Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kell-e több nő a politikába?

Ez a cikk több mint 2 éves.

Ursula von der Leyen személyében a történelemben először nő vezeti az Európai Bizottságot. A Fidesz, hogy eladja választói felé politikai cikázásból adódó döntését von der Leyen támogatására, nem késlekedett kihangsúlyozni, hogy „hétgyermekes anya” került a Bizottság elnöki székébe, hiába van évtizedes miniszteri tapasztalata.

Az ellenzéken belüli relatív sikereket elért DK és Momentum nőt, illetve nőket indított EP-listája élén. Dobrev Klára, Cseh Katalin és Donáth Anna sikere minimum annyit bizonyít, hogy a magyar ellenzéki társadalom nem suttyó macsókból és öngyűlölő nőkből áll: nem állnak azok az érvek, hogy a magyar társadalom ne lenne még érett a női politikai képviseletre. Nem tudjuk, hogy a nemük miatt, nemük ellenére vagy nemüktől függetlenül szavaztak rájuk, mindenesetre a választók nem ijedtek meg attól, hogy nők vezetik a DK- és a Momentum-listákat. Mondhatni, ez a liberális feminizmus sikere.

Nem szégyen ennek örülni, de akkor örüljünk annak is, hogy a Fidesz is öt képviselőnőt küldött a nyolc férfi mellett Brüsszelbe.

A magyar Országgyűlésben a rendszerváltozás óta rendre 8-11% között stagnál a nők aránya, a kelet-közép-európai régió összes többi országától lemaradva. Tavaly április óta ez 12,5%, történelmi rekord mondhatni. De célunk-e, hogy több nő legyen? És mit várunk, mi változna attól?

A békés nők, a sokszínűség és az igazságosság

Esszencialista, hatékonysági és igazságossági érvek szoktak elhangzani a női képviselet növelése mellett. Az első a nők valamiféle elképzelt, változatlan természetével érvel. Vagyis, hogy ha több nő lenne, akkor békésebb, konszenzusosabb, kompromisszum-orientáltabb lenne a politika, kevésbé lennének karaktergyilkosságok, anyai tapasztalatuk miatt a nők inkább képviselnék a jövő, így például a klíma ügyét.

A második a nagyvállalati sokszínűség (diversity)-mantrára hasonlító érv: több szem többet lát. Vagyis hatékonyabb döntések születhetnek, ha más élettapasztalatú emberek is bekerülnek, mint mondjuk ötvenes, jogász, városi férfiak. Ennek az érvnek az emberi jogi változata, hogy ha tegyük fel legalább 30% lenne a nők aránya, párthovatartozástól függetlenül, akkor kevésbé lehetne lesöpörni az asztalról a nők elleni erőszak vagy az idősgondozás ügyét: egész egyszerűen, mert az ott ülők érintettek, és tudják, hogy ezek bizony fontos állampolgári ügyek.

A legmeggyőzőbb, igazságossági érv szerint pedig nem azért fontos a női politikai képviselet, mert a nők mások lennének – hiszen a politikának inherens része a hatalmi harc, és a korrupciónak kitettség sem nemi kérdés; és nem is azért, mert más témákat tartanának feltétlenül fontosnak (Vadai Ágnes és Demeter Márta például nem éppen „nőies” ügyeket visznek – és ez baj?), hanem azért, mert

valami igazságtalanság áll fenn, ha a formális jogegyenlőség ellenére a társadalom felét kitevő népességi csoport ennyire alacsony arányban jut képviselethez.

Ez az érv természetesen áll más csoportokra is – például a magyar társadalomban 8-10%-ot kitevő romákat az Országgyűlésben az egy szem Farkas Flórián jeleníti meg. Azt hiszem, köszönik szépen.

