A műtrágyakirály Bige László betámadása kapcsán mostanában sokakat foglalkoztat, hogy miért nem lázad a nemzeti nagytőke Orbán ellen. Néhány kivételtől eltekintve tényleg csendben vannak. De vajon csak tűrnek, rettegve a fenyítésektől? Ebben a cikkben amellett érvelek, hogy az Orbán Viktor felhalmozó államát stabilizáló hatalmi koalíciónak szerves részét képezi a nemzeti nagytőke, melynek a haveroknál-rokonoknál sokkal tágabb köre haszonélvezője az új felhalmozást támogató intézkedéseknek. Amíg ez így marad, addig nem fognak nagy számban lázadni sem.

Ha a nyilvánosság figyelmét felkeltő esetekből indulunk ki, mint most Bige, korábban Simicska vagy Spéder megfegyelmezése, akkor arra a téves következtetésre juthatunk, hogy kétféle nagytőkés van: Orbán barátai és családja („politikai maffia”), és az áldozatok. A kép azonban ennél jóval bonyolultabb, aminek jelentős politikai és társadalomelméleti vonatkozásai vannak. Az ősszel megjelenő könyvem több fejezete is foglalkozik ezzel a kérdéssel, most csak 3 ábra kapcsán szeretném néhány dologra felhívni a figyelmet. Összegyűjtöttem az összes 100 leggazdagabb magyar jelentést 2002 és 2018 közt (összesen 222 milliárdos), és az OGY könyvtár segítségével összegyűjtöttem róluk mindent, amit a sajtó írt 2000 óta (3659 oldal, plusz számos újabb internetes forrás). Így azonosítottam nemcsak a magyar nagytőkések vagyonosodásának forrását, de politikai kapcsolódásaikat is. Erre az elemzésre épül ez a három ábra.

Az első ábra azt mutatja, a nemzeti tőkésosztályon belül jelentős jobboldali fordulat ment végbe 2002 és 2010 között, még a baloldali kormányok ideje alatt (!), majd ez az irányvonal folytatódott a Fidesz hatalomátvételét követően. Tehát már a 2000-es évek közepén, még javában a Gyurcsány-kormány válsága előtt többségbe kerültek a jobboldali nagytőkések a gazdasági eliten belül. Ez nem magyarázható azzal, hogy Orbán fenyegette-fegyelmezte őket, sem azzal, hogy kitartotta őket. A baloldal elvesztette korábbi domináns szerepét a nemzeti nagytőkén belül, és ez nem kis részben annak tudható be, hogy a baloldali gazdaságpolitikát a technokrata politikusok és a transznacionális tőke hatalmi szövetsége alakította, amiből a nemzeti nagytőke egyre nagyobb részének lett elege.

Az elemzés eredményei azt is mutatják, hogy az állami megrendelésekből gazdagodó politikai kapitalisták tábora csak egy kis frakciója a jobboldali kötődésű nemzeti tőkéseknek, ahogy a második ábrán látszik. A feltörekvő tőkések, az elkötelezettek és a kooptáltak csoportjainak azonosítása sokat elárul a nemzeti nagytőkén belüli jobboldali fordulat dinamikájáról.

A közéletben rendre a legnagyobb visszhangot azok a politikai kapitalisták váltják ki, akik a legszorosabb kapcsolatot ápolják az állammal, illetve Orbán Viktorral: pl. Simicska Lajos, Mészáros Lőrinc, Nyerges Zsolt vagy Garancsi István. E csoport tőkeképzésére jellemző, hogy szinte kizárólag állami megrendelésből gazdagodnak.

Hiba lenne ugyanakkor a jobboldal előretörését a nemzeti tőkésosztályon belül kizárólag közvetlen politikai okokra, a politikai kapitalizmus jelenségére visszavezetni, de a behódolás hipotézisével sem magyarázható teljesen a Fidesz beágyazottságának előretörése a nemzeti tőkén belül.

Nagyon látványos a Fidesz házioligarcháinak előretörése, de a 13 politikai kapitalista a 222 fős nemzeti nagytőkés osztálynak kevesebb, mint hat százalékát adja.

