Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az amerikai-kínai kereskedelmi konfliktus és ami mögötte van

Az Egyesült Államok és a Kínai Népköztársaság között 2018 elején kitört kereskedelmi konfliktus az elmúlt hetekben új szintre lépett, amikor Washington egy minden eddiginél látványosabb és potenciálisan pusztítóbb fegyvert vetett be, célba véve Kína telekommunikációs szektorát. Dacára annak, hogy a nemzetközi média többnyire kereskedelmi háborúként és Donald Trump elnök hektikus természetéből fakadó kardcsörtetésként mutatja be az eseményeket, a háttérben ennél jóval aggasztóbb, rendszerszintű változások mennek végbe a két ország viszonyában.

Ezeket áttekintve látható, hogy még ha sikerül is végül tető alá hozni egy kereskedelmi megállapodást, a konfliktus valódi forrását az sem oldaná meg, hiszen immáron egy, a puszta kereskedelmi ügyeken messze túlmutató nagyhatalmi versengésnek lehetünk tanúi.

Az USA és Kína kapcsolatai fordulatosak voltak az elmúlt bő két évszázad folyamán. Az Egyesült Államok egyike volt a Csing Birodalmat feldúló külföldi hatalmaknak a 19. század második felében, kínai kulimunkások építették a transzkontinentális vasutat, majd a császárság bukását követően Washington az elsők között ismerte el a frissen megalakult Kínai Köztársaságot 1911-ben. A kínai polgárháborúban az USA természetesen az amúgy meglehetősen diktatórikus rendszert kiépítő köztársaságpárti vezetőt, Csang Kaj-seket támogatta, még akkor is, amikor a kommunisták győzelme után a köztársaságiak kénytelenek voltak Tajvan szigetére visszavonulni.

Az 1949-ben kikiáltott Kínai Népköztársaságot az USA egészen 1979-ig nem ismerte el, és csak a szovjet-kínai elhidegülést kihasználó Henry Kissingernek köszönhető az, hogy a hetvenes évek elején megindult az enyhülés a két fél között. A keleti blokk összeomlását követően Kína egyrészt megszűnt fontos stratégiai partnernek lenni Washington számára, másrészt a Tienanmen téren történt véres események hatására szankciókat is bevezetett Peking ellen.

Az ezt követő évtizedekben hullámzó intenzitással merült fel Kína az amerikai belpolitikában. Jellemző módon az elnökválasztási kampány időszakában a jelöltek mindig hevesen kritizálták a kommunista rezsimet, majd hatalomra kerülve minden elnök kénytelen volt dűlőre jutni Pekinggel, amit gyakran igen pozitív együttműködés követett, egészen a következő választásokig. Donald Trump megjelenése a politikai porondon azonban e téren is fordulatot hozott.

Az már a 2016-os választási kampány során kiderült, hogy Trump talán minden korábbi jelöltél vehemensebben támadta Kínát, amelyet az amerikai ipar elpusztításával vádolt. Való igaz, az elmúlt negyven évben számtalan amerikai cég telepítette át Kínába termelését az olcsó, szorgalmas és szinte végtelen mennyiségben rendelkezésre álló kínai munkaerő csáberejének engedve.

Szakértők ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az alacsony hozzáadott értékű termelést végző üzemek megszűnése sok szempontból jó volt az Egyesült Államoknak, hiszen így létrejöhettek magas hozzáadott értékű állások. Közérthetőbben arról van szó, hogy a fröccsöntött műanyag játékokat előállító munkahelyek megszűnésével párhuzamosan több százezer állás jött létre az ICT, high-tech vagy szolgáltatói szektorban.

A probléma elsősorban nem az ipari munkahelyek megszűnéséből fakadt, hanem hogy az amerikai állam nem fejlesztette megfelelően a köz- és felnőttoktatást és általában a humán szférát, így sok elbocsátott munkás nem tudott feljebb lépni a termelési láncon. Mindeközben a kormányzat nem szentelt elég figyelmet egy igazságosabb társadalom kialakításának sem, így évtizedek óta nyílik a jövedelmi olló, a felső 1 százalék már a nemzeti vagyon 40 százalékát birtokolta 2016-ban, míg a munkásság reálbére a hetvenes évek óta stagnál.

