Akarja-e még a kormány, hogy értsük, mit miért csinál?
Giró-Szásztól Hollikig, avagy ők magyarázták a hatalom bizonyítványát

Mit árul el Magyarország kormányáról az, hogy sokéves gyakorlatától eltérve olyan személyt tett meg első számú kommunikátorává, aki korábbi szereplései alapján látszólag nehezebben boldogul a spontán nyilvános szituációkban? És az, hogy a legnagyobb érdeklődésre számot tartó belföldi vonatkozású kérdésekre újabban néhány másodperces videókban reagál?

Novemberben Hollik István, a Fidesz-KDNP korábbi frakciószóvivője váltotta a kormányszóvivői poszton Kovács Zoltánt. Kettejük személyi cseréjéről már csak azért sem érdemes önmagában álló eseményként beszélni, mert ugyanazon kurzus immáron lassan évtizedes történetének arcairól van szó – ugyanitt tanulságos lenne visszanyúlni egészen az első Orbán-kormány Borókai Gábor által fémjelzett időszakáig, az azonban már jócskán túlmutatna egy, a NER-ben született kormánydöntések megmagyarázását nyomon követő írás keretein, nem beszélve arról, hogy egy alapjaiban egészen eltérő politikai környezetben dolgozott az egykori Heti Válasz főszerkesztője az első Fidesz-kormány első számú kommunikátoraként. Szintén ezen a ponton fontos leszögezni, hogy az alábbiakban a pozíciót 2010 óta tartósan, több évig betöltő szereplőkről lesz szó.

Felmerül persze a kérdés, hogy a szóvivői szerepkör definíciójából adódóan – amennyiben elfogadjuk, hogy betöltői egyfajta „beszélő fejek” a kormány nyakán – érdemes-e egyáltalán a szóvivők személyi változásait firtatni a politika, a kormánypártok politikai szándékainak változása – vagy inkább árnyalatbeli módosulása, aránybéli eltolódása – helyett?

A válasz annál is inkább igen, mivel az első számú kommunikátor személyénél, napi működésénél kevés dolog árul el implicit módon többet a kormányzó hatalom természetéről, szándékairól, illetve arról, hogy mennyire tartja fontosnak azt, hogy az állampolgárok valóban megértsék a kormány döntéseinek miértjét, és azt, hogy azok milyen módon szolgálják majd az ő boldogulásukat. Márpedig ebben a tekintetben a NER kormányszóvivőinek egyéni kvalitásbeli különbségei fontos hangsúlyeltolódásról tanúskodnak – mint azt látni fogjuk, különösen a legutolsó, Hollik-Kovács csere mutat jelentős kontrasztot.

Ahhoz, hogy az egyes kormányszóvivői profilok közti különbségek viszonylag egyszerűen és gyorsan láthatóvá váljanak, egyrészt érdemes olyan közéleti szerepléseiket példaként hozni, amikor valamilyen szempontból „vékony jégre” kényszerültek, azaz számukra az átlagosnál kényelmetlenebb helyzetben kellett megvédeniük a kormány álláspontját. Másrészt pedig ugyancsak tanulságos felidézni azokat a megszólalásaikat, amelyekből kívülállóként leszűrhetünk valamit abból, hogy hogyan gondolkodnak a szóvivői szerepkörről, milyen átfogó koncepcióval rendelkeznek a saját munkájukról.

Ott volt például egy Giró-Szász András interjú 2015-ből, amit a Quaestor-ügy okán adott, amely során még olyan, hagyományos technikák – hogy csak néhányat említsünk -, mint az információs aszimmetria kihasználása, illetve a felelősség hárításának klasszikus technikája voltak azok, amellyel a saját malmára tudta hajtani a vizet egy-egy ilyen helyzetben a szóvivő.

