Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kapitalizmus, klímaváltozás és az ellenállás lehetőségei

A hazai és nemzetközi nyilvánosság figyelmét az elmúlt időszakban számos különféle esemény irányította rá ismét a klímaváltozás kérdésére. Greta Thunberg klímaaktivizmusa, a „sárga mellényes” mozgalom, majd legújabban az Extinction Rebellion akciói a világ számos országában – köztük Magyarországon is – vetették fel a kérdést, hogy miként birkózhatunk meg hatékony és igazságos módon a globális felmelegedés mind sürgetőbb fenyegetésével.

E mozgalmak célja általában az, hogy különféle békés – például Thunberg – és kevésbé békés – sárga mellényesek – eszközökkel nyomást gyakoroljanak saját kormányaikra és a világ vezetőinek nemzetközi közösségére, hogy tegyenek lépéseket a klímakatasztrófa elhárítása érdekében. De vajon célt érhet-e ez a stratégia?

Fosszilis kapitalizmus

A globális felmelegedés mértékét rendszerint az ipari forradalmat megelőző értékekhez szokás mérni. Mi volt azonban az ipari forradalom? Nem pusztán a tudományos és technológiai újítások virágkora, az alkotó emberi szellem szabad szárnyalásának ideje. Az ipari forradalom lényegét jelentő technológiai és gazdaságszervezési átalakulások egy olyan elhúzódó történelmi folyamat szerves részei voltak, amelynek végpontja a jelenkori globális kapitalista gazdaság és társadalom kialakulása.

Ipari forradalom és kapitalizmus kapcsolata világos: az ipari mértékű termelést és kereskedelmet lehetővé tévő technológiákat eleve az tette szükségessé, hogy a 18. század végére Európa számos országában meghatározóvá vált a tömegtermelés és -fogyasztás, a szabadpiaci csere, a globális kereskedelem, egyszóval létrejött a modern kori kapitalizmus. Mind meghatározóbbá váltak azok a – korábban is létező, de eleddig nem elsődleges – gazdasági gyakorlatok, amelyekben a termelés célja nem a közvetlen felhasználás – akár a termelő (rabszolgák, jobbágyok), akár a javakat kisajátító hatalombirtokosok (rabszolgatartók, földesurak) által –, hanem a megtermelt javak értékesítése a piacon, majd az így szerzett értéktöbblet (profit) újbóli befektetése a termelési folyamatba, ezáltal a termelés és a rákövetkező profitmennyiség növelése a következő körben.

Amint a gazdasági siker kulcsát mindinkább a megszerzett értéktöbblet növelése, a nyereségesség növelése jelenti, a gazdasági szereplők kényszerpályára kerülnek: ha nem akarnak kiesni a mind nagyobb nyereségességért folytatott versenyből, kénytelenek fokozni a termelékenységüket, vagy a munkaerő intenzívebb alkalmazása, vagy a termelési technológia innovációja által.[1] A növekedésnek és az innovációnak ez a kényszere teremti meg a materiális jólét emelkedésének a lehetőségét, amelyből a 19. századtól kezdve – mindenekelőtt, de nem kizárólag – a fejlett nyugati világ oly sokat profitált.

Ez a folytonos és korábban ismeretlen mértékű növekedés ugyanakkor sajátos energiaszükségletekkel is bír. A kapitalista gazdaság működtetéséhez olyan energiaforrásokra van szükség, amelyek megfelelnek a piaci verseny, az egyre fokozódó és a 18. század végére ipari méreteket öltő termelés kívánalmainak.

A kapitalista gazdaságot, az ipari gyárat nem lehet akármivel fűteni. Ahhoz, hogy a termelés a folytonos növekedés pályájára állhasson, olyan energiaforrásra van szükség, amely könnyen hozzáférhető, egyenletesen és folyamatosan rendelkezésre áll, könnyen szállítható, raktározható (kisajátítható, mások elől elzárható) és így tovább.

A kapitalista gazdaság ezen igényeit a 18. század végétől kezdve egyre kevésbé a megújuló és mindinkább a fosszilis energiaforrások szolgálták ki leghatékonyabban. Az olyan megújuló energiaforrások, mint a szél- és vízenergia a 18-19. század technológiai színvonalán vagy nem biztosítottak folyamatos ellátást, vagy helyhez kötötték a kapitalista vállalkozót (tőkést), aki így veszít alkupozíciójából az állammal és a dolgozókkal szemben, akik ezután az értéktöbblet nagyobb részét tudják adó és bér formájában kinyerni, így a nyereségesség csökken. A fosszilis tüzelőanyagok ezzel szemben mobilitást és alkupozíciót biztosítottak a tőkés számára, legalábbis amíg ezek kitermelése alább nem hagy, a szénbánya ki nem merül.

