A 444 szúrta ki a Somogy megyei lap, a Sonline „Osztályharc helyett fejleszteni kell a Balatont!” című cikkét, melyben Hoffmann Henrik, a Balatoni Turizmus Szövetség elnöke, nem mellesleg tóparti vállalkozó gondolatait teszik közzé a balatoni turizmust és vendéglátást illetően,

„reagálva azokra a kritikákra, amelyek az idei szezonban jelentek meg arról: a kispénzű turisták kiszorulhatnak a magyar tenger partjáról.”

Arra most ne vesztegessünk időt, hogy ahogy a 444 is kitér rá, Hoffmann egy az egyben letagadta, hogy a milliárdos állami támogatással felújított Hotel Residence szállót oroszok vették meg – azzal nyugtatva a népet hogy igazából kevesebb ingyenpénzt vágtak hozzá, és amúgy is magyarok vették meg – mert ez tényszerűen nem igaz, ahogy azt a Portfolio megírta.

Annál érdekesebbek Hoffmann gondolatai arról, hogyan kellene megoszlania a tó használatának a különböző osztályok között.

Hoffmann szépen kifejti, hogy

„Senki sem szorul ki a Balaton-partról, hiszen az állam minden kategóriában nyújt támogatást” és „míg korábban a fizetős strandok kaptak több milliárd forint támogatást, az idén a szabad strandoknak jut ugyanennyi pénz”.

Ezzel pedig több alapvető probléma is van. Egyrészt, az nem igaz, hogy senki sem szorul ki a Balaton-partról, hisz a magyar társadalom mintegy fele vesz részt több napos belföldi utazáson a Magyar Turisztikai Ügynökség 2017-es adatai szerint, a 2016-os Társadalmi Riport szerint pedig a

magyar lakosság 65 százaléka nem engedhet meg magának egy hét nyaralást az otthonán kívül.

Nem külföldit, nem Balaton-partit, semmilyet. Vagyis de, a társadalom jelentős része kiszorul a Balaton-partról, legfeljebb Hoffmann nem látja ezeket az embereket, vagy nem tartja őket a társadalom részének, mivel nem potenciális ügyfelei a balatoni vendéglátóhelyeknek, tekintve hogy nincs miből hekkezniük. (Tudom, hogy nem balatoni hal.)

A szabadstrandok támogatása pedig dicséretes, habár ebből a szempontból gyanús, hogy a lakók tiltakozása ellenére a tó körül egyre-másra zárnak be a korábban mindenhol megtalálható szabadstrandok, hogy a helyükön a tehetőseket kiszolgáló yacht-kikötők, luxusszállók épüljenek.

Az viszont már kevésbé érthető, hogy az anyagi alapon szűrő fizetős strandokat miért kellett támogatni – a probléma viszont eltörpül amellett, milyen aránytalanul osztják el a turisztikai célú támogatásokat.

A Napi.hu cikke szerint ugyanis ezek jellemzően egy tulajdonosi körhöz kerültek, hogy luxusszolgáltatást nyújtó nyaralóhelyeket, szállodákat támogassanak többek között azon adóforintokból, melyeket a magukat halálra dolgozó, rabszolgatörvény óta különösen agyonhajszolt munkásoktól szednek be.

A támogatások elosztásának ismeretében pedig különös értelmet nyer Hoffmann azon mondata, miszerint

„a rendszerváltáskor a piacgazdaságot választottuk, és ez azzal jár, hogy mindig lesznek befektetők a tóparton, akik egy területben vagy egy ingatlanban üzleti lehetőséget látnak, megvásárolják és fejlesztik.”

Abba szintén nem ennek a cikknek a keretei között mennék bele hogy a piacgazdaságot választottuk vagy sem, pláne hogy ki választotta és ki járt jól vele, itt legyen elég annyi, hogy a magyar lakosság jelentős részének életszínvonalára és a társadalmi egyenlőtlenségekre nem volt különösebben fényes hatással az elmúlt harminc év.

Az azonban egészen biztos, hogy a nyaralási, balatoni üdülési lehetőségek jelentősen megváltoztak ez idő alatt. Erre pedig maga Hoffmann is rávilágít egy lényeglátó gondolattal:

„Téves és abszurd az a megközelítés, hogy osztályharcot csinálnak egyesek abból, hogy kié a Balaton. Ez a nosztalgia a szakszervezeti üdültetés korszakát idézi, amikor a SZOT-üdülőben mindenki lemehetett napozni.”

Brávó!