Előbbit jól illusztrálja a Quaestor-ügyben a brókerszektor a és kormány közti különböző formális és informális találkozók, utasítások és üzenetek (ki, mikor kinek és milyen tárgyban írt levelet) kronológiai sorrendjének kommunikálása, amelyről miniszterelnöki biztosként pontosabb és határozottabb háttértudással rendelkezhetett, mint a sajtó és a közönség, amely találgatásokból próbálta összerakni a teljes képet. Utóbbira, azaz a felelősség valamilyen formát öltő áttolására jó példa az akkor még kevésbé elhasznált állapotban lévő, de még ma is gyakran használatos, örökzöld panelek alkalmazása: elmúlt nyolc év, szocialisták, Gyurcsány, ha pedig a konkrét ügyet nézzük, „szocialista brókerbotrány”, illetve a „gazember” brókerek.

A legfontosabb konklúzió Giró-Szász András mérlegére nézve – kiváltképpen utódaival összehasonlítva – az, hogy az egykori szóvivő szerepléseiből bár nem hiányoztak a csúsztatások, ám ezek a tények egy teljesen másik, alternatív valóságba helyezésétől igen messze álltak.

Sokkal jellemzőbb volt a kellemetlen részletek egyszerű mellőzése és az egyes részigazságok a kormányt pozitív színben feltüntető felnagyítása, és ezeknek egy egységes sikernarratívába illesztése. Mint azt a későbbiekben látni fogjuk, ez egy sokkal összetettebb, több spontaneitást igénylő módszer volt a kormány lépéseinek igazolására – ha úgy tetszik, ez volt „a nehezebb út”.

2019-ből visszapillantva tényleg elgondolkodtató visszaolvasni Giró-Szász nyolc évvel ezelőtti gondolatait a kormányszóvivői szerepfelfogásról, és összehasonlítani azzal, hogy hol tartunk ma:

„Nem arra vállalkoztam, hogy megszerettessem a kormányt, vagy a kabinet mögött álló erőt, nem lehet feladatom, hogy Fidesz-szavazókat rekrutáljak. Arra vállalkoztam, hogy próbáljam áthidalni a társadalomban meglévő zsigeri szembenállásokat, kapukat nyissak az állampolgárok felé és megértessem velük – függetlenül attól, hogy milyen párt szavazói –, hogy a kormány döntései hogyan szolgálják az érdekeiket, vagy miért szükségszerű egy döntés. Ez egyszerre mediátori és moderátori szerep.”

Emellett pedig arról is nyilatkozott akkoriban, hogy azt tekinti feladatának, hogy közérthetően elmagyarázza az állampolgároknak, miért jó nekik, miért érdekük egy adott kormányzati lépés.

A Giró-Szász-korszakot jellemző, alapvetően sikernarratívára épülő kommunikációt, ha elvágólagosan fel nem is váltotta, de újabb rétegként „rakódott rá” a kormányzatilag képviselt harcos, a magyarok megvédését a középpontba helyező retorika. Ha e cikk konkrét témájától, azaz a szóvivők karakterétől és technikáitól egy pillanatra elrugaszkodunk, a két éra közti különbséget nagyon leegyszerűsítve a „Magyaroszág jobban teljesít”, illetve a Brüsszel-, migráció- és Soros-ellenes kék plakátok tartalmi eltéréseiben ragadhatjuk meg.

Utóbbi történetnek az elmesélését bízták kormányszóvivőként arra a Kovács Zoltánra, aki államtitkárként már a kezdetektől ott volt a NER-kormányok kommunikációs epicentrumában, 2010-től kezdve nemzetközi fronton is komoly arculatvédő küzdelmeket vívott meg győztesen  – különösen igaz volt ez az új alaptörvény, a fékek és ellensúlyok elleni kormányzati támadások, vagy éppen a Matolcsy-féle unortodoxia „eladására” a külföldi sajtónak -, és beugróként már a második Orbán-kormány alatt is vállalt belföldi kormányszóvivői szereplést.

Kovácsnak számtalan emlékezetes szereplése volt azóta, hogy 2015-től a belföldi kormánykommunikáció arca is ő lett, de az ő karakterét és az általa képviselt kvalitásokat is akkor érthetjük meg a legjobban, ha ezek közül egy olyan szituációt ragadunk ki, amelyben sikerült őt kizökkenti. Ilyen a hírhedt „De sikerült?-pillanat 2016-ból, amikor Kálmán Olga még az ATV műsorvezetőjeként számon kérte rajta, hogy a kormány el akarta titkolni, hogy mire költötték az MNB-alapítványok pénzét, erre pedig Kovács a fent idézett módon kérdezett vissza.