A 19. század elejére megszületett tehát a mai napig szétbontatlan kapcsolat a fosszilis tüzelőanyagokra épülő energiagazdaság és a kapitalista termelési mód között, amelyet Andreas Malm, a svédországi Lund egyetem oktatója, és a tavaly elhunyt Elmar Altvater – korábban a Freie Universität Berlin professzora – fosszilis kapitalizmusnak nevez. Ez a fogalom a folytonos expanzió és növekedés logikájára épülő kapitalista termelés és a folytonos energiaellátást biztosító, stabil ütemben kiaknázható, kontrollálható fosszilis energiaforrások máig tartó szoros összefonódását jelöli.

Altvater, Malm és a hozzájuk hasonló kutatók munkája arra mutat rá, hogy a fosszilis energiahordozóktól való függés, és ennek nyomán az üvegházhatású gázok mennyiségének növelése a bolygó atmoszférájában nem afféle baleset, amelyet, ha előrelátóbbak és kicsit óvatosabbak vagyunk, elkerülhetünk.

A fosszilis tüzelőanyagok elégetése és az üvegházhatású gázok ipari mértékű légkörbe pumpálása egyenes és elkerülhetetlen következménye volt a kapitalista termelési mód világhódításának.

Innováció és klímaváltozás

Természetesen az, hogy a kapitalizmus története során mindeddig fosszilis energiaforrásokra támaszkodott, nem jelenti azt, hogy a jövőben is szükségszerűen így tesz majd. Elvégre éppen a kapitalista gazdaság hajtja előre azokat az innovációkat, amelyek folyamatosan lejjebb szorítják a megújuló energiaforrások árát. A kapitalizmus által biztosított szabadpiaci verseny és a profit ígérete nélkül ugyan mi ösztönözné a kutatókat és fejlesztőket a folytonos újításra és a klímaváltozás veszélyének elhárítására?

Ez a gondolatmenet szem elől téveszti a lényeget. A fosszilis kapitalizmus történetének fő tanulsága nem az, hogy valamiféle titkos és szentségtelen házasság köttetett a kapitalizmus és a fosszilis tüzelőanyagok között.

A tanulság az, hogy a kapitalizmusban az innováció mindig a nyereségesség rövidtávú növekedését szolgálja elsősorban. A közjót, az emberek érdekeit csupán esetlegesen, és csakis addig, amíg az a nyereségesség növelésének legkifizetődőbb módja.

Meglehet, a kapitalizmus a megújuló energiaforrások árának csökkenését ösztönzi, hiszen mind többen remélik nyereségességük növelését azáltal, hogy tisztább és társadalmilag elfogadottabb – tehát keresettebb – energiaforrásokat használnak. Ám azok a mechanizmusok, amelyek ezeket a folyamatokat hatják, süketek mindazoknak a szavára, akiktől a kapitalista gazdaság szereplői nem remélhetik nyereségességük növekedését.

A szegények, a fejlődő országok lakosai, a Globális Dél, amely a leginkább megszenvedi a klímaváltozás hatásait már ma is, amely leginkább ki lesz téve a soha nem látott trópusi szárazságoknak, akik a legkevésbé tudnak védekezni, egyúttal ők azok is, akiknek az igényeire a globális piaci folyamatok a legkevésbé fogékonyak. Hiszen – a fejlett országokban lakó embertársaikkal való összehasonlításban – szinte semmijük sem lévén, aligha járulhatnak hozzá a globális gazdaság felfokozottabb növekedéséhez.

Meglehet, a közgazdászok piaci utópiáiban a klímakatasztrófa első jelére irdatlan kereslet támad a megújuló energiaforrások iránt, és a láthatatlan kéz felülmúlhatatlan racionalitása egyik napról a másikra a fosszilis energiahordozókon túli korba repíti az emberiséget.

