A limoncello-szocializmustól a szolidaritás hálózataiig: a mediterrán munkás-önigazgatás dilemmái

Idén áprilisban a munkások által átvett milánói Ri-Maflow gyárban szervezték meg a harmadik Euro-Mediterrán Dolgozói Tulajdonú Gazdaság című találkozót. A korábbi Marseille-i és thesszaloniki események folytatásaként megtartott háromnapos összejövetel célja az volt, hogy a dél-európai régió szövetkezetei, más szolidáris gazdasági szervezetei, aktivistái és kutatói találkozzanak, megosszák egymással a tapasztalataikat és felmérjék a gazdasági együttműködés lehetőségeit.

Na de mi is az a szolidáris gazdaság?

A Teremtő erő a Gólya szövetkezet és a Mérce sorozata.

Régiónkban a jóléti állam intézményei rohamos léptekben szűnnek meg, válnak elérhetetlenné. A piaci alapú megoldások csupán a népesség egy egyre szűkülő "középosztálynak" és a felettük elhelyezkedőknek elérhetőek. A gazdaság és társadalom jelenlegi állapotában így egyre több ember kényszerül arra, hogy megélhetésüket a "hivatalos" gazdaságon kívüli módszerekkel tartsák fenn.

Háztájizás, kalákázás, a cigánykassza: az informális gazdaság lehetőségei egyébként sem ismeretlenek hazánkban. Olyan gazdálkodási, munkaszervezési, élet-szervezési közösségi módszerek ezek, amelyekkel valamilyen módon mégis meg lehet oldani, hogy legyen lakhatás, legyen étel, és amikor nagyon kell, még pénz is.

Teremtő Erő

A sorozat cikkei olyan kezdeményezésekről szólnak, amelyek a túlélés eszközeiből az egyéni önfenntartáson túlmutatóan, egy új gazdaság kialakítására képes eszközöket formálnak. Ez az új gazdaság szolidáris, célja a benne dolgozó emberek, közösségek jólléte, nem pedig a profittermelés. A résztvevői közös erőfeszítéséből jön létre - és a létrehozott javak  is őket gyarapítják, amennyiben képesek megvédeni azt az uralkodó rendszer érték-elszívó és elnyomó törekvéseitől.

Egy jobb társadalom ugyanis csakis egy jobb gazdasági rendszeren alapulhat.

Ha egy kezdeményezés kapcsán felvennéd velünk a kapcsolatot, írj a golyahaz@gmail.com-ra!

Gazdaság és szolidaritás

A szolidáris gazdaság egy olyan gazdaság vízióját és gyakorlatát jelöli, ahol a megtermelt érték, a munka eredménye nem egy szűk tulajdonosi réteg hasznát szolgálja, hanem a létező elnyomási és kizsákmányolási viszonyokat felismerő és azokat felszámoló szolidáris elosztás révén a közösségi jólét alapjává válik.

Ebből következőleg a szolidáris gazdasági elképzelés nem csak a hagyományosan, az uralkodó rendben gazdaságinak elismert tevékenységekkel (vagyis a GDP-ben számszerűsített formális gazdasági szektorral) számol, hanem mindent a gazdaság részeként ismer el, ami hozzájárul az emberi élethez. Így a gazdaság részének tekinti az élet és a munkaerő újratermeléséhez rövid- és hosszútávon szükséges házimunkákat a mosástól a főzésen át a gyerek- és idősgondozásig. Ezeket a munkákat a jelenlegi patriarchális rendben világszerte szinte kizárólag nők végzik, úgy, hogy ezek eredménye ellentételezés és elismerés nélkül marad, miközben a tőkés felhalmozásnak alapvető pillérét képezi.

Mindehhez pedig egyrészt egyéb, a globális kapitalizmus működéséhez ugyancsak nélkülözhetetlen, alulfizetett vagy egyenesen fizetetlen munkaformák is társulnak (mint pl. a nem csak a perifériákon jellemző rabszolgamunka). Másrészt, a senki által nem termelt, és így evidensen közösségi, tőkés igény esetén mégis lényegében magántulajdonként kezelt természeti erőforrások kiaknázása is ide tartozik.

A szolidáris gazdaság ezért szembemegy egyes, az élet alapvető elemeit, illetve a globális tőkés felhalmozást biztosító munkaformák és erőforrások láthatatlanná, olcsóvá tételével.

