Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A rendszerváltás liberális eszméiről, konkrétan

Ez a cikk több mint 1 éves.

Közéletünkben alighanem kevés látszólag olyannyira túlbeszélt, ugyanakkor távolságtartóan csak oly ritkán elemzett kérdés akad, mint a liberális értelmiségiek és eszmék rendszerváltozás folyamatában betöltött szerepére vonatkozó. Akár a magyar nyilvánosság balliberális, akár a jelenleg domináló jobbos-illiberális felére tekintünk, valóságos mítosz, bár – értelemszerűen – ellenkező előjellel ellátott mítosz lengi körül az 1989-ben és az azt követő években liberálisként fellépő egykori emberi jogi-demokratikus ellenzéket. 

A támogató jellegű és a negatívan ítélkező elbeszélés megegyezik abban, hogy e liberális értelmiségiek nagyban meghatározták a rendszerváltás politikai értékrendjét és irányát, ily módon pedig középtávon is befolyásolni tudták Magyarország sorsának alakulását.

Orbán illiberális, a szélsőjobboldali eszmék iránt módfelett nyitott pártja mindmáig e politikai hatás felülírásában látja egyik legfőbb – vagy legalábbis egyik legnyíltabban artikulált – célját. A jelenlegi rezsim idősebb generációkhoz tartozó prominens értelmiségi kritikusai közül pedig számosan épp a rendszerváltás ezen liberális szellemiségét kívánják megóvni-megőrizni.

Amint azt Bozóki András (Gördülő rendszerváltás) vagy Szűcs Zoltán Gábor (Az antalli pillanat) részletes kutatásai is alátámasztják, a rendszerváltás folyamatában a pesti értelmiségiek – így a liberális beállítottságú társadalomtudós elit, akárcsak a nemzeti történelem (elsősorban az MDF-hez köthető) konzervatív értelmezői és népi értelemadói – valóban kiemelkedő szerephez jutottak. Kétségtelen az is, hogy az elsősorban a Beszélő című szamizdatlap köréhez tartozó értelmiségek 1989-re nemcsak kiemelkedőnek számító intellektuális nívóval, de – nyolcvanas évekbeli ellenzékiségükből következően – kivételes morális hitellel is rendelkeztek, a rendszerváltás éveiben továbbá nem ritkán komoly nemzetközi elismertségnek is örvendtek. 

A liberális és kezdetben részben balos profilú Szabad Demokraták Szövetségén keresztül pedig komoly politikai befolyásra tettek szert, mely időleges közéleti kulcsszerepük további zálogául szolgált. Ezen liberális-értelmiséginek nevezhető „történelmi pillanat” azonban mindössze néhány évig tartott, a kilencvenes évek közepére gyakorlatilag lezárult. 

Ezen írás célja annak elemzése, hogy a szabad demokraták emblematikus férfi képviselői anno mit is értettek a liberalizmus fogalma alatt, és mit tartottak a liberális demokrácia magyar programjának.

Ennek megvizsgálására aligha találhatnánk jobb forrást, mint az 1989-től professzionális hetilapként megjelenő Beszélőt, mely hivatalosan nem kötődött ugyan a szabad demokraták pártjához, de mely ezzel együtt is az informális liberális körök egyik központi orgánuma volt és melybe az egykori demokratikus ellenzék prominensnek nevezhető – és immár jellemzően a Parlamentben ülő – tagjai közül számosan továbbra is visszatérően  írtak. 

A Beszélő hetilap rendszeres szerzői között megtaláljuk a kor olyan kiemelkedő formátumú tudósait és gondolkodóit, mint Eörsi István (1931–2005), Kis János (született 1943-ban), Konrád György (1933-2019), Szabó Miklós (1935–2000), vagy Tamás Gáspár Miklós (sz. 1948). Egykori tevékenységükről a rendszerváltás 1989-es kulcsévének harmincadik évfordulójához kötődő megemlékezésnek tragikus távlatot ad, hogy – Konrád György közelmúltbeli elhalálozása után – immár csak e társaság két legfiatalabb tagja van köztünk.

Konrád György / Wikimedia Commons

Az 1980-as évek demokratikus ellenzékében kulcsszerepet betöltő Kis János 1989-től kezdve úgy határozta meg saját politikai pártját, mint akik müködő liberális demokráciát, semleges államot, ugyanakkor a szabadság és a szolidaritás együttesét preferálják. A liberális demokráciákra jellemző különbségtételt felhasználva Kis úgy érvelt, hogy a liberalizmusnak az új politikai rendszer részévé (tehát párttá) kell válnia, ugyanakkor az új politikai rendszer alapvető szellemiségét is meg kell határoznia. Egy ponton a marxista nyelvet sajátos módon adaptálva Kis a liberális mozgalmat a posztkommunista világ legjelentősebb mozgalmának és a progresszió legfőbb képviselőjének nevezte. 