A valóságos világban azonban az innovációhoz, befektetéshez, az emberek megmentéséhez szükséges erőforrások elosztását olyan mechanizmusok irányítják, amelyek ezeket az erőforrásokat nem aszerint allokálják, hogy azok miként segítik a legtöbb embert, miként szolgálják leginkább az emberiség fennmaradását, hanem, hogy miként járulhatnak hozzá leghatékonyabban a gazdaság növekedéséhez a következő időpillanatban.

Semmiféle okunk nincs arra, hogy azt gondoljuk, ezek a különböző célok szükségképpen vagy akár valamiféle véletlen folytán a jelen korban aktuálisan egybeesnek.

Lehetséges tehát, hogy a kapitalizmus önmagában megmenti az emberiséget a klímaváltozástól? Lehetséges, de csakis a fizetőképesek számára.

Klíma, tőke és állam

Mikor a kapitalizmus mechanizmusai az emberi élet, méltóság és szabadság számára katasztrofálisnak bizonyulnak, sokan az államban látják meg azt az intézményt, amely meg tudja fékezni az emberi szenvedésre vak, csupán a növekedés parancsát végrehajtó kapitalista gépezetet. Az állam – és mikor erre egyetlen állam önmagában képtelen: a nemzetközi kormányzati szervek – feladata az, hogy a megfelelő szabályozási környezet kialakításával összehangolja a közérdeket a kapitalista gazdaság érdekeivel, hogy a növekedés motorját az állampolgárok szolgálatába állítsa.

A jelenkor legnagyobb figyelmet kapó klímamozgalmai – Greta Thunbergtől a sárga mellényeseken át az Extinction Rebellionig – mind ugyanezt a stratégiát igyekeznek megismételni a klímapolitika területén is. Haragba borult, mégis reménytől és bizalomtól izzó tekintetüket a világ kormányaira és nemzetközi szervezeteire vetik, azt követelve, hogy ezen intézmények – melyek az emberi együttlétezés fölött mégis szuverén hatalmat volnának hivatottak birtokolni – zabolázzák meg a fékevesztett termelés és szennyezés motorját. Vezessenek be „klímavészhelyzetet”, vessék ki a megfelelő szénadókat, adjanak állami támogatásokat a megújuló energiaforrásoknak és így tovább.

Ez a stratégia végső soron azon az előfeltevésen alapszik, hogy az államok és a nemzetközi kormányzati szervezetek szuverén hatalommal, de legalábbis elégséges befolyással bírnak a globális kapitalizmus mechanizmusai felett ahhoz, hogy azokat kellőképp megzabolázzák. Ez az előfeltevés – úgy gondolom – nem tartható. Az állam a globális kapitalizmus jelenkori állapotában függ a globális kapitalizmus ezen mechanizmusaitól; az állam a tőke alárendeltje.

Fontos, hogy ezt az állítást ne személyes terminusokban értsük. Nem arról van szó, hogy a globális nagyvállalatok vezetői és a politikai elitek titkos szövetségre léptek és a telihold fényénél tanácskozzák meg, miként szipolyozzák ki még jobban az emberiséget. Arról van szó, hogy az elmúlt néhány évszázadban felépítettünk egy olyan rendszert, amelyben a globális, de akár a hazai gazdaság növekedésének minimális lelassulása, a kapitalista gazdaság gépezetének átmeneti megakadása is rövid úton válságokhoz, tömeges munkanélküliséghez, a jólét zuhanásához, ezen keresztül pedig a regnáló politikai döntéshozók bukásához vezet.

Ma a politikai döntéshozók csakis úgy tudják biztosítani az erőforrásokat az állam legalapvetőbb funkcióinak fenntartásához, a gazdasági válság és a belőle következő politikai instabilitás – és saját hatalmi pozíciójuk megrendülésének – elkerüléséhez, hogy gazdaságpolitikájukat olyan zökkenőmentesen illesztik be a globális kapitalizmus működésébe, gazdasági döntéseiket olyan szorosan igazítják a globális kapitalizmus érveréséhez, amennyire csak tudják.

Ahhoz, hogy e döntéshozók egyáltalán elkezdhessenek figyelni az elégedetlen tömegekre, először is a tőke szavára – vagyis a kapitalizmus személytelen mechanizmusainak államoktól és népakarattól független, autonóm logikájára – kell figyelniük, és a féktelen növekedés parancsát kell szem előtt tartaniuk.

Kétségtelen, bármely állam és nemzetközi kormányzati szervezet hozhat klímareformokat, ám csupán addig, amíg azok nem bolygatják meg túlságosan azokat a gazdasági folyamatokat, amelyektől a saját erőforrásaik, globális pozíciójuk, vagyonuk és hatalmuk függ.