Egy következő csoport az elkötelezett jobboldaliak köre. Ide számos olyan nagyvállalkozó tartozik, akik vagyonukat döntő részben nem valamely Fidesz-kormánynak köszönhetik, mint például Nobilis Kristóf, Spéder Zoltán vagy Széles Gábor. A feltörekvő tőkésektől megkülönbözteti őket, hogy politikai nézeteiket nyíltabban vállalják, és komoly szerepet vállalnak a médiában is, illetve jelentős erőfeszítéseket tesznek az ideológiai építkezésben, illetve a szövetségépítésben. Egyikőjük sem tekinthető olyan politikai kapitalistának, akik tőkefelhalmozásában a 2010 utáni politikai fordulat olyan látványos különbséget eredményezett volna, mint például Mészáros Lőrinc esetében. Piacról, illetve privatizációból vagyonosodtak, és elsősorban ideológiai természetű az elköteleződésük a jobboldali hegemónia kiépítése mellett. Mivel anyagilag függetlenek Orbántól, ezért több a konfliktus is, amire Spéder a legjobb példa. Ugyanakkor ezek a nagytőkések elkötelezett jobboldaliak, és az utolsó utáni pillanatig reménykedni fognak, hogy a „jó” Orbán Viktor még menthető, csak a közelébe kell férkőzni, csak a rossz tanácsadókat kell jó tanácsadókra lecserélni.

A Fideszt támogató nagytőkések közt számossága szerint (a passzívakon kívül) a legjelentősebb csoportot a feltörekvő tőkések alkotják. Ők olyan nagyvállalkozók, akik távolabb vannak a politikai magtól, vagyongyarapodásukban alig találjuk a politikai kapitalizmusnak nyomait. A feltörekvő tőkések többsége olyan „garázsvállalkozó”, akik kicsiből indultak, többségük a második gazdaságból polgárosodott, büszkén hangoztatja, hogy nem privatizált, ám szembekerült a külföldi tőke dominanciájával vagy a baloldali kormányok gazdaságpolitikájával. Szemben az elkötelezett tőkésekkel, a feltörekvő tőkések nem vállaltak olyan látványos szerepet a Fidesz ideológiai és hatalmi építkezésében. Ám ezzel együtt úgy ítélték meg a kétezres évek során, hogy a Fidesz jobban mozdítja elő a nemzeti tőke érdekeit. Ezek a szereplők gazdasági patrióta fordulatra vártak és várnak – és ezt részben meg is kapják a hatalomtól. Erre még egy utolsó ábra erejéig visszatérek.

Egy következő típusa a Fideszt támogató milliárdosoknak azok a nagyvállalkozók, akik a korábbi kettős kötődésüket cserélték fel egyértelmű Fidesz szimpátiára. Ezek a kooptált milliárdosok a magyar nagytőke legfajsúlyosabb játékosai, akik nyilván nem tekinthetők a Fidesz politikai kreatúráinak. Mégis, mint nyilatkozataikból kiderül, egyértelműen elköteleződtek a Fidesz hatalomra juttatása, illetve hatalomban tartása mellett. Rájuk illene leginkább a „behódolás” hipotézise, ám ennek ellentmond a Fideszhez való közeledésük időzítése. Ennek legjobb példája a két talán legismertebb magyar milliárdos, Demján Sándor és Csányi Sándor, akik már 2010 előtt nyíltan beálltak a Fidesz mögé.

A kooptált tőkések között vannak olyanok, akik szintén a transznacionális tőke dominanciája ellen hirdetett harc miatt szövetkeztek a Fidesszel. Kóka János, akik szintén benne van a 222 magyar milliárdosban, például rendszeres látogatója a kormány külgazdasági útjainak, ennek kapcsán adta azt a hírhedt nyilatkozatot, miszerint ő vállalkozóként nagyon jónak tartja a kormány nemzeti tőkét előmozdító törekvéseit. Ezen kívül vannak, akik esetében valószínű a költség-haszon elemzés eredménye a jobboldali fordulat, azaz a fenyítéstől való félelem. Ahhoz, hogy ez a kör lázadjon, egyszerre kellene látszódnia egy hosszú távon kifizetődőbb rendszernek (ami számukra nem a 2010 előtti rendszer), illetve egy potens ellenzéknek, aki képes hiteles ígéretekkel kompenzálni a lázadás költségeit. Ettől jelenleg nagyon távol vagyunk.