Az eddigi pengeváltások

Trump éppen a fenti folyamatokból is fakadó, különösen az amerikai közép-nyugatot és rozsdaövezetet érintő elégedetlenséget lovagolta meg a választási kampány folyamán. Nem csoda, hogy a 2020-ban ismét esedékes választások közeledtével tovább fokozza a Kínával szembeni kampányt. Ugyanakkor nem lehet következetlenséggel vádolni Trumpot e téren, hiszen a Pekinggel szembeni keményebb fellépés szinte egész elnöki ciklusát jellemezte, és évtizedek óta hangoztatott, twittelt nyilatkozatai alapján valóban meggyőződése lehet, hogy Kína teszi tönkre az Egyesült Államokat. A külső megfigyelő számára mégis kissé nehéz követni az elmúlt két év eseményeit, ami valószínűleg a színfalak mögött zajló tárgyalások éles fordulatainak köszönhető.

A kampány hangzatos fenyegetéseit követően meglepően szívélyes látogatást tett Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kínai elnök-pártfőtitkár Trump floridai birtokán 2017 áprilisában, ahol egy száznapos programban állapodtak meg a kereskedelmi nézeteltérések megoldása érdekében. Ehhez képest barátságtalan lépés volt az USA részéről, hogy négy hónappal később Washington vizsgálatot indított a kínai kormányzat technológia-transzfert és szellemi tulajdonjogokat érintő politikája kapcsán.

Trump látogatása Kínában 2017 áprilisában. Fotó: PAS China, Wikimedia

Újabb három hónappal később azonban Trump egy igen sikeresnek mondott és látványosan barátságos hivatalos látogatást tett Pekingbe, de ez nem akadályozta meg, hogy 2018 februárjában az Egyesült Államok meghozza az első piacvédelmi intézkedéseket, amikor kemény vámokkal sújtotta a napelemek és mosógépek importját, amit márciusban már kifejezetten Kína ellen hozott további intézkedések követtek. Ezeket már Peking sem hagyhatta válasz nélkül, így ellenintézkedésként 2018 áprilisában 3 milliárd dollár értékű amerikai termékre vetett ki importvámokat. Washington már másnap egy nagyságrenddel emelte a tétet, és kilátásba helyezte, hogy további 50 milliárd dollárnyi kínai importra rendel el 25 százalékos vámokat.  

Még ugyanebben a hónapban egy tollvonással (ideiglenesen) kivégezte az egyik legnagyobb kínai telekommunikációs eszközöket gyártó kínai vállalatot, a ZTE-t, amikor megtiltotta amerikai cégek számára az együttműködést a sencseni központú céggel. Május elején indultak meg a tárgyalások a két fél között, ahol az USA nem kevesebbet követelt a kínaiaktól, mint hogy két év alatt 200 milliárd dollárral csökkentsék az amerikai külkereskedelmi hiányt, azaz legalább ennyivel több árut vásároljanak onnan. Igaz, ami igaz, a világ egyik legnagyobb kétoldalú kereskedelmi kapcsolata nagyon kiegyensúlyozatlan.

Míg az Egyesült Államok 540 milliárd dollár értékben vásárolt termékeket Kínától 2018-ban, addig az exportja csupán 120 milliárd dollárt ért el, azaz közel 420 milliárd dolláros deficitet szenvedett el Pekinggel szemben. Ráadásul a hiány drámai gyorsasággal nőtt az elmúlt évtizedekben, és egyelőre nem látszik jele még lassulásnak sem. Az Egyesült Államok főleg repülőgépeket, gépipari és elektronikai termékeket, járműveket és mezőgazdasági termékeket adott el az ország harmadik legnagyobb piacának számító Kínának.