A napi kormánykommunikációban körülbelül a migráns- és Soros-tematika (még korábban Brüsszel megszemélyesítése) megjelenése óta globálisan és tartósan fellelhetők olyan központi elemek, mint a „mi” és „ők” szembenállás. A kozmikus, történelmi harc narratívája tulajdonképpen Kovács nyilvános megjelenéseiben – így a fenti interjúban is – kicsiben egytől egyig adottak voltak: az MNB-ügyletek esetében például ellenérvelésében az esetet feltáró független média, illetve az érintett VS.hu-s újságírók az „ellenség” iránti elkötelezettségére hivatkozik.

Kovács Zoltán karakterének sajátosságát a linkelt interjúban – és általában véve is – az adta, hogy a legjobb védekezés a támadás doktrínáját alkalmazva rendkívül hatékonyan „menekült előre”.

Lényegében arról van szó, hogy a kormány alternatív világképét nem kibúvóként vagy mentőövként alkalmazta, ha egy kérdéssel sarokba szorították: magyarul nem kiáltott Sorost vagy Brüsszelt az első kellemetlen pillanatban. Ehelyett rögtön ellentámadásba lendült, és a tényeken alapuló kritikus véleményt azon nyomban úgy helyezte el a kormány által felrajzolt koordinátarendszerben, hogy azzal elbizonytalanítsa a külső szemlélőt és rossz fényben tüntesse fel a kérdezőt.

Ahhoz pedig, hogy lássuk, ez valójában mennyire tudatos, koncepciózus és állandó törekvés Kovács Zoltán kommunikációs ténykedése során, érdemes elővenni egy 2011-es, még a régi Origón megjelent interjút, amelyben – noha még Sorostól és a többi, ma divatosabb ellenségképtől viszonylag távoli kontextusban – világosan tükröződik a kanonikus világképet a retorika szintjén átrajzolni akaró szándék, a különböző valóságok ellentétbe állítása:

„Az a fura helyzet állt elő, hogy a gulyáskommunizmus, a magyar kommunista berendezkedés olyan elfogadottságra tett szert Európában, a nyugati világban, amely azóta is torzítja az országról kialakult képet. Valamiféle, a nyugati világgal való, a működő intézményekre, társadalmi sajátosságokra, gondolkodásra vonatkozó azonosság, teljes átjárhatóság téves illúziója alakult ki. Ennek a Kádár-rendszer alatt kialakult hamis kánonnak a lebontása az egyik legnagyobb feladat, amit a rendszerváltás óta csak részben sikerült megvalósítani. Ez a kánon egy alapvetően hamis, hazug képet alkotott eddig arról, hogy Magyarországon mi micsoda, és ki kicsoda. Amikor arról beszélünk, hogy újjászervezzük az országot, az én felfogásom szerint ez is benne értetik.”

Ennek a szándéknak a megnevezése persze az orbáni politika ismeretében – pláne 2019-ben – már messze nem számít nóvumnak, a hangsúly itt azon van, hogy a szóvivő ezzel a technikával „nyerte meg” nyilvános szereplései túlnyomó többségét. Kovács folyamatosan apró, de intenzív verbális csatákat vívott tehát a független újságírók valósága ellen, ami attól volt különleges, hogy ezeket az ütközeteket a betanult paneleken túl képes volt egyedi tartalommal megtölteni, és alapvetően higgadtan, túlzó mimika vagy gesztusok, a hangerő felemelése nélkül érvelt.

Kovácsra sokszor hivatkoznak e miatt a taktika miatt úgy, mint a kérdések címeres megkerülőjére, valójában azonban nagyon is komoly kockázatot vállalt minden egyes ilyen interjúban azzal, hogy a kormány szempontjából negatív hangokat megpróbálta tökéletesen beleilleszteni a hatalom számára kedvező valóságkonstrukcióba, és ehhez rendszeresen alapos magyarázatot is fűzött.

