Létezhet-e demokratikus szocializmus? Lukács György és Mészáros István levelezéséről

Az Eszmélet zsebkönyvtár legújabb darabjaként, 2019 májusában mutatták be azt a Krausz Tamás és Szigeti Péter szerkesztésében megjelent kötetet, amely Lukács György marxista filozófus, és Nagy-Britanniába szakadt tanítványa, Mészáros István levelezését rendezte sajtó alá, és kommentálta (Lukács György és Mészáros István – útkeresésük levelezésük tükrében). A könyvet Szabó Tibor Lukács-kutató recenziójával ajánljuk, amelyből kiderül: Lukács 1968-ig ívelő, Mészárossal közös gondolkodásának sarokpontjában a marxizmus és szocializmus demokratikus átalakítása, és így hosszabb távú jövője állt.

Ez és az Eszmélet Alapítvány más kiadványai is megrendelhetők az Eszmélet folyóirat szokásos elérhetőségein keresztül.

Ez év márciusában, a fasiszta párt létrejöttének 100 évfordulóján tartott budapesti konferencián a sok külföldi kutató között megjelent Federico Argentieri, neves olasz történész. Szünetekben beszélgettünk és hamar szóba került Mészáros István neve is. Federico jól ismeri a magyar baloldali és liberális gondolkodást (elsősorban Bibó Istvánt), de érdeklődési körébe beletartozik a magyar baloldali hagyomány is. Kiderült, hogy Mészáros Istvánt igen nagyra értékeli, és nagy veszteségnek tartja, hogy nincs már közöttünk.

Mészáros István neve igen jól ismert külföldön. Nem csupán úgy, mint Lukács György tanítványa, hanem saját jogán is. Kitűnő könyve Marx elidegenedés-elméletéről ma is igen aktuális és sokan hivatkoznak rá a szakirodalomban, nem is szólva Beyond Capital című kitűnő főművéről.

Kettejük levelezésének egyik fontos témája, amit a könyv [1] szerzői kiemelnek, az a történelmi folyamatosság illetve megszakítottság problémája. A „merre tartsunk?” irányvonal kérdéséhez az 1960-as ’70-es években ugyanis szükséges volt elméletileg is tisztázni a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz való viszonyt. Mindehhez komoly történeti, szociológiai vizsgálatokra van szükség. De egyikük sem végzett hosszú történelmi és szociológiai vagy szociometriai vizsgálatokat Európa történetéről, társadalmi rétegződéséről, de mint Jelentős gondolkodók természetesen átlátták a társadalmi-politikai viszonyok mélyrétegeit és bonyolult összefüggéseit is.

A kérdés, amit a könyv szerzői is felvetnek szinte szociálpszichológiai: mennyire vetítik bele a filozófusok saját vágyaikat, elképzeléseiket a valóság ábrázolásába. Lukácsban mindig is volt valamilyen messianizmus vagy illúzió, Mészárosban azonban, aki egy teljesen más társadalmi-politikai környezetbe került és huzamosabb ideig is élt ott, ezt az illúziót a józan és a realitáshoz sokkal jobban kötődő gondolkodásmód váltotta fel.

Az 1968-as diáklázadások kezdték más színben feltüntetni a baloldal perspektíváit és sokan túl is mentek a marxizmus akkor kínálta lehetőségein is. Ez már – Mészáros szerint – árnyékot vetett Lukács optimista beállítódására a nyugati baloldal részéről. A kérdés 1968-ban úgy merült fel, hogy vajon mennyire legyen forradalmi a változtatás, vagy a kontinuitás mozzanata jelenjen meg benne.

A tertium datur mennyire valósítható meg, azaz – ahogyan Krausz Tamás tanulmányában felveti – a sztálini eredetű fejlődés és a polgári-kapitalista restauráció között van-e és kell-e hogy legyen egy harmadik út, egy tertium datur: a szocializmuson belüli demokratizálódás.