ElfceltRJL ILLUSZTRÁCIÓJA. Forrás: deviantart.com

Továbbá egy olyan társadalmi működésben gondolkodik, amiben az informális munkák (így a házimunka) és a természeti erőforrások is épp olyan megbecsült, elismert és szolidárisan integrált részeit képezik a gazdaságnak, mint a jelen viszonyok között a formális bérmunka.

Szolidaritás és szövetkezetiség

Annak, hogy a jelenlegi gazdasági viszonyok döntően kizsákmányoló jellegűek, vagyis hogy a munka eredménye „eláramlik”, nyilvánvalóan az a fő oka, hogy a munkások nem tulajdonosok, a tulajdonosok pedig nem munkások. Szintén ebből következik, hogy a gazdaság nem demokratikus: azt, hogy milyen tevékenységek, milyen módon és milyen célból zajlanak, ugyancsak egy szűk réteg és lehatárolt érdekek, mindenekelőtt a tőkés felhalmozás prioritásai határozzák meg.

A munka értéktermelő erejének kizsákmányolása elleni küzdelem klasszikus és közismert terepe a szakszervezet és a bérharc.

Létezik azonban ennek a harcnak más formája is, ami egyúttal az alternatív gazdasági rend kiépítésének útja is lehet: a munkás-tőkés megosztással már szervezeti szinten szembemenő, a tagok által közösen tulajdonolt és irányított szövetkezet.

Mivel a szolidáris gazdaság, mint mozgalom, a konkrét alternatívák építéséről, a kísérletezésről és a jelenlegi viszonyok aktív átformálásáról szól, ezért a szövetkezetiség, vagyis a szövetkezetek létrehozása és működtetése a szolidáris gazdasági mozgalom egyik fő áramlatát képezi.

Fontos azonban látni, hogy bár a szövetkezetekben az ott dolgozó tagok munkájának eredménye a szövetkezetet gyarapítja, és ez a kizsákmányoló viszonyokat lokálisan valóban felforgatja, a jelenlegi rendben az elszigetelten működő szövetkezetek csak nagyon szűk mozgástérrel bírnak. A napi működéshez és a túléléshez ugyanis az egyetlen célként a profit maximalizálását követő kapitalista vállalatokkal kell versenyezniük és kereskedniük, aminek eredményeként gyakran kényszerülnek a szövetkezetiséggel vagy a szolidaritással ellenkező gyakorlatok és megoldások alkalmazására.

Mivel ez a nyomás a kapitalista szférával való érintkezésből fakad, ezért úgy csökkenthető, ha mind gazdasági erejét, mind társadalmi súlyát tekintve növekszik az a szolidárisan működő szféra, amibe az egyes szövetkezetek beágyazódnak, és ami képes védelmet biztosítani a külső piaci körülményekkel szemben.

A terjeszkedés azonban erőforrásokat igényel, a viszonylag kicsi, alapvetően a rendszerlogikával szembemenve működő szövetkezetek pedig csak lassú felhalmozásra képesek, miközben a kapitalista piacokról beszerzett hitelek sem jelentenek igazi megoldást: ezek ugyan enyhítik a pillanatnyi pénzhiányt, de a kamatok révén egyben csatornát is nyitnak az erőforrások kiáramlásához.

A növekedés kérdésére ebben a helyzetben így egyetlen igazi válasz kínálkozik: a hálózatosodás, az elszigetelt szolidáris gazdasági kezdeményezések összekapcsolása, vagyis a gazdasági integráció, a szolidáris gazdasági értékláncok kiépítése, végeredményben pedig egy szolidáris gazdasági ökoszisztéma létrehozása.

Ennek a folyamatnak a kulcsszempontjai a sokféleség és az integráltság: minél jobban érvényesülnek ezek az elvek, annál inkább lehet képes egy ilyen rendszer a finanszírozás és a növekedés kérdéseinek megoldásán túl az élelmiszer-termelésen át az oktatáson keresztül a lakhatásig az élet minden területét áthatni, és így megkezdeni a kapitalista szférához fűződő kizsákmányoló viszonyok felszámolását. Hogy a hálózatosodással járó léptékváltás ellenére a gazdasági demokrácia ne sérüljön, azt a szövetkezetiség elveinek a hálózati szintre is kiterjedő érvényesítése, így az elosztott, egy ember-egy szavazat elvét követő döntéshozatal biztosíthatja, mint azt a Katalán Integrált Szövetkezet (Cooperativa Integral Catalana) példája is mutatja.

