Csőre töltötte a fiatalítás csodafegyverét a Fidesz és a kormány, kinevezte kormányszóvivőnek a 32 éves Szentkirályi Alexandrát, aki lendületes Facebook-videóban tegezi le az országot, majd ebben azt is közli, hogy szeretné eljuttatni az emberek véleményét a döntéshozókhoz.
Mindenekelőtt bármifajta rosszallás és szarkazmus nélkül le kell szögezni: a kormányszóvivői pozícióban történt csere teljes mértékben pozitív változás.
Méghozzá abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a kormány gyakorlatilag bárkinek a kinevezésével több tiszteletet mutat az ország polgárai felé, mint Szentkirályi Alexandra elődjéével -, a nála egyébként mindössze öt évvel idősebb – Hollik Istvánéval tette korábban. Hollik egész karakteréből üvöltött, hogy – elődeitől eltérően – semmifajta önálló víziója nincs arról, hogy mit és hogyan szeretne elmondani a kormány munkájáról az embereknek azon túlmenően, hogy a sajtótájékoztatókon és a kormányinfókon mondatok különböző variációit rakta össze egy véges számú szókészletből.
Ez alapján pedig adta magát a kérdés: akarta-e egyáltalán a kormány, hogy bármit is értsünk, vagy magunkévá tegyünk abból, hogy mit miért csinál? (A hivatalos kormányszóvivői pozícióról lévén szó, ez a kérdés akkor is jogos marad, ha a megszólalások zömét Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter „vállalta magára” az elmúlt egy-másfél évben.)
Innen nézve kétségtelenül jó irányba mozdult el a kormánykommunikáció.
Gondoljunk bármit arról, hogy Szentkirályi Alexandra virtuális villámpertut ivott tízmillió emberrel, akik ezt nem biztos, hogy mindannyian akarták, az tény, hogy ennek a projektnek kimondott és világos célja van, méghozzá közvetlenül, „emberközpontúan”, érthetően szólni minél több emberhez, lehetőleg minél több fiatalhoz.
Az is figyelemre méltó, hogy kilenc évnyi kormányzás után végre explicit módon is deklarálja a kormány, hogy a kormányszóvivő mint olyan az emberek véleményének, igényeinek a döntéshozatalba csatornázásáért is felel, tehát nem valamiféle egyirányú folyamatról van szó. Mindez tehát attól függetlenül egy pozitív változás, hogy az új seprűt csak januártól láthatjuk „élesben” seperni, így azt egyelőre nem tudhatjuk, hogy a gyakorlatban mindebből mi sül ki.
Az is elég jól látszik, hogy milyen stratégiába akarja ezt az eszközt illeszteni a Fidesz: újabban legkésőbb az októberi, számos pozícióvesztéssel járó önkormányzati választás óta számtalan fórumon mondta el boldog-boldogtalan kormánypárti, hogy
„A FIATALOK!!!”.
Vagyis azt, hogy a legfiatalabb választók közti népszerűség tekintetében van mit javulnia a kormánypártoknak. Ebben lehet is igazság, na de nincs az a népszerűségi deficit, ami legitimálná az olyan, nyugalom megzavarására alkalmas ismeretterjesztő reklámszpotok elkészítését, mint amilyet a kormányközeli Alapjogokért Központ követett el a generációs hidak építését zászlajára tűzve:
Komolyra fordítva a szót: éppen ezekből a megszólalásokból, a hol kicsit komolyabb, hol teljesen komolytalan kommunikációs fogásokból látszik az, hogy a „fiatalok visszaszerzése” mantra a kormányoldalon nagyon sokban hasonlít arra, amit a „másik oldalon” „összefogásnak” hívnak, és pont olyan kevés valós politikai tartalom van – (vagy csak volt az idei önkormányzati kampányig, ezt a kérdést ennek a cikknek nem célja kinyitni) mögötte, mint ellenzéki mostohatestvére mögött.
Úgy tűnik, hogy a „fiatalok” címszó alatt alatt leginkább egy elérendő célcsoportot, ha úgy tetszik, „fogyasztókat” ért ennek a stratégiának az értelmi szerzője, akikhez üzeneteket kell eljuttatni, hogy a pártpreferenciájukat a megfelelő mederbe tereljék. Ami reálpolitikai nézőpontból tökéletesen érthető és méltányolható, de itt mintha véget is érne a feladat érdemi része, ezzel le is van tudva a kormányzás.
„Kommunkiációs trükkökkel nem lehet kerületet vezetni”
– szögezte le nemrég Kocsis Máté Fidesz-frakciószóvivő, s milyen igaza van, pláne, ha ezt a mondást kiterjesztjük egy egész országra.
A valóban üdítőleg ható, és elődénél kétségkívül több professzionalizmust sejtető Szentkirályi Alexandra sem tudja elfedni azt, hogy tartalmilag 2019 utolsó hónapjai is tökéletesen megfeleltethetők bármelyik NER-év lezárásának:
ugyanígy itt volt a szokásos év végi, Áder János bólogatásával kísért törvénydömping, Bakondi György pedig változatlanul minden héten figyelmeztet a közmédiában az immáron fokozhatatlan migránsveszélyre. Annak minden jelét nélkülözve, hogy bármilyen érdemi változás történne a kormányzásban, ha már állítólag az lett a konklúzió október 13. után, hogy valamit másképp kéne csinálni.
Ha pedig az illetékes döntéshozóknak nincs ötletük, hogy marketingen túl mivel lehetne vagy lehetett volna ténylegesen megnyerni a fiatalokat, zárásként néhány tipp, ugyancsak a teljesség igénye nélkül: egy olyan lakhatási politikával, amelynek folyományaként nem elérhetetlen álom egy saját lakás vásárlása, vagy egy albérlet önálló megfizetése; egy stabil egzisztencia és egy húsz év múlva is élhető ország perspektívájával szolgáló foglalkoztatási és klímapolitikával; korszerű közoktatással, de lehet itt olyan banális dolgokra is gondolni, mint a kritikus véleményüket vállaló szakkollégiumok meg nem büntetése.