(Ugyanez a kérdés a művészetek terén a „klasszikus illetve modern” alternatívájában jelentkezik Mészáros szerint.) A kelet-európai polgári demokráciát és hamis liberalizmus alternatíváját mind Lukács, mind Mészáros abban az időben kudarcosnak ítélték meg. Különösen Lukács, aki korábbi történelmi tapasztalatai alapján a polgári restaurációt visszalépésként értékelte. Krausz Tamás szerint a „konvertiták” Lukács álláspontját emiatt is bírálják, korábban egy liberális álláspontról, ma a posztmodern oldalról. (14. old.)

Az 1956 után a nyugati országokban a baloldali értelmiségiek nagy számban fordultak el az ottani kommunista pártoktól. Erről tudósítja levelében Mészáros a Snagovból négy hónapja (1957. április 10-én) visszatért filozófust.

A kialakulóban lévő „újbaloldali” elméleti mozgalom és annak Sartre-hoz fűződő kapcsolata számos más levélváltás témája lesz. Lukács ebben a helyzetben nem támogatta a Történelem és osztálytudat új francia kiadását sem, hiszen az kontinuitást jelentett volna az akkori történelmi helyzetben saját korábbi messianizmusával. Ellenben a Történelmi regény angol kiadását nem ellenezte, éppen historikus szemlélete miatt. Saját munkájában Lukács pedig – ahogy egyik 1962-es levelében írja – a „helyes marxista módszert kívánta megtalálni, és a mai eseményekre konkrétan alkalmazni”, mindezt pedig az új társadalmi jelenségek megértése érdekében.

Fogalmi kérdésekre áttérve a kontinuitás és a diszkontinuitás esetében Lukács fontosnak tartja a koherencia kategóriáját a neopozitivizmussal és az egzisztencializmussal szemben. A tertium datur (harmadik lehetőség) felmerül abban a tervben is, melyet Mészáros kíván megvalósítani: egy Lukácsról szóló könyvben, mert érezhetően örülne, ha valaki (mármint Mészáros) ezt elmagyarázná Nyugaton. Ebben, azaz saját életművében is a kontinuitás és a diszkontinuitás problémája érdekli Lukácsot.

Egy másik, 1968-as levelében finom distinkcióra hívja fel Mészáros figyelmét, azaz hogy a sztálini konzervativizmus valamint a hazai társadalmi ontológia valósága közti különbség jelentős és ezért a kontinuitás megszakítása (a sztálini örökséggel való leszámolás) alapvető fontosságú. A rendszerváltás idején – fűzik hozzá a kötet szerzői – ez fordítva történt, amikor a „szocializmus, mint ügy” feladását, a diszkontinuitást helyezték előtérbe. A szocializmus, mint társadalmi rendszer filozófiai megalapozását pedig – Lukács után a hetvenes, nyolcvanas évektől kezdve – éppen Mészáros végezhette el.

Élete végén Lukács újból „mozgalmi” szerepet vállalt azzal, hogy Angela Davis mellett állt ki. Az amerikai filozófus, aktivista és feminista író melletti lukácsi kiállás, az Angela Davis bebörtönzése ellen indított nemzetközi szolidaritási mozgalom Lukács számára erkölcsi (nem csupán politikai-mozgalmi) kérdés volt. Ekkor tér át a kötet az etikai problematikára.

Lukács már az 1950-es években gondolt arra, hogy etikát kellene írnia. Ez végső formában soha nem készült el, de jelentős feljegyzései maradtak róla. A Mészárossal folytatott levelezéséből sok vonatkozásban nyomon lehet követni ezt a szándékát. Nem volt ez teljesen új gondolat Lukács számára, hiszem már 1918-’19-ben foglalkozott etikai kérdésekkel. Ott ez, mint egy „új erkölcsi világrend” megteremtési szándékaként merült fel, de már ekkor világos volt számára, hogy a valóságtól különálló (később így mondta volna: ontológiai megalapozás nélküli) úgynevezett „tiszta etika” nem létezhet számára.