Szolidáris gazdaság és Kelet-Európa

A periféria és félperiféria szétszórtan létező szolidáris gyakorlatai az 1990-es években egy nemzetközi kutatói-mozgalmi együttműködés keretei között (ami főként a Szociális Világfórum körül összpontosult) forrtak egy absztrakt, többé-kevésbé kidolgozott irányzattá, és egy nemzetközi szolidáris gazdasági vízió alapjává. A 2008-as válságot követően aztán a világgazdaság centrumországaiban (pl. az USA-ban) is megsokasodtak a szolidáris gazdasági kísérletek és elméletek, olyan áramlatokkal társulva, mint pl. az erőforrások feletti közösségi kontroll visszaszerzését kitűző, közvetlenebbül politikai commons mozgalom.

Mint számtalan kudarchoz vezető, vagy pusztán a helyi elitek belső hatalmi harcainak eszközévé silányuló „felzárkóztatási” vagy „fejlesztési” kísérlet eredményei sugallják, hiba lenne ezeket az elképzeléseket kritikátlanul a kelet-európai félperiféria viszonyai közé vetíteni vagy a más régiókban bevált megoldásokat receptként követve átültetni a kelet-európai kontextusba.

Ehelyett a helyi viszonyokból kiinduló építkezésre és a helyben működő formák kikísérletezésére, az elméleti keretek helyi viszonyokat értő átdolgozására van szükség.

A kelet-európai félperiféria számára részben jó hír, hogy egy leendő szolidáris gazdasági mozgalom alapjait, Dél-Amerikához hasonlóan, itt sem a semmiből kell létrehozni, mert ezeknek a régióknak a társadalmait a világgazdasági integráció meghatározottságai és a sorozatos válságok hatására át- és átszövik a szolidáris és informális gyakorlatok.

Ezeknek a világgazdasági rend szempontjából jelenleg az az esszenciális szerepe, hogy az olcsó munkaerő újratermelésének a befektetők által meg nem fizetett költségeit (hiszen ettől „olcsó”) kipótolják – vagyis hogy a régió munkásai a szűkös vagy pl. a háztartási munkák esetén teljesen hiányzó bérek ellenére is emberhez méltó életet élhessenek.

Ebből következően itt nem annyira a közösségi megoldások meghonosítása, mint inkább a meglévők stratégikus, az érték extrakcióját gátoló megszervezése jelenti a fő kihívást. Árnyalja a képet az a nehezítő tényező, hogy ezek a gyakorlatok itt az emberek mindennapi élményei közé tartoznak, és rendszerint az egzisztenciális kiszolgáltatottsághoz kapcsolódnak. Az általános nézet ezért ezeket a szegénységhez társítja, és helyettük a domináns, a nyugatot utolérni kívánó fejlesztési narratívával összhangban a formális gazdasági viszonyokat (tehát pl. a rendezett bérmunkából való megélést) tartja kívánatosnak.

Mindezekhez a kollektivista elképzelésekkel szembeni, a poszt-szocialista állapotra jellemző gyanakvás és idegenkedés társul.

Végül pedig az is kérdéses, hogy Kelet-Európában mennyire alkalmazható a szolidáris gazdaság építésének egyik alapvető eszköze, a transzformáció, vagyis a formális gazdaság részeként működő vállalatok szövetkezetesítése, dolgozói tulajdonba vétele.

Euro-Mediterrán önigazgatás

A milánói gyárban, ahol az idei Dolgozói Tulajdonú Gazdaság találkozót tartották, nemrégen még autóipari termelés zajlott. Azonban az egyébként jól működő és magas minőségben termelő Maflow alkatrész-beszállító-gyárat 2013-ban bezárták, és a termelést az alacsonyabb munkaerőköltség reményében Lengyelországba helyezték.

A gyártás megszüntetésének tervére az ott dolgozó több száz munkás egy kis része – aktivistákkal karöltve – átvette az üzemet és a megújulás jegyében Maflowról Ri-Maflowra nevezte át. Ez az átvétel – szemben az argentin gyárfoglalásokkal – nem volt illegális, hanem a dolgozói kivásárlás néven is ismert jogi megoldásra hajazott. Ez azért volt lehetséges, mert az olasz jogszabályok lehetőséget adnak arra, hogy a csődbe ment céget a munkások szövetkezete megvásárolja, amit az olasz szövetkezeti szövetségek gyakran kedvezményes hitellel is megtámogatnak.