Tehát nem instrumentálisan, vagyis nem azért kellene  több nő (vagy roma), mert attól valamit elvárunk (több békét, jobb döntéseket), hanem azért, mert amíg nincsenek ott, addig valami sérül. Ráadásul, amíg ennyire kevesen vannak, addig akarva-akaratlanul a nemüket is képviselik. Milliószor hallottam egyik vagy másik képviselőnő kapcsán, hogy „nézz csak rá, kell nekünk tényleg több nő a politikába?” Ugyanez férfiakról nem szokott elhangzani: nem gondoljuk, hogy csak azért, mert felháborít minket Németh Szilárd, Molnár Zsolt vagy Toroczkai László tevékenysége, ez érv lenne amellett, hogy nem kellenek férfiak a politikába.

Mindezek azt feltételezik, hogy ha egyenlőbb lenne a képviselet, akkor egyenlőbbek lennének a nők. Ez azt sugallja, hogy a reprezentáció mértéke valamiféle jelzőszáma a nők társadalmi státusának. De biztosan jobb lesz a magyar nőknek, ha a politikára ráülő nagyvállalatokkal összefonódó Renew Europe (Újítsuk meg Európát) EP-frakcióban ül két magyar női képviselő? Vagy az, hogy a Fidesz csaknem 40%-os arányban küldött az EP-be nőket, az elmond bármit a magyar nők helyzetéről?

Szabadság? Egyenlőség?

A liberálisok nagy része egy már megvalósult meritokráciából indul ki: mintha a nők és férfiak közötti jogegyenlőség már garanciája volna a nők egyenlő szabadságfokának, és érdemeik szerint értékelnék őket: mintha pusztán a nők döntése lenne, hogy elindulnak a politikában, és semmi nem akadályozná őket nőmivoltuk miatt, például a vállukat aránytalanul nyomó gyerek- és idősgondozás. Ezért utasítja el a legtöbb (konzervatív) liberális a nemi kvótát.

Azon liberálisok pedig, akik szerint van még teendő, és például a nemi kvóta bevezetése mellett érvelnek, szexizmusra, a nőket alacsonyabb rendűnek tekintő előítéletekre és nőket kizáró hatalmi gyakorlatokra szűkítik a kérdést. Az persze tény, hogy a nőknek még mindig nehezített a hatalmi pálya. Azok a tulajdonságok például, amelyek egy jó vezetőnek elengedhetetlenek (határozottság, erély, döntésképesség), egy nőtől még mindig gyakran visszatetszést keltenek (megkapja, hogy főnökösködik, hogy rikácsol, hogy nincs benne báj, nem nőies).

Erre a továbbra is fennálló hatalmi egyenlőtlenségre a leggyakoribb válasz: edukálni kell férfi párttársaikat. Ha pedig a férfiak hatalmi ellenérdekeltsége közbejön az attitűdváltozásban (ki akarna magának még több versenytársat), akkor a nőknek kvótával kell maguknak helyet teremteni, a kvótával a meggyőzési építkező munkát és a hatalmi meccset kiváltandó. E cél mögött az az elképzelés van, hogy az egyenlőbb képviselet nagyobb fokú megvalósult nő-férfi egyenlőséget takar.

Azonban baloldali szempontból itt nem állhat meg a történet.

Politika és gondoskodás

Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy V4-es konzervatív polgármesteri találkozó rendezvényén, és ott magától értetődő tényként hangzott el:

a nők 30 alatt és 50 éves koruk felett tudnak bekapcsolódni a politikába: a kettő között a fő feladatuk az anyaság.

Erre rímel az a tény is, hogy Zapatero spanyol szocialista miniszterelnök egyik kormányában nyolc férfi és nyolc nő ült. Maga a megvalósult nemek közti egyenlőség, mondhatnánk. Csakhogy a nyolc férfinek összesen húsz gyereke volt, míg a nyolc nőnek öt. Anélkül, hogy azt akarnám sugallni, hogy egy nő élete csak akkor lehet teljes, ha gyereket vállal, azért ez szembetűnő: azok a nők tudnak közéleti szerepet vállalni, akik gondoskodási feladatoktól mentesek. Vagy azért, mert nem vállalnak gyereket (még), vagy azért, mert ki tudják szervezni ezt a munkát alacsonyabb státusú nőknek.