Ismétlem: nem elképzelhetetlen, hogy a fokozatos klímareformok, a terjedő klímariadalom és a növekedés imperatívusza folytán létrejövő innovációk végtére védelmet nyújtanak az emberiség egy részének a klímaváltozás legpusztítóbb katasztrófáitól. Ám csakis azok számára, akik a globális kapitalizmus struktúráin belül olyan szerencsés pozíciókat töltenek be, amelyek védelme a rövidtávú kapitalista expanzió számára is előnyös. Ez a legtöbb, amit egy, pusztán az államot és a nemzetközi kormányzati szervezeteket célzó klímastratégia remélhet.

Új érzékenység

Mindezek alapján a következő kép alakulhat ki bennünk: a globális gazdasági elitek végtelen kapzsiságból, a globális politikai elitek pedig rövidlátó önérdekből megtagadják az egyszerű néptől a segítséget a klímakatasztrófa elkerüléséhez. Ez a narratíva összecseng azokkal a népszerű gondolatokkal, amelyek szerint a klímaváltozásért voltaképpen néhány óriásvállalat felel, és az olyan klímapopulista követelésekkel – amelyek például a sárga mellényes mozgalom kontextusában is megjelentek –, hogy a klímaváltozás terheit ezeknek az önző és kapzsi eliteknek, nem pedig a kiszolgáltatott népnek kell viselnie.

Ez a kép azonban alapvetően hamis.

Eddig amellett érveltem, hogy a globális kapitalizmus struktúrái és mechanizmusai szoros kapcsolatban állnak mind a klímaváltozás kialakulásával, mind a rá adott reakciók elégtelenségével. Ezeket a struktúrákat és mechanizmusokat azonban hiba volna azonosítani a globális gazdasági és politikai elitekkel. Ezzel nem akarom tagadni ezeknek az eliteknek a felelősségét a klímapolitika mai siralmas helyzetének létrejöttében. Ismeretes, hogy számos jelentős szén- és olajvállalat igyekezett aktívan – és sikeresen – elterelni a nyilvánosság és a döntéshozók figyelmét a klímaváltozás veszélyeiről. És nem kell sokáig keresnünk olyan politikusokat sem, akik rövidtávú sikereik érdekében hajlandók hátráltatni a klímaváltozás elleni küzdelmet.

De látnunk kell, hogy azok a struktúrák és mechanizmusok, amelyek keretein belül ezek a vállalatok és politikusok a tevékenységüket kifejtik, amelyek ösztönzőket szolgáltatnak a cselekvésükhöz, amely érdekeltté teszi őket abban, hogy mérhetetlen emberi áldozatok árán is hajszolják a nyereséget és a politikai sikert, mindezek a struktúrák és mechanizmusok millió és millió ember milliárd és milliárd interakciójából, senki által meg nem tervezett és senki felügyelete alatt nem álló, évtizedeken és évszázadokon át tartó történelmi folyamatok révén áll elő.

Az életünket uraló globális struktúrák – beleértve a fosszilis kapitalizmust – nem gonosztevők és zsarnokok mesterkedésének eredményei, hanem személytelen erők, melyek egyszerre korlátai és közegei az emberi cselekvésnek;

pusztán azért léteznek és maradnak fent, mert minden egyes cselekvésünkkel, amelyet e struktúrák keretein belül, azok szabályaihoz igazodva hajtunk végre, fenntartjuk őket. Ezek fölött a struktúrák fölött a globális gazdasági és politikai eliteknek nincs hatalma; így ezen elitek leváltása, elszámoltatása, megadóztatása, rákényszerítése a népi igényeknek való meghajlásnak önmagában kevés az előremutató klímapolitika lehetőségfeltételeinek létrehozásához.

Ehhez egyúttal azoknak az alapvető gyakorlatoknak, a termelés, az elosztás, az egymással való interakció alapvető módjainak a radikális megváltoztatására van szükség, amelyek formát adnak az életünknek a jelenkori kapitalista társadalomban. Azoknak az elképzeléseknek, gondolatoknak, vágyaknak és értékeknek a radikális reformjára, amelyek segítségével képet alkotunk magunknak arról, mit jelent jól élni, helyesen viszonyulni egymáshoz és a nem-emberi természethez. Herbert Marcuse szavaival, egy új érzékenység létrejöttére, ezáltal és ezzel szoros összefüggésben pedig az emberi cselekvés materiális kereteinek újraalkotására van szükségünk.