Noha a gyár átvétele így végül sikerrel járt, ez nem jelentette automatikusan a korábbi, magas technológiaigényű autóipari tevékenység folytathatóságát: a termelés áthelyezése ugyanis a gyártósorok leszerelését és a licenszjogok elvesztését is magában foglalta.

A friss gyártulajdonos szövetkezetnek így más bevételi források után kellett néznie: a Ri-Maflow fő termékei most az Amaro Partigiano gyomorkeserű, az Alexandra Kollontájról elnevezett vodka és a Rimoncello nevű citromlikőr (az Amaro Partigiano bevételeiből egy partizánmúzeumot tartanak fenn, a Kollontáj vodkát egy társadalmi nemi kérdésekben aktív kollektíva állítja elő, a Rimoncellohoz pedig egy menekülteket foglalkoztató szövetkezettől szerzik be a citromot).

Ezt a kényszerhelyzetben született, annak áthidalását szolgáló profilt az elmondások szerint azonban a jövőben bővíteni szeretnék. A jelenlegi terv az, hogy hamarosan használt autókba szerelhető kompresszorok gyártásába kezdenek, a korábbi autóipari tevékenység nyomán helyben még meglévő szakértelemre alapozva.

Mindez részben hasonló az Euro-Mediterrán önigazgató együttműködés szervezésében szintén oroszlánrészt vállaló görög elfoglalt gyár, a Vio.Me. esetéhez. Ugyan a gyárfoglalás itt is a termelés megszűnéséhez vezetett, azonban egy átmeneti időszak után, a dolgozók képesek voltak a korábbi vegyipari profilt megtartva, környezetbarát termelésre átváltva tisztítószerek és szappanok gyártásába kezdeni (bár a gyártás technológiai színvonala természetesen itt is jelentősen visszaesett).

Noha az Euro-Mediterrán önigazgató mozgalom korábbi találkozóin nagyobb, a termelési profil mellett a volument is sikeresen megtartó szövetkezetek (pl. a szakszervezet által átvett francia fagyigyár, a La Belle Aude) is részt vettek, az idei találkozóról ők már jórészt hiányoztak. Milánóban így inkább a kisebb kezdeményezések domináltak, mint az athéni szövetkezeti presszó, a Pagkaki, vagy például a menekültek és dél-olasz kistermelők közös mezőgazdasági-projektjeként működő SOS Rosarno.

A kevés kivétel közé tartozott a Fuori Mercato (szójáték: egyrészt „külső piac”, másrészt „kívül a piacon”) nevű fogyasztási szövetkezet, amely szövetkezeti és ökologikus módon gazdálkodó kistermelőket fog össze, hogy közösen teremtsen nekik piacot és iktassa ki a nagykereskedőket az ellátási láncból (hasonlóra Magyarországon is van példa, az egyre terjedő bevásárlóközösségek formájában, pl. a szintén hálózatosodást tervező Nyíregyházi Kosár Közösség. Romániában hasonlóan működik a kalotaszegi Huedin Piața Market, vagy a kolozsvári Városi Paradicsom.).

Egyelőre a lét határozza meg a tudatot

A nagyobb szereplők elmaradása természetesen nem a véletlen műve, hanem a szolidáris gazdasági integráció nehézségeiből és sajátosságaiból adódik. Ezeket a nagyobb, piaci értelemben sikeresebb szövetkezeteket ugyanis a közös ideológiai alapokon nem túl sok köti a milánói találkozó kisebb, kísérletező, lábukat épp hogy megvetni tudó résztvevőihez: míg utóbbiak számára az együttműködés és a konkrét gazdasági integráció már középtávon is a konszolidáció és a további építkezés alapfeltétele, a nagy és sikeres szövetkezetek esetén ez egy sokadlagos, lényegében érdektelen kérdés.

Mint egy résztvevő elmondta, hosszabb távon mégis lehet remény az együttműködésre: ha kialakul egy nagyobb szolidáris gazdasági felvevőpiac, akkor szerinte a most elmaradozó nagy szövetkezetek is érdekeltté válhatnak a részvételben.

A fentebb elmondottak, illetve az alapján, hogy a szolidáris gazdasági kapcsolatok fejlesztése az Euro-Mediterrán önigazgató együttműködés kimondott célja, kissé meglepő volt, hogy mindez az évek óta tartó szervezkedés ellenére milyen kezdetleges szintű, és hogy a találkozón se kapott igazi főszerepet. Mindössze egy pár órás műhelybeszélgetésnek volt ez a kifejezett témája, és ott se nagyon történt más, mint hogy minden résztvevő bemutatkozott, és felvázoltak pár nagyon tág elképzelést a lehetséges kereskedelmi kapcsolódás módjairól.

