasági fellendülést, növekvő befektetéseket, sőt még béremelkedéseket is okozva.

Ez a gazdasági környezet a magyar középosztály egy jelentős részét elégedettséggel töltötte el, részüket tovább pacifikálta a nagylelkű családtámogatási rendszer (az szja-kedvezményektől, a CSOK-on át a családvédelmi akciótervig), lecsúszóbb részeiket és az alsóbb rétegeket pedig a migránspropagandával kötötte magához, hogy aztán a piramis legalján a közmunka „fegyelmezze” a népet.

Na, és ez utóbbi, a gazdasági-társadalmi dimenzió az, amelyben az Orbán-kormány nem is annyira úttörő, mintsem egy globális új jobboldali minta követője, amely Brazíliától a Fülöp-szigetekig átöleli az egész bolygót.

Mert globális perspektívában is ezé a jobboldali hegemóniáé voltak a 2010-es évek. A válság utáni közvetlen stabilizációt (amely viszont semmit nem kezdett a válságot okozó pénzpiacok megzabolásával, utóbbiak köszönik szépen, idén is rekordévet toltak) ezeknek a populistának nevezett politikáknak a kora jött el, jellemzően gazdag, de a nép nevében beszélő, korrupt és a Földünk szempontjából már rövid távon is végzetesen felelőtlen politikusoknak a képviseletében.

Felelőtlen, mert miközben ezek a politikai erők a globális gazdasági lejtmenetet saját pozícióik felépítésére, és nagyvállalati barátaik megsegítésére használták, addig a 2010-es évek a több nagy globális problémahalmaz látványossá válásának évtizedét is adták.

Ebben az évtizedben vált megkerülhetetlenné a klímaváltozás kérdése, melyet ugyan a tudósok a hetvenes évek óta hangsúlyoznak, de figyelmeztetéseik huszonnegyedik órájába most érkeztünk el.

A bolygónk megmentésének szükségessége ráadásul ráépült az egyenlőtlenségek hetvenes évek óta tartó folyamatos emelkedésére. Ennek az összjátéknak a hatására nemcsak a megtermelt javak elosztása, de az egészség és egészségtelenség, illetve a klímaváltozás már érezhető káros hatásainak egyenlőtlen és igazságtalan eloszlása is az eredménye. A migrációs válságok is csupán innen, a globális egyenlőtlenségek, plusz a klímaváltozás perspektíváiból érthetők meg.

Ugyancsak ebben az évtizedben terjedtek el a nagy technológiai monopóliumok, az olyan platformok, amelyek a világ teljes népességének egy-egy szeletét képesek voltak leuralni. Ezek a platformok és közösségi médiák alapjaiban kezdték átrajzolni a társas kapcsolatainkat, közösségi nyilvánosságainkat, politikai rendszereinket.

A világunk ebben a tíz évben tehát egyenlőtlenebb, kaotikusabb és kilátástalanabb lett, társadalmaink pedig széttöredezettebbek. És miközben közösségi szorongásaink elaltatásában kiválóak a kor hegemónjai, a valódi problémák kezelésére még szándékuk sincs.

Ha mindezek elolvasása után valaki eltúlzottan sötétnek mondaná a lefestetett képet, igaza lenne.

Történt ugyanis rengeteg reménykeltő dolog is. Az arab tavasztól a megszorításellenes mozgalmakon át az idei év globális tüntetéseiig rengeteg példa mutatta, hogy az emberek igenis vágynak az igazságosságra és szabadságra. A MeToo hatására a történelemben még soha nem beszéltünk olyan nyíltan évezredes nemi hierarchiákról, mint napjainkban. A klímaváltozás elleni küzdelem fiatalok millióit mozgatja meg.

A gazdagok és hatalmasok évtizede magában hordozta, magában hordozza a változás csíráit. Amikor pár nap múlva a naptár 2020-ra vált, reménykedjünk, hogy a 20-as évek ezeknek a szárba szökkenését hozzák el. És reménykedjünk, hogy nem túl későn.

És ne csak reménykedjünk, tegyünk is érte!