Újból csak 1962 körül foglalkoztatta az etika megírásának kérdése és látta, hogy ontológiai megalapozottság nélkül nem készülhet el saját etikája. Ekkor fogott bele az Ontológia megírásába, hogy lássa, hogyan lehet megalapozni egy etikát. Etika és emberi praxis szorosan összefügg nála, de a praxis szélesebb hatókörű és értelmű, minthogy ha csak etikai lehetne. Ez a lukácsi felfogás szemben áll egyrészt az egzisztencializmus, másrészt a neopozitivizmus képviselőinek koncepciójával. De „ami az Etikát illeti – írja Lukács Mészárosnak – az nagyon lassan halad előre”. Bizonyos előtanulmányok az etikához azonban már a nagy Esztétikában (1965) is felfedezhetőek. Szigeti Péter egy ilyen fejezetet fel is hoz Az esztétikum sajátosságából, ahol az etika mint különös szféra az általánosságot képviselő jog és az egyediséget jelentő moralitás között helyezkedik el, mint „közvetítő közép”. Kisebb-nagyobb megszorításokkal ez a lukácsi értelmezés ma is elfogadható a szerzők szerint.

Az ontológia előtérbe helyezése azzal is összefüggésben állt Lukácsnál, hogy a nyugat-európai filozófia egyre inkább kezdett foglalkozni a mindennapi élet filozófiájával (itt Henri Lefebvre-re és Lucien Goldmannra utal). A jellemzően ismeretelméleti orientációjú korabeli filozófiákkal szemben Lukács a marxi inspirációjú ontológiai megközelítésre tette a hangsúlyt. Mészáros pedig látott bizonyos hasonlóságot Lukács és Sartre filozófiája között, akivel egy párizsi konferencián személyesen is megismerkedett és közvetíteni próbált a két gondolkodó között. Sartre – éppen a 27 éves Mészáros közvetítése nyomán – állítólag levelet küldött Lukácsnak a közeledés érdekében.

Lukács leveleiből, amit Mészárosnak küldött azonban az derült ki, hogy Lukács borúlátóan ítélte meg – véleményünk szerint tévesen – a Sartre-ral való kapcsolat felvételét. Lukács szerint azonban – szintén tévesen gondolja így – a francia filozófus „gondolatilag kaotikus”. Ebbe a sorba tartozik Lukács szerint Sartre-on kívül Heidegger is, aki – Sartre-ral együtt – a valóságot az „objektív és szubjektív elemek zagyva keverékeként” fogják fel. Itt az ontológia mindenhatóságát hangsúlyozva Lukács lebecsüli az ismeretelméleti megközelítésék érvényességét. Számára a társadalmi lét, a szervetlen és szerves léttel együtt alkotja a „Lét” totális szféráját.

Ez az ontológiai alapvetés így elméleti alapot biztosított (volna) a Lukács által kívánt „marxizmus reneszánszához”. „Az ember – írja Szigeti Péter – a marxista lételméletben saját tevékenységének eredménye, mert tárgyi világának és önmagának teremtője”. Igen, éppúgy, ahogyan ez Sartre-nál a Dialektikus ész kritikájában megvan. S ennek Lukácsnál politikai síkon a sztálini mechanikus szemlélettel való totális szembenállás a következménye, mert Lukács szerint az emberi praxis nem nélkülözhető a társadalmi lét folyamatában.

Ekkor Lukács belátja, korábbi felfogásán messze túllépve, hogy a cselekvő emberi szubjektum, a „szubjektív faktor” nem nélkülözhető a társadalmi lét folyamatában, sőt, az annak előfeltétele. [2]

Milyen etikai értékrend alapján gondolta el az Etika megírását az idős Lukács? – teszik fel a kérdést a kötet szerzői. Hogyan lehetne rekonstruálni – hipotetikusan – etikai alapelveit? Benne valószínűleg fontos szerepet kapott volna a közösség problematika és az egyéni kezdeményezések összefüggése a társadalmi megújulás szolgálatában.