Plenáris megbeszélés a milánói találkozó második napján

A program többi részére inkább különböző fontosságúnak tetsző ideológiai és működési kérdések boncolgatása, illetve a különböző országok szolidáris gazdasági szféráinak bemutatása volt a jellemző. És miközben olasz kistermelők felváltva sorolták a praktikus, a mindennapi működésre vonatkozó tanácsokat, illetve zúdították átkaikat a kapitalizmusra és az ezzel összefüggő klímaváltozásra, a kettő közti potenciális cselekvési utakról nem sok szó esett.

Ugyanígy gyakran csúszott el egymás mellett a társadalmi és politikai elkötelezettség (amire a felváltva hangsúlyozott a „helyből vásároljunk” és a „szövetségeseinktől vásároljunk” elvek konfliktusa lehet példa), és maradt el a mikro-szintű cselekvés koherens összeállása makro-szintű politikává.

A találkozó szervezőivel beszélgetve az is kiderült, hogy egyelőre a terveik sem túl ambíciózusak: bár elmondásuk szerint ez után a találkozó után el fog indulni a résztvevő szervezetek közti kereskedelem megszervezése, ennél távolabb azonban nem tekintenek. A kérdésre, hogy terveznek-e lakhatási kérdésekkel foglalkozni, illetve hogy gondolkodnak-e egy közös szövetkezeti bank felállításán, egyaránt nemleges választ adtak.

Hogy ennek a viszonylagos széttagoltságnak mi áll a hátterében, nem egyértelmű. Minden bizonnyal hozzájárul, hogy a stratégikus szolidáris gazdasági építkezés gondolata Európában csak a 2008-as válság után jelent meg, miközben egy hosszadalmas és nehéz folyamatról van szó.

Ezen kívül pedig az is lényeges szempont, hogy a nyugat-európai kontextusban egy szövetkezet önállóan is tisztes megélhetést és a szolidaritás buborékszerű formáját tudja nyújtani tagjainak, így ezek a szervezetek a félperifériák és perifériák szövetkezeteivel szemben kevésbé vannak rákényszerülve tevékenységeik integrációjára.

És bár ebben a nem-integrált formában egy szövetkezet jobb munkakörülményeket tud adni a tagjainak, de nem tudja erodálni a tőkés termelés viszonyait, abból egyre nagyobb és nagyobb részeket kiszakítva.

Épp ezért voltak a találkozó görög résztvevői nagyon kritikusak a baloldali görög kormánypárt, a Sziriza szövetkezetfejlesztő politikájával, mivel meglátásaik szerint ez nem egy integrált, antikapitalista élet- és termelési mód felé visz. Ők úgy gondolják, hogy a pusztán egyedi, önálló szövetkezetek létrehozását támogató állami politika igazából a tőkés termelés egy munkaszervezési formája, amiben a munkahelyi önigazgatás által csökkennek a társadalmi feszültségek (hiszen nincs egy munkaadó, aki ellen például sztrájkolni lehetne, és így például a szövetkezeti tagok jobban elfogadják az alacsonyabb fizetéseket), miközben a gazdaság működésébe a munkaszervezésnél mélyebb szinteken nem nyúl bele.

Elnézve a milánói találkozó szövetkezeti kistermelőit, nem lehet nem azon gondolkodni, hogy milyen furcsa ellentmondást hoz létre, hogy az olasz szövetkezetek egy, a miénknél gazdagabb országban működnek: bár a jogi környezet is támogató és az anyagi erőforrásaik is meglennének rá, hogy egymással együttműködve az élet egyre nagyobb részét szervezzék meg nem-kapitalista módon, épp a jobb anyagi feltételek miatt nincsenek erre igazán rákényszerítve – így a plenáris gyűléseik is sokkal inkább a szimbolikus helyfoglalásokról, és nem a praktikus építkezésekről szólnak.

Ehhez képest itt Kelet-Európában az anyagilag kevésbé eleresztett szolidáris gazdasági kezdeményezések kooperációja nem csak egy lehetőség, hanem olyan irány, amelyet a szűkösebb gazdasági erőforrások is kikényszerítenek.

A cikk eredetileg a szem portálon jelent meg.

Olvass tovább!