Igen, épp az a baj, hogy nincs például SZOT üdültetés, így rengeteg ember még álmában sem mehet le napozni, ezt alátámasztják a feljebb idézett felmérések is, meg hát az is ennek a helyzetnek a totális érvényesülése felé hat, hogy a Posta például úgy tudja kigazdálkodni a dolgozók béremelését, hogy eladja üdülőit.

Ott bizony nem lesz szakszervezeti nyaraltatás, meg napozó prolik! Cserébe majd ha felvásárolta a NER valamelyik kedvezményezett aktora, akkor a Magyar Turisztikai Ügynökség kiutalhat pár milliárd forintot hogy sikerüljön a NER elitjének igényszintjére fejleszteni az üdülőhelyeket.

Hisz akkor mindenki jól jár aki ennek a rendszernek fontos – a tulajdonos ingyenpénzen teheti sokkal profitabilisabbá új szerzeményét mintha a piacról kellene kigazdálkodnia, a tehetősek pedig majd egyel több szálláshely közül válogatnak.

De Hoffmann még egy kiadós európázással is megfejeli eddig is hibátlan érvelését, miszerint

„Azonban ez [a SZOT jellegű üdültetés] nem tartható fenn ebben a formában sem Európában sem máshol. A világon mindenhol vannak olyan kiemelt üdülőhelyek, amelyeket a kevésbé tehetős vendégek nem engedhetnek meg maguknak, és vannak olyan helyek is, ahol a tehetősebbek nyaralnak. Például a francia munkásosztály sem Monte Carlo-ban vagy St. Tropez-ben üdül, de ők is megtalálják a számukra megfelelő és kedvelt pihenőhelyeiket.”

Tehát egyrészt mivel ez van Európában is, biztos jó, fontos az osztálykülönbségek kihangsúlyozása, valamint a munkásosztálynak minden bizonnyal megvan az inherens tulajdonsága, hogy esszenciálisan más az ízlése mint a jómódúaknak, ezért a francia proli nem Monte Carlo-ba vagy St. Tropez-be jár üdülni, hanem megtalálja a megfelelő és kedvelt pihenőhelyet.

Nem, azok a munkások azért mennek máshova pihenni, mert a materiális lehetőségeik meghatározzák, milyen üdülést tudnak biztosítani maguknak és családjuknak – ami Magyarországon például lehet Horvátország, a Balaton, a Mátra vagy a városszéli bányató (és nyilván ezer más hely) is, az ember bérből élő gyermeke szerencséjétől függően.

Ez azonban attól hogy így van, nem kell, hogy így is legyen.

Vajon mit mondott volna Hoffmann úr 1918-ban, mikor még csak egy bizonyos réteg léphetett be a Margit-szigetre? Nyilván megbotránkozott a korábbi uralkodó osztály, a kiváltságosok, mikor a Tanácsköztársaság száz éve beengedte a proligyerekeket, vagy – mondok jobbat – még a Balatonra is elvitte őket.

A kikapcsolódás, üdülés a tőkés rendszerekben a felsőbb osztályok kiváltsága, míg az elnyomott rétegeknek olcsó és ócska szórakozást találnak ki, hogy elfoglalják őket azon rövid ideig, míg nincsenek lekötve a tőke gyarapításával a munkahelyeken.

Jelen rendszertől, mely a tőke totális uralmát szolgálja és a szegényektől vesz el, hogy a gazdagoknak adjon, nem várhatjuk hogy támogassa a szegények üdülését, hiszen az szembe megy a rendszer működési logikájával – hisz az adott erőforrást, ami esetünkben a Balaton partja, magasabb profitrátával is ki lehet használni, mintha SZOT-üdülők és szabadstrandok állnának a partján.

Így hát ne legyen illúziónk, a balatoni nyaralás – mely generációk számára volt elérhető a társadalom jólétét szolgáló különböző rendszereken keresztül, melyek nem a jövedelmezőséget szolgálták, hanem szolgáltatás szintjén a használóik érdekeit – jelen rendszerünk logikájából fakadóan ismét az urak hóbortja lesz.

Pedig a Balaton olyan közkincs, melyhez mindannyiunknak eredendően jogunk van, és mikor a part mentét felparcellázzák, eladják, fizetőssé teszik, szállodákat, exkluzív yacht-klubokat hoznak létre, melyeket kitömnek állami pénzzel ahelyett, hogy a rászorulók üdülését fizetnék belőle, mindannyiunkat lopnak meg.

Amíg pedig ez a rendszer fennáll, a helyzet csak rosszabb lesz. Ha pedig egyszer megdől, akkor ismét mehetnek majd a proligyerekek a régi világ urainak villáiba fröcskölni.