Egy következő kör a passzív elfogadók, akik olyan tőkések, akiknek a politikai preferenciáiról nem tudunk semmit, ám nem is tesznek érdemben semmit azért, hogy az autoriter kapitalizmus kialakulását megakadályozzák. Ebben az értelemben tehát alkalmazkodásukkal hozzájárulnak a Fidesz hatalmának stabilizálásához. Ennek kapcsán látni kell, hogy az Orbán állama által intézményesített új felhalmozási stratégiának ők is egyértelmű haszonélvezői, még ha olyan látványosan nem is vagyonosodnak, mint a nemzet gázszerelője.

Végül, az ábrán szerepelnek a technológia-intenzív export termelést végző multik, melyek nagy része szintén elfogadja Orbán rendszerét, számos tekintetben egyértelmű haszonélvezői is. Ebben a rövid cikkben ugyanakkor most a nemzeti tőkére összpontosítok, úgyhogy a transznacionális tőke és Orbán szövetségéről majd máskor.

Ki látványosan, ki csendben, de a legtöbb tőkéscsoport Orbán mellett van

Orbán állama számos eszközzel szolgálja a nemzeti tőkésosztályt. Itt egyetlen elemet emelnék ki, az egyedi kormányzati döntésekkel megítélt támogatásokat. A nyilvánosság ezek kapcsán a multikat emeli ki, arra hívva fel a figyelmet, hogy a külföldi tőkének juttatott támogatások milyen látványos ellentmondásban vannak a szabadságharcos retorikával. Ez igaz is, ám van itt egy véleményem szerint még érdekesebb trend. Elemeztem az összes EKD döntést az alapján, hogy milyen tőkéscsoportok részesültek támogatásban, és az eredmények összhangban vannak azzal, hogy a nemzeti tőke nem lázad.

A Külügyminisztérium adatai szerint az EU-hoz történő csatlakozás óta 238 támogatott beruházás valósult meg. 2004 és 2010 között a támogatások teljes értéke 130 milliárd forint volt, 2011 és 2018 között ez 347 milliárdra nőtt.

2004 és 2010 között a támogatott projekteknek mindössze 7 százaléka volt magyar tulajdonú cég beruházása, 2011 és 2018 között viszont már a 21 százaléka.

A nemzeti tőke részesedésének növekedése még jelentősebb, ha a támogatások értékének alakulását elemezzük. A transznacionális társaságok állami támogatása 2004-2010 közt 127,3 milliárd forint volt, szemben a magyar vállalatoknak jutó 2,9 milliárd forinttal, ami az összes kiosztott támogatás 2 százaléka. Ehhez képest 2011-2018 közt a nemzetközi cégeknek jutó állami támogatás értéke megduplázódott (263,2 mrd), a magyar cégek támogatásának értéke pedig 29-szeresére emelkedett (83,6 mrd). A nemzeti tőkének jutott a támogatások értékének 24 százaléka 2011-2018 között, szemben a korábbi 2 százalékkal. Az Orbán-rezsim tehát jelentősen megnövelte a nagyvállalatok támogatását és ezzel párhuzamosan a magyar nagytőke részesedését e támogatásokból. E támogatások egyértelmű nyertesei a feltörekvő és a kooptált kapitalisták, illetve a technológiai ágazatok transznacionális vállalatai. A politikai kapitalisták részvétele e támogatásokban nem jellemző.

A nemzeti nagytőke támogatásának politikája valóban magába foglalja a haveri kapitalizmus elemeit, sőt a korrupció központosítottabb és súlyosabb, mint 2010 előtt volt; a politikai kapitalisták gazdagodása pedig mesekönyvbe illő ütemű. Teljes félreértése a helyzetnek ugyanakkor pusztán a család-haverok és vesztesek két részére osztani a magyar nagytőkét.

A politikai kapitalistákon túl az elkötelezettek, a feltörekvők, a kooptáltak és a passzívak egyaránt támogatják Orbán hatalomban maradását, ki látványosan, ki csendben.

Ennek oka nem kis részben az, hogy számos dolgot kaptak és kapnak az államtól, amit korábban nem. Ebben a cikkben az EKD rendszert elemeztem. De elemezhetnénk a munka törvénykönyve módosításait, a rekord alacsony társasági adót, az egykulcsos SZJA-t, a közszolgáltatások leépítését, az állami beruházásokat, a lentről fentre történő agresszív újraelosztást, a jegybank olcsó hiteleit, vagy a stratégiai megállapodásokat.