Nos, ahol nem stimmelt ez a magyarázat, ott valóban meg is történt a baki, össze is dőlt az építmény – lásd a „De sikerült?” kétségtelenül kínos pillanatát. Végső soron azonban ilyen esetből elenyészően kevés van Kovács kormányszóvivői szereplései között. Ezt igazolja az is, hogy az MNB-s interjúra már-már történelmi jelentőségű momentumként tekintünk, összességében azonban nehéz lenne nem sikeresnek ítélni Kovács Zoltán belföldi kormányszóvivői tevékenységét. Ezt pedig ismét inkább megerősíti, mint cáfolja sokszor emlegetett CEU-s érintettsége, hiszen az egyetem körül kirobbantott kommunikációs harcot az ügy számára személyes vonatkozásai ellenére is bőven sikeresen vívta meg.

A fenti bekezdésekben a múlt idő használata persze csak a konkrét kormányszóvivői poszt „leadásának” szólnak, attól még messze vagyunk, hogy ténylegesen könnyes búcsút kelljen vennünk Kovács Zoltántól, hiszen a továbbiakban számára otthonos terepen, nemzetközi kommunikációért felelős államtitkárként folytatja. Ott, ahol hagyományos szóvivői tevékenységén túlmutató, nemzetközi sajtóval kapcsolatos tevékenységei, jelesül a hírhedt olvasói levelek és Twitter-üzenetek, amelyek a külföldi „harcokban” már eddig is sokat hoztak a magyar kormány konyhájára.

Nem úgy, mint Hollik István Facebook-posztjai – ezzel máris elérkeztünk egy olyan összehasonlítási ponthoz, amely nem Kovács Zoltán utóda felé billenti a mérleg nyelvét. És persze abból szempontból nem is sportszerű az összevetés, hogy míg Hollik a posztjait eddig pártkommunikátorként (frakciószóvivőként) tette közzé, Kovács mindig a kormányt képviselte velük valamilyen minőségben. Mégis: érdemes felidézni azt a nyári esetet, amikor a focivébé döntője előtt tett, ma már törölt bejegyzése miatt kényszerült magyarázkodásra a KDNP-s politikus. Ez természetesen önmagában semmit nem árul el arról, hogy valaki mennyire lesz jó kormányszóvivő, de a visszakozás semmiképpen sem árulkodik arról a kommunikátori magabiztosságról, ami elődjét jellemezte.

Ha a hagyományos interaktív kommunikációs helyzeteknél (interjúk, sajtótájékoztatók) is abból indulunk ki, hogy a párt- és a kormánykommunikáció minőségileg egészen más (és ez részben valóban így van), akkor persze az egész összehasonlítás igazságtalan. Amiből talán valamelyest mégis ki lehet hámozni, hogy mit várhatunk Hollik Istvántól kormányszóvivőként, azok az olyan beszélgetések, mint például az Orbán Viktor magánrepülős útjainak kimagyarázására tett kísérlet:

Látható, hogy bár ő is megpróbálkozik a Kovács Zoltánnál már látott fogásokkal, a kérdezők „megtámadása” azonban esetleges, és nem ritkán önellentmondásokba fullad (Stumpf András szabaidős zenei tevékenységének párhuzamba állítása Orbán meccsre járásával pedig már szinte komikus).

Kováccsal ellentétben pedig nem vállal igazi kockázatot, nem illeszt koherens magyarázatot az érveihez, és sokkal inkább menekülőútként, kapaszkodóként funkcionálnak a Soros- és más ellenségképpanelek (pl. ellenzéki újságírók), mintsem egy olyan világkép elemeiként, amelyet tudatosan rá akarna erőltetni a kérdező vélt igazságára.

Hollik képességei mellett szóló érvként szokás felhozni, hogy nyíltabban áll bele konfliktusos helyzetekbe, mint párttársai zöme, erre pedig példaként legtöbbször arra hivatkoznak, hogy a 2018-as választási kampányban kiállt vitatkozni Soproni Tamással, a Momentum alelnökével. Ez kétségtelen, ugyanakkor arra is érdemes emlékezni, hogy ebbe a helyzetbe is lényegében belekényszerült: a vitára hívás ugyanis váratlanul érte Hollikot, egy köztéri sajtótájékoztató közben, ahol látványosan rugalmatlanul és minden spontaneitást nélkülözve reagált (Kovács Zoltánról például még egy ilyen helyzetben is nehezen tudnánk elképzelni, hogy a sajtótájékoztató „rendjére” hivatkozva egyszerűen elfelejtsen érvekkel visszatámadni.).

