Kedden – ahogy arról mi is beszámoltunk – Mike Pompeo, az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere épületes elemzését adta korunk egyik legnagyobb problémájának, a klímaváltozás világunkra gyakorolt hatásainak, ahogy hazája az emberiséget fenyegető, immár minden józan számítás szerint elkerülhetetlen katasztrófával kapcsolatos álláspontját is világosan kifejtette.

De tulajdonképpen mit is látunk?

Kétévente esedékes, kétnapos miniszteri tanácskozását tartotta a finnországi Ravaniemiben az Északi-sarkvidéki Tanács, amely értelemszerűen az Északi-sark körüli országokat tömöríti – ezen az eseményen a tagországok külügyminiszterei szokták megtanácskozni, hogy s mint az Arktisszal, mi a teendő, hogyan viszonyulnak egymáshoz, valamint egymás érdekszféráihoz stb.

1996 óta, még ha egymásétól lényegesen el is térnek az érintett országok külpolitikái, valamint ütköznek is érdekeik – ne feledjük, Dánia, Finnország, Izland, Kanada, Norvégia, Oroszország és az USA, valamint hat őslakos csoport küldöttei a tanács tagjai – eddig minden alkalommal sikerült egy közös nyilatkozattal zárni a tanácskozást. Kivéve idén.

Mégpedig azért, mert Mike Pompeo az Egyesült Államok képviseletében nem volt hajlandó elismerni a klímaváltozást, mint a régiót leginkább fenyegető veszélyt.

Sőt mi több, Pompeo beszédében egyetlen szó sem esett a klímaváltozásról, ahogy az amerikai anyagban sem fordul elő egyszer sem, ugyanakkor üdvözölte a térségben normál helyzetben jelenlévő jég rohamos olvadását, mely megkönnyíti, vagy lehetővé teszi egy rakás gazdasági tevékenység végzését, jellemzően nyersanyagok kitermelését, valamint a szállítmányozást.

Ahogy Pompeo fogalmazott,

„Az Arktisz a bőség és a lehetőségek ideje előtt áll (…) itt található a Föld kiaknázatlan olajának 13, földgázának 30 százaléka, ahogy a területen bőségesen rendelkezésre áll uránérc, arany, különböző ásványok, valamint többmillió négyzetmérföld kiaknázatlan erőforrás, halászati terület”.

A külügyminiszter örömének és bizakodásának adott hangot továbbá annak okán, hogy az észak-nyugati átjáró megnyílásával új hajózási útvonalak jönnek létre, melyeken keresztül jelentősen rövidülnek az egyes kontinensek közötti hajóutak hosszai, mint mondta, a térség lehet

„a XXI. század Szuezi- vagy Panama-csatornája”.

Ehhez csak annyi értelmező megjegyzést fűznék hozzá, hogy az észak-nyugati átjáró a XIX. század közepén, tehát az ipari forradalom kezdetén még teljesen hajózhatatlan volt, a Franklin-expedíció hajói és legénysége 1846-ban simán belefagytak az Északi-sark körülötti jégvilágba, 1906-ban viszont Amundsen áthajózott rajta egy különlegesen felkészített jégtörő gőzhajóval.

És habár egy ideig a technológiai fejlődés tette lehetővé az Északi-sark behajózását – hisz az atommeghajtású jégtörő mégis könnyebben mozog a jégtáblák között, mint egy fából ácsolt lélekvesztő – napjainkra kereskedelmi hajók járják menetrendszerűen a vizeket, ahol alig egy évszázada még több méter vastag jégtakaró fedte a tengert, és turistahajókról gyönyörködhet az egyre szűkülő élettéren összezsúfolódó jegesmedvék haláltusájában az, akinek van elég pénze a kalandra.

Javarészt épp az olyan nyersanyagok elégetése miatt, melyek elérhetőségének Pompeo miniszter annyira örül.

Az északi-sarki jégtakaró az elmúlt évtizedekben drasztikusan csökkent a NASA 1979 óta készített műholdfelvételei alapján, egy idei tanulmány szerint pedig 2030-ra teljesen jégmentes nyarak következhetnek a területen – ennek oka pedig egyértelműen az emberi tevékenységből fakadó klímaváltozás, ami a sarkokon jóval nagyobb mértékű felmelegedéssel jár a globális átlagnál.

Az olvadó sarki jég pedig hatalmas problémákat okoz, és még nagyobbakat fog okozni – úgy lokálisan, mint globálisan – a pusztuló természetes élőhelyektől kezdve a partvidéki települések elárasztásán és az örök fagyból kiolvadó, évezredek óta nem látott szörnyű betegségeken keresztül a felszabaduló, az üvegházhatást tovább gerjesztő gázokig és a napfényt a jégnél jobban elnyelő, így erősebben melegedő vízfelületekig.