Nyelvezetét vizsgálva feltűnik, hogy Kis előszeretettel írt veszélyekről, zavarokról, sőt hisztérikusságokról, melyekkel szemben megfogalmazhatta a stabilitás, az egyensúly és a konszolidáció alapelveit. E mérsékelt-racionális retorikán keresztül Kis önmagát a politikai harcmezőn kívül állóként próbálta láttatni. Ily módon – moderált, a szemben álló oldalak között közvetíteni próbáló érvei ellenére – meglehetősen könnyű volt őt azzal vádolni, hogy a politikai racionalitás képviseletét egy jelentős kisebbségben, de mégiscsak kisebbségben lévő erőnek óhajtja kisajátítani. 

Kis János liberális minimumát eredetileg az új rendszer konszenzuális alapjaként javasolta. Nyíltan elvitatva a kormányoldal liberális minimum iránti elkötelezettségét, e minimummal azonban hamarosan pártpolitikai küzdelmet kívánt vívni. Liberalizmusa tehát egyidejűleg volt erősen normatív töltetű és határozottan elutasító.

Konrád György antipolitikai- disszidens szellemiségének megőrzése mellett is támogatni kívánta a liberálisok ügyét. A független-kritikai és a pártértelmiségi pozíció egyensúlyban tartása érdekében Konrád nem óhajtott politikai stratégiáról vagy konkrét politikai döntésekről írni; a Beszélőben megjelent írásaiban inkább a moralitás és a stílus egyes kérdéseit boncolgatta. A liberálisokat laza, humoros, ironikus társaságként – kívülálló bennfentesekként vagy talán inkább bennfentes kívülállókként? – festette le, akik nem szenvedhették a feles teatralitást, a hősi pózokat, a tartalmilag üres pompát. 

Miközben Konrád szemlátomást óvakodott nyílt politikai nézeteltérésekbe keveredni, fogalmi szembeállításai meglehetősen élesek voltak: visszatérően emlegette a nacionalizmust, a feudalizmust, sőt a rendi-autoritárius tradíciót, melyek 1989 után a konzervatív jobboldallal szemben álló retorika kulcskifejezései voltak. 

Amikor a taxisblokád a korai 90-es évek legmélyebb politikai válságához vezetett, Konrád szinte azonnal szakértői kormányt javasolt: a pillanat hevében feladta antipolitikai stílusát és mondhatni felidézte az értelmiség útja az osztályhatalomhoz hetvenes évekbeli (Szelényi Ivánnal közösen megfogalmazott) alaptézisét.

E (vissza)váltás azonban korántsem nevezhető túl élesnek, hiszen az Konrád antipolitikai liberalizmusa eleve közel állt a technokrata megoldások preferálásához.

Eörsi István eközben magát értelmiségi gerillának titulálta, aki ironikus és helyenként kifejezetten szarkasztikus írásaival az igazságosság ideálját kívánta képviselni. Eörsi ennek megfelelően számos balos ügyet is felvállalt. Ironikus nevezhető ugyanakkor az is, hogy míg a látszólag antipolitikai gondolkodóként megszólaló Konrád előszeretettel használt erősen antijobbos töltetű kifejezéseket, az elkötelezetten balosnak hangzó Eörsi a Beszélő hasábjain sokkal inkább a posztkommunista elit hatalmi folytonossága ellen hadakozott. 

Az 1989 utáni világhelyzetről és azon belül a kelet-európai régió kilátásairól Eörsi eközben meglehetősen sötét képet festett, erősen hiányolva az érdemi politikai alternatívák kidolgozását. Antikommunizmusát 1989 után tehát egyfajta balos pesszimizmussal párosította.

E balos antikommunizmusából az emberi jogok diskurzusán keresztül jutott el a rendszerváltáskori liberalizmus támogatásáig: úgy vélte, hogy a szabad demokraták feladata az emberi jogok teljességének képviselete.

A liberális-értelmiségi történelmi pillanat végefelé Eörsi Konrádnál jelentősebb fordulatot hajtott végre: sokak meglepetésére 1994-ben támogatásáról biztosította a szocialistákkal kötendő kormánykoalíciót – a liberálisok balos-antikommunista morális hevületéről ismert „értelmiségi gerillája” nem lázadt fel a bal-liberálisnak titulált szövetség ellen.

Eörsi István mellett alighanem Tamás Gáspár Miklós pályázott legjobb esélyekkel a liberálisok vásott kölyke tiszteletbeli titulusára. A kilencvenes évek elején Tamás a liberális spektrum konzervatív oldalán állt és több ízben is méltatta a „neokonzervatív forradalmat”, melytől a korábbi liberális rend – legalábbis gazdaságbeli – visszaállítását remélte. Közvetlenül 1989 után tehát a liberális politikai átalakulás egyik legambiciózusabb tervét vázolta.  