Arról pedig, hogy ő maga hogyan gondolkodik a kommunikációs feladatokról, viszonylag keveset tudunk, annyit viszont mindenképpen, hogy fontosnak tartja a párt- és kormánykommunikáció összehangolását és nem szereti a karaktergyilkosságokat. Itt azonban megint csak meg kell jegyezni, hogy kormányszóvivőként még nem is volt túl sok lehetősége arra, hogy kifejtse ars poeticáját.

A fentieken túl van még egy körülmény, ami elgondolkodtató az előttünk álló kormányszóvivői érával kapcsolatban.

Ez pedig az, hogy Hollik kinevezése óta egyre sűrűbb és rendszeresebb gyakorlattá vált, hogy a leginkább konfliktusosnak számító napi politikai kérdésekben egy percnél általában rövidebb, néha csak néhány másodperc hosszúságú videóüzenetekben reagál a kormány.

Ennek a körülménynek a jelentőségét nem is érdemes tovább ragozni, ha csak arra gondolunk, hogy gyakorlatilag ennyivel intézte el a kormány a decemberi tüntetéssorozatot is. Ha ránézünk a kormany.hu-ra vagy a kormány Youtube-csatornájára, azt látjuk, hogy maga a rövid, stúdiókörülmények között felvett videó – abban pedig valamilyen általuk fontosnak tartott panel hangsúlyos ismétlése – korántsem újdonság (sőt Kovács Zoltán is szerepelt ilyenekben), az azonban, hogy a nap legfontosabb eseményeit rögtönzött sajtótájékoztatók vagy szöveges kommünikék helyett most már menetrendszerűen így reagálják le, eddig nem volt megszokott.

Hollik pedig bár azóta tartott ilyen „gyorsreagálású” sajtótájékoztatót a rabszolgatörvény-ellenes tüntetések kapcsán, abban nem volt sok köszönet: pontosan ugyanaz a passzivitás, rugalmatlanság és biztonsági játék köszönt vissza belőle, mint bármelyik közéleti szerepléséből, és az is egyre biztosabbanak látszik, hogy ezek a jövőben sem fognak sokban különbözni saját régi pártkommunikátori fellépéseitől vagy akár Hidvéghi Balázs fedettpályás sorosozó-bajnokságaitól. Semmi nem derül ki viszont belőlük abból a logikából, amely mentén a kormány az adott kérdésben eljutott a hivatalosan közölt válasz végső tartalmáig.

Mit árul el végső soron Magyarország kormányáról az, hogy az addigi gyakorlatától eltérve olyan személyt tett meg első számú kommunikátorává, aki korábbi szereplései alapján nehezebben boldogul a spontán szituációkban? És az, hogy a legnagyobb érdeklődésre számot tartó belföldi vonatkozású kérdésekre néhány másodperces videókban reagál?

Nos, ha abból a definícióból indulunk ki – visszakanyarodva a giró-szászi szerepfelfogáshoz – amely szerint a szóvivő feladata elsősorban a kormányzás, az adott döntések logikájának ismertetése, értelmezése, a változtatás arra enged következtetni, hogy a még megmaradt erre szolgáló fórumokon is egyre kevésbé szándékozik magyarázni a a bizonyítványát a kormány. Kicsit úgy tűnik, mintha a végrehajtó hatalom minimalizálná a kommunikációs kockázatot, de ezáltal egyre kevésbé akarná elmesélni az embereknek – köztük a saját szavazóinak is – hogy mit miért tesz, és ezeknek a döntéseknek hol van helye abban a világban, amit eddig olyan nagy erőfeszítések árán rajzoltak fel számukra.

Címlapkép: Illyés Tibor / MTI
Olvass tovább!