A demokráciát nem a tőkések hozzák el

Ahogy korábban érveltem, Orbán Viktor autoriter kapitalizmusát egy olyan felhalmozó állam menedzseli, mely mögött a nacionalista politikai osztály, a nemzeti tőke és a transznacionális tőke hatalmi szövetsége áll. Orbán felismerte, hogy a nemzeti tőke nagyrésze kiszorítottnak érezte magát a 2010 előtti hatalmi koalícióból, melyet a technokrata politikusok és a nemzetközi tőke koalíciója dominált. Aktív szervezéssel Orbán közreműködött abban, hogy a nemzeti nagytőke beépüljön az állam mögötti hatalmi szövetségbe. Közben persze a család és haverok is jól járnak. Van, akit fenyíteni is kell. Van, aki lelép. De nagyon sok nemzeti nagytőkés van, aki valamit várt és valamit kapott is Orbántól.

Számos liberális közgazdász és politikatudós érvelt amellett, hogy a rendszerváltás során minél gyorsabban létre kell hozni egy olyan tulajdonosi elitet, mely a politikai liberalizációban, a tulajdonjogok biztonságában, kiszámítható politikai versenyben érdekelt. Azt gondolták, hogy a tőke majd olyan politikai keresletet támaszt, mely előmozdítja a politikai liberalizációt is. Ez teljes félreértés volt.

Egyrészt, az 1990 után létrejövő rendszert a transznacionális tőke dominálta, a nemzeti tőke pedig egyre inkább perifériára szorult, így kevés érdeke fűződött a 2010 előtti liberális intézmények védelméhez. Másrészt, a tőke történelem során gyakran lépett szövetségre autoriter államokkal, ha a felhalmozás érdeke ezt kívánta. A nyugati autoriter államok rendre ott bábáskodtak a nemzeti tőke születésénél. Az állam védte a domináns osztályok gazdasági érdekeit otthon és külföldön egyaránt, vámok, üzleti diplomácia, kizárólagos kereskedelmi jogok révén, valamint a kockázatos gazdasági vállalkozások katonai védelmén keresztül. Az első amerikai nagyvállalatok kialakulása sem magyarázható pusztán a hatékonyságra való törekvéssel: a hatalmukat maximalizáló politikusok a velük szövetkező vállalkozói csoportokat vonták be a nagyértékű közberuházások megvalósításába, mint amilyen például a vasútépítés, és erre a célra fejlesztették ki a modern, korlátolt felelősség intézményére építő tőkés társaságokat. Ezeket később tulajdonosaik saját céljukra „privatizálták”, így jöttek létre a legnagyobb amerikai magántársaságok. És akkor a gyarmati kereskedelemben monopoljogot élvező félállami tőkéscsoportokról nem is beszéltünk. Aki demokráciát akar, az nem számíthat pusztán a tőkések vélt liberális orientációjára.

Ahogy egy friss kutatásból kiderült, Magyarországon a munkások körében lényegesen kisebb a diktatúra támogatottsága, mint a gazdasági eliten és a felsőközéposztályon belül.

Aki demokráciát akar, annak a munkásokat kell megszerveznie. Ez egyébként társadalomtörténeti közhely is egyben: ott alakult ki demokrácia, ahol a tömegeket sikerült a demokratikus politikába bevonni.

Ez a baloldali tömegbázis, mely képes lehet a demokratizációt előmozdítani. Erre építve lehet egy új szövetséget kötni a nemzeti tőke egy részével, leginkább azokkal, akik nem kizárólag a csereszabatos munkásaik kizsákmányolásából élnek meg. Amíg egy szervezett ellenzéki erő nem képes megmutatni, hogy egy emberbe befektető, szociálisan igazságosabb szociáldemokrata fejlesztőállammal a tőke is nyerhet hosszú távon, és ennek érdekében szervezőmunkát is tesz abba, hogy a nemzeti tőke egy részét lerobbantsa Orbánról, addig nehezen elképzelhető, hogy Orbán hatalma meginogna.

Az írás a szerző 2019 őszén megjelenő könyvére épül.