Parlament, az Országgyűlés ülése. A felszólaló Tamás Gáspár Miklós (1990). Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

Ezzel természetesen szembehelyezkedett Eörsivel, szubverzív meglátásaik és éles stílusuk azonban meglehetősen hasonlóvá tették őket. Helyenként kifejezetten gúnyos-lehengerlő stílusa Tamást zárlatos időn belül meglehetősen hírhedtté, sőt a kormányoldallal való szabad demokrata konfrontáció egyik fő szimbólumává tette. 

Tamás eközben következetesen hiányolta az érdemi vitákat, melyeket a demokrácia megtapasztalása és egy új politikai közösség kialakulása szempontjából elengedhetetlennek tartott. Radikális következtetések levonására hajlamos szerzőként Tamás hamarosan arra jutott, hogy nem is született új politikai közösség:

a Thatcher és Reagan kormányzásával kezdődő „globális liberális-konzervatív forradalom” kifulladni látszott, Magyarországon pedig az egész liberális demokratikus rendszerváltás kudarcot vallott, állította néhány év elteltével. Ő maga pedig a rendszerváltás egyik legvokálisabb liberális-konzervatív hívéből hamarosan az új egyenlőtlenségek és igazságtalanságok egyik legprominensebb kritikusává vált.

A történész képzettségű és az 56-osok közé sorolható Szabó Miklós eközben legfőképpen a magyar jobboldali hagyományok és az új, revizionizmusba hajló történetpolitika kritikusaként szólalt fel. Úgy gondolta, hogy a magyar politikai hagyományokat demokratikus alapokon kellene szelektálni, mivel a liberális demokrácia megfelelő működése részben a társadalom tagjainak demokratikus történeti tudatától függ. 

Szabó eközben segítőkésznek próbált bizonyulni: politikai ellenfeleinek többször is megkísérelte elmagyarázni, hogy mely hagyományaik kiemelésével és melyek kritikájával szilárdíthatnák meg demokratikus elkötelezettségüket. Miközben tehát Szabó – Eörsivel hasonlóan – nyíltan antikommunistának vallotta magát, legalább annyira élesen elutasította azon, 1989 után egyre nagyobb népszerűségnek örvendő nézetet, mely szerint a kommunista hatalomátvétel előtt Magyarország az átlagos és normális európai országok egyikének számított. 

A nemzeti történelem függetlenségi elbeszélése Szabónál a magyar különút elítélésével párosult: szerinte Magyarország politikai fejlődésének elágazása a demokratizálódás útjától jóval korábban, már a 19. században megkezdődött. Érzékelve, hogy e normatíve megalapozott-kritikai múltszemléletet a jobboldal jóval kevésbé volt hajlamos elfogadni, Szabó az elsők között – a baloldali diktatúra után szinte közvetlenül – diagnosztizálta a jobboldali autoriter fordulat veszélyét.

A jobboldal antidemokratikus nacionalizmusával szemben a progresszív patriotizmus platformját hirdette meg.

Liberális minimum, antipolitika és szakértelem, az emberi jogok teljessége, liberális-konzervatív forradalom és új politikai közösség, demokratikus hagyományok és progresszív patriotizmus: a Beszélő hetilap 1989-től kiadott számait forrásul vevő kutatásom alapján ezek volt a prominens liberálisok rendszerváltáskori kulcsfogalmai. A liberális-értelmiségi történeti pillanat idején e formátumos gondolkodó tehát határozottan elutasították a jobboldali restaurációs kísérleteket.

Helyenként – főleg Eörsi és Szabó esetében – markánsak voltak baloldali affinitásaik, a „valóban fennálló baloldaltól” ugyanakkor elválasztotta őket a kollektivizmusok elutasítása és a közelmúlt kritikus szemlélete.

Miközben arra törekedtek, hogy a liberalizmust a új rezsim központi jelentőségű nézetrendszerévé tegyék, gyakorlatilag 1989-től fogva úgy ítélték meg, hogy a magyar politikai helyzetet illiberális erők határozzák meg. A rohamos változások dezorientáló hatása mellett talán épp e sajátos diagnózisukból – a kisebbségben lévő liberalizmus diagnózisából – következett összes ambivalenciájuk, önellentmondásuk és politikai sebezhetőségük.

Annyi mindenesetre határozottan leszögezhető, hogy a liberális demokrácia prominens – és később oly gyakran mitizált – rendszerváltáskori képviselői a liberális demokráciára sokkal inkább megvalósítandó programként, mint Magyarországon már fellelhető állapotként gondoltak.

(Ezen írás a szerző angol nyelvű „Faces of post-dissident Hungarian liberalism: a study in agendas, concepts and ambiguities” című, jóval terjedelmesebb írásán alapul, mely a Michal Kopeček és Piotr Wciślik által szerkesztett Thinking Through Transition. Liberal Democracy, Authoritarian Pasts, and Intellectual History in East Central Europe after 1989 című kötetében szerepel.)

Címlapkép: Urbán Tamás / Fortepan