Mindeközben Kína az USA legnagyobb importforrása, a kelet-ázsiai ország WTO csatlakozása óta ötszörösére nőtt az Egyesült Államokba irányuló kínai kivitel. Leginkább elektronikai termékeket, gépipari berendezéseket, bútorokat, játékokat és műanyag termékeket exportál az amerikai piacra. Bár a szolgáltatásexport terén az USA 40 milliárd dolláros kiviteli többlettel rendelkezik Kína irányába, ez természetesen nem képes ellensúlyozni az árukereskedelem hatalmas hiányát, márpedig Trump leginkább erre figyel.

A fentiek alapján nem volt meglepő, hogy a kezdeti tárgyalások eredménytelenül zárultak, így 2018. július 6-án az USA érvénybe léptette az első, kifejezetten Kína ellen irányuló intézkedéseit, amikor a határon 25 százalékos vámot vetettek ki 34 milliárd dollár értékű kínai termékekre. Kína ugyanekkora értékű amerikai árura szintén 25 százalékos vámot érvényesített. Innentől pedig folyamatos eszkalációnak lehettünk tanúi, hiszen Trump augusztusban már azzal fenyegetett, hogy további 200 milliárd dollár értékű kínai árut sújt majd 10 vagy 25 százalékos vámmal, amire válaszul Kína 60 milliárd dollárnyi amerikai termékre javasolt hasonló mértékű büntetést kiróni.

Szeptemberben Trump belengette, hogy lényegében a tejes, több mint 500 milliárd dollár értékű kínai importra vámot vetne ki, de decemberben kilencven napos tűzszünetben állapodott meg Hszi Csin-pinggel a G20 csúcstalálkozón. Ezt követően hosszadalmas tárgyalási folyamat zajlott, amelynek során látszólag mindkét fél tett engedményeket, és május elejére a nemzetközi piacok igen optimista hangulatban várták a megállapodás létrejöttét.

A G20-ak csúcstalálkozója 2018-ban Buenos airesben. fotó: G20 Argentina, Wikimedia

Azonban május 5-én Trump hirtelen közölte, hogy a kínai fél megpróbált kitáncolni néhány korábbi ígéretéből, ezért öt napon belül tízről huszonöt százalékra emeli a vámokat a már korábban is érintett 200 milliárd dollárnyi kínai áruval szemben, amit kínai ellenintézkedések követtek. A dolgok mai állása szerint az USA 250 milliárd dollárnyi kínai árura, míg Kína 110 milliárd dollárnyi amerikai árura vetett ki eddig vámokat. Ezek a számok azt is megmutatják, miért olyan magabiztos az amerikai elnök.

Trump azzal érvel, hogy mivel az USA sokkal többet importál Kínából, mint fordítva, így a tűzereje is jóval nagyobb, hiszen négyszer annyi kínai árut vámolhat meg, mint amennyi amerikai árut Peking célkeresztbe vehet, így bár az amúgy éppen erősen növekvő amerikai gazdaság is elszenved majd károkat, idővel Kína vesztesége olyan nagyra nő, hogy kénytelen lesz letenni a fegyvert.

A pofonegyszerűnek látszó trumpi logika azonban megbicsaklik néhány lényeges ponton.

Először is az Egyesült Államokba irányuló kínai kivitel valódi mérete jóval kisebb, mint azt a statisztikai adatok mutatják. Ennek oka, hogy a kínai export értékének közel felét valójában Kínában megtelepedett külföldi multik termelése adja, amiben a kínai hozzáadott érték aránya meglehetősen alacsony.

Ennek egyik leglátványosabb példája, hogy egy, az amerikai piacon 1000-1200 dollárért árult iPhone behozatali értéke 500 dollár körül mozog, amiből a kínai hozzáadott érték jóval 100 dollár alatt van. Azaz, ha Trump a teljes kínai behozatalra vámokat vet ki, azzal annyit ér el, hogy jelentősen megugrik az infláció az Egyesült Államokban és csökken a Kínában gyártó amerikai (meg európai, koreai vagy japán) cégek profitja. Egyes vélemények szerint már az is több mint százmilliárd dollárral csökkentené az USA látszólagos hiányát Kínával szemben, ha egyszerűen modernizálnák a statisztikai módszereket, és figyelembe vennék a fenti különbségeket.