Aki ismeri a háromgyerekes családok napi rutinját, az joggal gondolhatja, hogy Novák Katalin családügyi államtitkár is bizonyára úgy képes megvalósítani három gyerek nevelése mellett azt az elvét, hogy „az összes családért végzett munka mellett ne sérüljön a sajátunk”, hogy a férje mellett feltehetőleg nagyszülők, bébiszitterek és takarítónők segítik.

Hogy gyerektelen fiatal nők, vagy anyagilag jól szituált nők, akik a piacról, és rosszabb helyzetű nőktől meg tudják vásárolni a gyerekfelügyeletet, idősgondozást és házimunkát, be tudnak lépni a politikába, az semmit nem árul el a nők helyzetéről, csak annyit: aki a gondoskodó munka energia- és időigényétől így vagy úgy mentesülni tud, az be tud lépni. Ezért nem tekinthető a nemi egyenlőség megfelelő indikátorának a női politikai képviselet.

Mivel ilyen nő kevés van Magyarországon, így ahhoz, hogy valódi változást lehessen elérni, mélyrehatóbb beavatkozások kellenek. Elengedhetetlen természetesen a férfiak otthoni partneri szerepvállalása – nem úgy, hogy „besegít”, hanem a két szülő közös ügye a gyerekvállalás, az idős szüleinkről való gondoskodás és a háztartás. A rossz hír azonban az, hogy ehhez nem elegendő az attitűdváltozás. Amíg a gondoskodásnak – végezze bár nő vagy férfi – nem adottak a társadalmi feltételei, addig nem vagyunk előrébb.

Amíg a kormányzat a munkaerőhiányt a túlóratörvénnyel kezeli; amíg a munkáltató a versenyképesség nyomása miatt csak korlátot lát abban, ha a férfiak is élnek a gyeddel, gyessel, esetleg elmennek táppénzre a beteg gyerekkel, ezért igyekszik ellene hatni; amíg a „jó munkavállaló” ethosza az a megbízhatóan mindig rendelkezésre álló, gondoskodási feladatokkal nem bíró emberé (akiről mások közben gondoskodnak) – addig hiába ostorozzuk a férfiakat a több otthoni szerepvállalásra. Ezen a szinten nem kezelhető a probléma, nem fogunk a nemek közti igazságossághoz, sem a nők fokozottabb közéleti szerepvállalásához közelebb kerülni.

A realitásokat, a társadalmi kényszereket és kizsákmányolást ismerve tehát nem lehet abból kiindulni, hogy a nőknek a politikát „csak akarni kell”, minden adott volna számukra hozzá. De abból sem, hogy több női politikus léte önmagában indikátora lenne a nemi egyenlőségnek, és kulcs a nőknek kedvező, nők életével és a nő-férfi hatalmi egyenlőtlenségekkel számot vető politikához. Semmi ilyenről nincsen szó.

Ami ehelyett releváns, az a politika és a piac összefonódásának eredményei a mindennapokban. Például hogy még a „családbarát”, (a felsőbb osztályoknál) őszintén több gyereket kívánó kormányzatnak sincs mozgástere a nagyvállalatokkal szemben, így foglalkoztatáspolitikája (lásd rabszolgatörvény) szembemegy a népesedéspolitikájával (bizonyára ők is tudják, hogy a vállalt gyerekekkel jó időt eltölteni). Vagy a gondoskodási munka válsága, beleértve az otthon és az intézményekben végzett idősgondozás cinikus kormányzati ignorálását.

Ezek azok a problémák, amelyek a magyar nőket aránytalanul sújtják. Ezeken kellene elsősorban változtatni, hogy növeljük a nők szabadságfokát, valóban elérhető választásaiknak körét. Hogy ez járulékosan hozzájárulhatna ahhoz is, hogy több nőnek lenne kapacitása bekapcsolódni közügyeink intézésébe, az már csak bónusz.