Emmanuel Macron francia elnök még a Notre-Dame kigyulladásának estéjén bejelentette: gyűjtést indít, az állampolgárok hozzájárulását kéri, hogy a katedrálist felújíthassák. A szolidaritási alapba ömlik a pénz: az ország leggazdagabb emberei kisvárosok költségvetését ajálották fel nyilvánosan a nemzeti szimbólum megmentésére: 200-200 millió euró (64 milliárd forint) jött a Louis Vuitton-tulaj Arnault családtól és a L’Oreal-tulaj Bettencourt Meyers családtól, a Gucci és az Yves Saint Laurent márkák tulajdonosa, valamint a Total francia olajvállalat 100-100 millió eurót (32 milliárd forintot) ajánlott fel, mindez a gyűjtés első három napjában.

A harmadik világ és a hazai természeti és emberi erőforrások kizsákmányolásából őrületes vagyonokat halmozó tőkéseket és a leggazdagabb franciákat az elmúlt évtizedekben jellemzően kedvező adócsomagokkal ajándékozták meg (noha Hollande elnöknek volt ellenkező irányú intézkedése is). Ezek közül is kitűnik Macron adóreformja, melynek nyomán évente eurómilliárdok maradnak a mobilis osztályoknál és főképp a leggazdagabbaknál, miközben a szegények rosszul járnak.

És nem csak az adókedvezményekről van szó: a divat- és olajmágnások a katedrális adományalapja mellett még offshore küldik szívesen a pénzüket, vagy csak a szomszédba: a leggazdagabb francia, a világ első számú luxusipari vállalategyüttesét vezető Bernard Arnault nemrég belga állampolgárságért folyamodott: Belgiumban 11% helyett pusztán 3% örökösödési adót nyögne a család.

Minden jel arra mutat ráadásul, hogy

a székesegyház leégéséhez az elmúlt évtizedek megszorító politikája is hozzájárult: a katedrálist felügyelő felelős építész évek óta könyörgött forrásokért a központi kormányzatnál, nyilvánvaló volt ugyanis, hogy az ideiglenes félmegoldásokon túl nagyobb ívű felújító és állagjavító munkákra is szükség volna.

A kormányzat prioritásai azonban máshol voltak: miközben a lakhatás, az egészségügy, a nyugdíjak, a közösségi szolgáltatások, a szociális kiadások, a kisvállalkozások megszenvedték a takarékosság meghirdetett kényszerét, még a kulturális örökség megóvásánál is fontosabbak volt a szupergazdagoknak nyújtott ajándékok.

Ahogyan a Guardian kolumnistája rámutat: miközben a nagytőkés osztály sikeresen elkerüli, hogy demokratikusan meghatározott prioritásoknak vessék alá a társadalom által megtermelt, náluk profitként landoló forrásoknak valamilyen méltányos részét, szívesen vállalják az önkéntes donor hálás szerepét, ha a nemzet nagyságát (és a konzervatív rendet) szimbolizáló épület megmentéséről van szó.

De nem csak a közteherviselés és a törvények felett álló szupergazdagok számára kínálja az imázsépítés és a perverzió normalizálásának lehetőségét a tűzvész.

A katedrális égésének estéjén Macron elnök tervezett programja szerint a néphez intézett volna beszédet: a beszéd célja az év elején indított nemzeti konzultáció kiértékelése lett volna, melybe az utcákat tavaly november óta országszerte felforgató sárga mellényes tüntetők kényszerítették bele az elnököt. Macron nyilván nem a minimálbér emelését vagy a 2017-ben eltörölt vagyonadó visszaállítását jelentette volna be, ugyanis a politikái irányultságát alapvetően vitató sárga mellényes mozgalom e követeléseit esze ágában sincs teljesíteni.

Mégis, a Notre-Dame tragédiája lehetővé tette az elnök számára, hogy megtestesítsen egy olyan nemzeti egységet, amelyről az utóbbi hónapok éppenséggel azt bizonyították, hogy nem igazán létezik. Hiszen a legfelsőbb osztályok érdekvédelme és a nép követelései között egyre nyilvánvalóbb az ellentét, amit nem csupán a sárga mellényesek öt hónapja tartó mozgalma igazol, hanem a különféle tiltakozó akciók szerte az országban – aktuálisan pl. a sürgősségi osztályokon terjedő sztrájkok, vagy az egyre határozottabb klímavédelmi mozgalom, amely épp tegnapra szervezte látványos akcióját Párizs üzleti negyedében.

A fenntarthatatlan gazdasági és ökológiai struktúrák árát az alsó osztályokra hárító elnök most a tűzvész ürügyén nemzeti egységért kiált:

Macron végre nem a gazdagok, hanem a nemzet elnöke, a lecsúszott középosztály sárga mellényes lázadói ráérnek.

A sárga mellényeseket megkülönböztetés nélkül antiszemitának, rasszistának, munkakerülő, erőszakos csőcseléknek bélyegző polgári liberális és konzervatív közvélemény, valamint az elnök megnyilvánulásainak szellemében a belügyminiszter és a párizsi prefektus tegnap hangsúlyozták, hogy a hetek óta meghirdetett tüntetések a tervekkel ellentétben nem közelíthetik meg a Notre-Dame-ot, a „csőcselék” vonulása a Szajna partján vagy a Notre-Dame-nak helyet adó Cité szigeten puszta provokáció lenne. (A tiltásnak, amelyet hatalmi központok kapcsán rendszeresen alkalmaznak, egy új gyülekezési törvényi módosítás is megágyaz.)

A Notre-Dame tűzvészéből tehát órák leforgása alatt megszületett a védhetetlent foggal-körömmel védő francia gazdasági és politikai elit banális kísérlete arra, hogy visszaszerezze elvesztett morális felsőbbségét. Akár sikerül, akár nem, a felújított Notre-Dame – ahogy Aditya Chakrabortty is fogalmaz – a vagyonos osztály képmutatásának szimbóluma lesz.