A másik probléma a kínai termékek büntetővámolásával, hogy azoknak egyszerűen nincs alternatív beszerzési forrása, hiszen Kína számos fontos és kevésbé fontos területen szinte globális monopóliummal bír, legyen szó akár a cipzárok és karácsonyfadíszek gyártásáról, akár az elektronikai ipar számára nélkülözhetetlen alapanyagot jelentő ritkaföldfémekről, így az amerikai fogyasztók kénytelenek lesznek magasabb áron, de továbbra is megvenni azokat. Az elmúlt napok eseményei, így a Huawei tiltólistára vétele pedig éppen hogy csökkentik majd az amerikai kivitelt Kínába, hiszen a kínai cég eddig számos amerikai alkatrészt és szoftvert vásárolt az Egyesült Államokból, amire hamarosan – elvileg – nem lesz majd lehetősége.

Mivel vághat vissza Peking?

Mivel Kína jóval kevesebbet importál az Egyesült Államokból, mint amennyit exportál, a fentebb leírt módon nem képes teljesen ellensúlyozni az amerikai vámokat. Számos más eszközt is bevethet azonban, amelyek közül néhány ugyan nukleáris opciónak tűnhet, mégsem igazán használható.

Kína egyik legismertebb külpolitikai szakértője néhány nappal ezelőtt azzal fenyegetett a párt szócsövének számító egyik napilap hasábjain, hogy Peking három aduásszal is rendelkezik: bedöntheti a dollárt a kezében lévő 1,2 billió dollárnyi amerikai államkötvény piacra dobásával, esetleg betilthatja a ritkaföldfémek kivitelét az Egyesült Államokba, illetve ellehetetlenítheti az országban letelepedett amerikai cégeket. Bár az első opciót szokták a leggyakrabban emlegetni, meglepő módon ez a legkevésbé valószínű. Igaz ugyan, hogy Kína hatalmas összeggel, 1200 milliárd dollárral hitelezte az amerikai gazdaságot az elmúlt évtizedekben, ez azonban mindössze 5 százalékát teszi ki a teljes amerikai államadósságnak.

Így, ha Kína úgy döntene, hogy részletekben piacra dobja készleteit, remélve, hogy ez megemeli az amerikai államkötvények hozamát, és így komoly gazdasági károkat okoz majd Washingtonnak, a nemzetközi piacok képesek lennének felszívni a többlet kínálatot. Ha pedig Peking egyszerre próbálná likvidálni a teljes állományt, akkor az amerikai jegybank egyszerűen befagyasztaná az amerikai bankokban jegyzett kínai papírokat vagy megvásárolná azokat.

Aggasztóbb a helyzet a ritkaföldfémek terén, hiszen Kína adja a globális kitermelés több mint kilencven százalékát ezeknek a modern technológia számára nélkülözhetetlen ásványoknak. Japánnal szemben már alkalmazta egyszer ezt a gazdasági fegyvert Peking, amikor egy 2010-ben kitört tengerjogi vita miatt korlátozta kivitelét a szigetországba, ezzel megnyerve az akkori konfliktust. Ugyanakkor komoly károkat okozott a kínai gazdaságnak is az akkori disputa, ráadásul egy ilyen lépés komolyan aláásná a Pekingbe vetett nemzetközi bizalmat. Egyes országok máris saját, korábban az olcsó kínai szállítások miatt bezárt bányáik újranyitásán dolgoznak.

A harmadik lehetőség ugyan sokkal kevésbé látványos, azonban annál célravezetőbb lehet. Az Egyesült Államok eddig legalább 80 milliárd dollár értékben fektetett be működőtőkét Kínában (a Hongkongon keresztül érkezett összegekkel együtt a valós szám jóval magasabb lehet). A S&P 500 vállalata közül 62 olyat tartanak nyilván, amely jelen van a kínai piacon, és ezek közül csak a húsz legnagyobb 158 milliárd dollár értékben értékesített termékeket a Kínában.