Mindez elkedvetlenítheti az olvasót. Ha a kapitalizmus globális struktúrái felett még a globális gazdasági és politikai elitek sem bírnak hatalommal, úgy mit tehet egy kis ország egyetlen állampolgára a klímakatasztrófa elkerüléséért? Míg arról van valamennyi – egyre kevesebb – közvetlen politikai tapasztalatunk, hogy a tömeges tüntetés, a polgári engedetlenség és a demokratikus politika képes változásokat elérni a világban, a világot mozgató globális struktúrák megváltoztatásáról semmiféle tapasztalatunk nincs.

„A klímakatasztrófa elkerüléséhez a kapitalizmus meghaladása szükséges” – ez egy olyan mérhetetlenül nagy és beláthatatlanul összetett követelésnek tűnik, amellyel szembesülve az embert menten a tehetetlenség érzése fogja el.

Ez az érzés könnyen csap át az antikapitalista álláspont elutasításába, a „túlzott radikalizmus” elítélésébe, abba a valamelyest mégis kényelmesebb álláspontba, hogy bár a rendszer egészén nem változtathatunk, egy-egy tüntetéssel, egy-egy környezettudatos életmódváltással a magunk apró és jelentéktelen módján mégis hozzájárulhatunk egy jobb jövőhöz.

A tehetetlenségnek ez az érzése azonban indokolatlan. A fosszilis kapitalizmus egész rendszere nem áll semmi egyébből, mint önmagukban jelentéktelen tettekből, döntésekből, cselekvésekből, melyekből percenként millió és millió tétetik meg, és amelyek összességükben kialakítják az emberi létezés kereteit meghatározó struktúrákat a jelenkorban. A kapitalizmust mi csináljuk; és abba is hagyhatjuk. Minden tettünk, minden döntésünk összefüggésben áll a rendszer egészével; fenntarthatja, de repedést is üthet rajta. Minél inkább sokasodnak e repedések, egymással minél inkább összekapcsolódnak, annál ingatagabbá, annál fenntarthatatlanabbá válik a rendszer egésze.

Egy olyan szemléletet kell tehát felvennünk, amelyben a politikai hatalomra történő nyomásgyakorlást, a gazdasági elitek elszámoltatását, a klímaváltozásról szóló tudás és innováció termelését, a társadalmi klímatudatosság és a klímaaktivista közösségek építését, és a saját egyéni életvitelünk megváltoztatását mind egyetlen folyamat integráns részének látjuk.

A klímaváltozás elleni küzdelemnek minden fronton egyszerre kell zajlania. A lényegi belátás nem az, hogy X stratégia helytelen, és csakis Y a helyes – a lényeg, amire figyelnünk kell az, hogy egy stratégia helyességét vagy helytelenségét a rendszer egészének függvényében kell megértenünk és szemlélnünk; annak alapján kell megítélnünk, hogy az milyen szerepet játszhat a fosszilis kapitalizmus egészének meghaladásában.

Nem elégedhetünk meg azzal a stratégiával, hogy addig ordítunk a politikai és gazdasági döntéshozók fülébe, amíg „észre nem térnek”; egyúttal törekednünk kell arra is, hogy megteremtsük az egymáshoz és a nem-emberi környezethez való új, emancipált viszonyok gyakorlati-materiális és ideológiai-kulturális feltételeit, ezáltal teret nyitva az érdemi változásnak, egy valóban hatásos klímapolitikának.

E klímapolitikát a gazdaság és politika, az egyéni, közösségi és társadalmi élet terén egyszerre és összehangoltan kell megvalósítani. Az egyéni és közösségi cselekvés új perspektíváját kell felvennünk, új módon kell elképzelnünk a saját helyünket a világban. Meglehet – ahogy Fredric Jameson mondta – ma a világvégét könnyebb elképzelni, mint a kapitalizmus végét. Ám ha nem válunk mielőbb képessé arra, hogy elképzeljük a kapitalizmus végét, úgy szemtől szembe találjuk magunkat a világvégével.

[1] – Marx nyelvhasználatában ez a munka formális és tényleges alávetése a tőkének.

Kiemelt kép: MTI/Sóki Tamás
Olvass tovább!