Melyek így együtt még inkább hozzájárulnak mind a klímaváltozás negatív hatásaihoz, mind a klímaváltozáshoz magához, ez ellen a folyamat ellen pedig a legkevésbé sem azzal kellene küzdeni, hogy a most kitermelhetővé váló nyersanyagokat kitermeljék tőkeerős cégek, hogy aztán némi profitért cserébe el lehessen égetni, ezzel még inkább megkeserítve az emberek jelentős részének az életét.

Mert ne feledjük, mikor Pompeo miniszter az Arktisz ásványkincseinek kitermeléséről beszél, nem a Föld lakossága, de még csak nem is az USA polgárainak érdekében szól, ez kizárólag a nagyvállalatok és azok tulajdonosainak rövidtávú érdekeit szolgálja.

Ugyan orosz kollégája, Szergej Lavrov szavait sem lehet túlzottan komolyan venni, mikor számon kéri Pompeón a környezet és a klíma védelmét – gondoljunk csak az orosz sarkkörön túli nyersanyagkitermelésre, vagy a Norilszk nevű rémálomra – az amerikai külügyminiszter kertelés nélkül, szemléletesen mutatta be, mit tud kezdeni jelen társadalmi-gazdasági berendezkedésünk a katasztrófával, amiben már most benne élünk, és ami várhatóan radikálisan fogja megváltoztatni azok életmódját, akik hatásai mellett életben maradnak.

Nagyjából semmit, mert nem fér bele a rendszer logikájába, hogy egy ilyen problémával megküzdjön. Egyszerűen

nem érdeke a rendszer működését befolyásoló hatalmasoknak, a felső egy százalék felső egy százalékának, hogy küzdjenek a felmelegedés ellen, mivel az rövid távon nem hoz profitot, irgalmatlan mennyiségű kitermelhető szénhidrogént viszont igen.

Pompeo nem kertel, a felső tízezer (vagy kevesebb) érdekeit képviseli – ahogy a Trump adminisztráció konzekvensen a leggazdagabbak érdekeit képviseli, ahova maga az elnök is tartozik. Ahogy egyébként minden, klímaszkeptikusként eladott döntés és agenda célja is a fennálló, a nagytőke érdekeit szolgáló status quo fenntartása.

Erről szól az, mikor olajcégek támogatnak klímaváltozással kapcsolatos kutatásokat, melyek eredményeképp aztán kiderül, hogy még ha van is, azt nem az ember okozza, miközben a tudományos konszenzus egyértelműen kimondja, az emberi tevékenység az oka, vagy amikor az USA környezetvédelmi hivatalának élére egy energiaipari lobbistát neveznek ki – miközben a hivatal honlapján nincs klímaváltozás menüpont.

Miközben – ahogy azt már kismilliószor leírtuk ezen a portálon – a klímaváltozás alapvetően lokálisan és globálisan is a szegényeket fogja a leghátrányosabban érinteni, akik nem tudnak elköltözni a vízparti településekről, akik nem tudnak importélelmiszerhez jutni, mikor elsivatagosodnak a termőföldek, ahol nincsenek oltások a gyilkos kórok ellen, akik nem tudnak halat fogni, mert a halak megdöglenek a felforrósodott óceánokban (vagy lehalászták a nagyüzemi halásztársaságok a tengert), és akiket végül halomra lőnek majd a gazdagabb országok határain felállított betonkerítéseken posztoló húszéves sorkatonák.

Mert akik majd hasznot húznak a sarkvidéki ásványkincs kitermelésén, azoknak nem kell aggódniuk azon – legalábbis most úgy tűnik, nem kell – hogy ki tudják-e fizetni, hogy az egyre szűkülő élhető területek valamelyikén lakjanak, meg hogy lesz-e lazac a tányérjukon és pezsgő a poharukban.

Hisz jelen globális rendszerben is hozzáférhetők ezek a javak a globális szinten tehetősek számára (az olvasó velem együtt valószínűleg – egyelőre – közéjük tartozik), miközben a Föld társadalmának kevésbé szerencsés – nagyobbik – részének soha nem lehet része bennük. Nos, az ő körük bővül, míg az előbbieké szűkül.

Tehát jelenleg úgy fest,

vagy fennmarad a jelenlegi rendszer, mely működési logikájából fakadóan kifacsarja az utolsó csepp szénhidrogént is a föld mélyéről, hogy elégetve tovább gyorsítsa a bolygó felmelegedését és a klíma megváltozását, ezzel megkeserítve vagy ellehetetlenítve az emberiség jelentős részének életét, vagy ezt a rendszert kell eltörölni a Föld színéről.

Azonban utóbbi esetben is túl vagyunk már a point of no return-ön – a klímaváltozást visszafordítani nem lehet, és mivel belátható időn belül nem valószínű globális politikai fordulat, mire ezt a rendszert egy válságos pillanatában sikerül leváltani, már olyan károkat fog okozni az ökoszisztémában, melyeknek az emberi nemre gyakorolt negatív hatásait kolosszális erőfeszítés lesz ellensúlyozni – ha egyáltalán lehet.

Ha megéljük azt a kort, emlékezzünk Mike Pompeo gondolataira a sarkvidéki jég olvadásáról.