A kínai állam képes olyan bürokratikus akadályok áradatát zúdítani ezekre a cégekre, amelyek ugyan megfelelnek majd a törvény betűjének, mégis beláthatatlan károkat okozhatnak az érintett amerikai vállalkozásoknak. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy milyen hatása lenne például a Kínában már ma is több mint 3000 kávézót üzemeltető Starbucks-ra a folyamatos hatósági vegzálás, üzletbezárás, vagy hasonló intézkedések a Wallmart üzletei ellen.

Stratégiai versengés és a jövő

A kereskedelmi vita azonban csak a tünete az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolatokban rejlő strukturális válságnak. A nemzetközi kapcsolatok neorealista elméletei hegemón konfliktusnak nevezik azt a folyamatot, ami a szemünk előtt rajzolódik ki.

Az USA, mint regnáló nagyhatalom fenyegetve érzi magát a gazdasági, politikai és katonai téren is rohamosan erősödő Kínai Népköztársasággal szemben, amit a Szovjetunió széthullása óta a legnagyobb kihívásnak tekint.

Trump és Hszi Csin-Ping 2017-ben Vietnámban az APEC talákozóján. Fotó: US Embassy Canberra, Wikimedia

Márpedig a szovjetek képességei meg sem közelítették a Kínában rejlő potenciált. A Trump körül csoportosuló amerikai vélemények szerint a kínai gazdaság alapvető lényege a merkantilizmus, az amerikai liberális világrend kihasználása, a kényszerített technológia-transzfer, és úgy általában az államkapitalizmus minden visszássága. Anélkül, hogy belemennénk az előbbi állítások igazságtartalmába, elmondhatjuk, hogy mindezt sokáig elnézte Kínának Washington, hiszen abban reménykedett, hogy az ország fejlődése a nyugati mintáknak megfelelően magával hozza majd a demokratizálódást is.

Hszi Csin-ping hatalomra kerülése óta azonban egyértelművé vált az USA számára, hogy semmiféle politikai-társadalmi közeledés nincs a Nyugat és Kína között, sőt, bizonyos területeken egyre távolabb kerülnek egymástól a nézőpontok. Mindeközben pedig Kína szegény, fejlődő országból a világ második legnagyobb gazdaságává, katonai nagyhatalommá és globális befolyásra törekvő politikai kihívóvá vált, ráadásul váratlanul rövid idő alatt.

Az amerikai keményvonalas vezetés mostanra elégelte meg a helyzetet, és láthatóan úgy gondolják, hogy ez az utolsó pillanat, amikor még megállíthatják Kína szuperhatalommá válását. A gond az, hogy ha Peking engedne az amerikai követeléseknek, akkor egész gazdaságfejlesztési modellje veszélybe kerülne, amit az amúgy is lassuló növekedés mellett nem kockáztathat meg az ország. Ráadásul a kínai legfelsőbb pártvezetés számára komoly arcvesztéssel járna, ha engedne Trump nyomásának, ami az ország belpolitikai kultúráját figyelembe véve szintén nem járható út.

Ennek megfelelően Peking az elmúlt hónapokban egyre harciasabb hangon felelt az amerikai kihívásra, az országban nőnek a nacionalista indulatok, és a gazdaság felpörgetése érdekében Kína éppen azokat az eszközöket erősítette meg, amiket az amerikaiak kifogásolnak. Mindez egyfelől bizonyítja Trump politikájának kontraproduktivitását, ugyanakkor még inkább felhergeli a washingtoni héjákat. A helyzet egyre inkább kezd hasonlítani a játékelméletből ismert, egymás felé robogó autók példájához, és csak reménykedhetünk, hogy valamelyikük végül félrerántja a kormányt.

Olvass tovább!