Mindennek a keretét pedig elképzelhetően a társadalmi önigazgatás közösségei biztosítanák. Az erkölcs így, bizonyos tekintetben korlátozná a politikai hatalom esetleges túlsúlyát.

A közhatalomnak és az erkölcsiségnek közel kell esnie egymáshoz egy szocialista típusú társadalomban, melynek az etikai alapvetését vázolta volna fel Lukács. Ebben az összefüggésben a kizsákmányolás-mentes viszonyok egy „osztályszintű társadalmi egyenlőséget” hoznának létre, melyben eltűnne az elidegenedés számtalan akkor és most meglévő jelensége. Ez segítené az egyéneket a partikularitásból a nembeliség felé való emelkedésében, amely hozzájárulhatna az emberben lévő humánum teljes kibontakozásához.

Néhány szó magáról a kötetről. A könyv tulajdonképpen négy részből áll. Az első részben a szerzők főként a szocializmus idején felmerülő kontinuitás, diszkontinuitás problémáját járják körül a levelezésben, amelynek aktualitást adtak az 1957-től egészen Lukács haláláig tartó hazai politikai és társadalmi mozgások, változások. A második rövid részben egy Lukácsra valamilyen szinten mindig is jellemző mozgalmi-aktuálpolitikai kérdést járnak körül a kötet szerzői: Angela Davis amerikai aktivista kiszabadítására vonatkozó lukácsi kezdeményezést, melynek erkölcsi indítékait fedezik fel a könyv szerzői. A harmadik rész a késői Lukács ontológiai és főként etikai próbálkozásaiba enged betekintést. A negyedik fejezet hozza magát a levelezést, Lukács György és az Angliában élő Mészáros István válogatott levelezését. Mindezt kiegészíti egy igen alapos jegyzetapparátus.

Számomra a levelezés-kötet sok tanulsággal bír. A tanulmányok és a levelek felidézik azt a légkört, amelyben az 1957 utáni időktől egészen 1970-ig a lukácsi életmű alakult. Ezzel együtt pedig fontos adalékokat találunk a levelekben annak a kornak jelentős eszmeáramlatairól, azok közötti bizonyos, természetesen meglévő esetleges ellentétekről. Kiegészítik azt a képet, amit tudunk a szocializmus-kép kibontakozásáról és továbbgondolásáról, valamint az etikai alapvetés elmaradásának néhány (nem teljes) motívumáról. Ráadásul kettejük levelezése rámutat a két jelentős filozófus egymáshoz való személyes viszonyára: kapcsolatuk őszinteségére, de kettejük szemléletének bizonyos eltéréseire is.

Látszik, hogy Lukács egyik tanítványához bizalommal van egy olyan légkörben (1956 után vagyunk, Lukács Snagovból való hazatérése utáni időszakban), melyben valószínűleg figyelték Lukács külföldi kapcsolatait. Ez bizonyos visszafogottságot eredményez levelezésükben, ami abban az időben szinte általános volt. A levelekben „kényes” politikai kérdéseket nem lehet találni. Viszont ezt a levelezést is, mint sok más lukácsi levelezést, érdemes figyelembe venni a teljes Lukács-kép kialakításakor. A szerzők alapos szakmai munkájának és egyáltalán levelezés-kötet megjelentetésének ez feltétlen érdeme.

[1] – Krausz Tamás – Szigeti Péter: Lukács György és Mészáros István, Filozófiai útkeresés – levelezésük tükrében, Budapest, 2019. Eszmélet Alapítvány kiadása.

[2] – Lásd erről könyvemet: Lukács György az autonóm filozófus. Kritikák, viták, teóriák, Budapest, 2017. Gondolat kiadó.

Kiemelt kép: Fotó: Fortepan, Wikipédia
Olvass tovább!