Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A boldogtalan házasságtól a veszedelmes viszonyig
Feminizmus és marxizmus kapcsolatának újratárgyalásai

Ez a cikk azoknak szól, akik baloldaliként nehezen azonosulnak a kortárs feminizmussal, mert úgy látják, hogy a privilegizáltak mozgalmává alakul, amiből elveszni látszanak a gazdasági szempontok. És azoknak is, akik úgy érzik, hogy ha feministaként akarnak baloldaliak lenni, akkor a feminizmusuknak minduntalan másodlagosnak kell lennie, különben „megosztják a mozgalmat”.

Vagyis mindenkinek szól, akit érdekel, hogy vajon összeegyeztethető-e egymással a baloldaliság és a feminizmus – de anélkül, hogy az egyiket háttérbe szorítanánk a másikkal szemben. Ehhez segítségül hívunk egy vitát az 1970-es és ‘80-as évekből, amelynek a kérdései a mai napig sem zárultak le. Pedig a rendszer, ami ennek a vitának a hátterét szolgáltatta, hatalmasat változott azóta.

Ahogy Kerékgyártó Ágnes korábbi cikkében részletesen is kifejtette, a feminizmus és a tőkefelhalmozásnak ideológiai alapot szolgáltató neoliberális értékrend közti „veszedelmes viszony” az utóbbi évtizedekben egyre inkább elhatalmasodni látszik.

Bár a globalizált neoliberalizmus és feminizmus összefonódása más formát ölt a centrumban és a periférián, a retorika hasonló: a női munkaerő „kihasználatlan erőforrást” jelent a tőke szemszögéből, amelybe érdemes valamilyen módon beruházni. A progresszív neoliberalizmus a centrumállamokban az egyén érdekeit szem előtt tartva a sokszínűség, az emancipáció és a meritokrácia ígéretét hordozza magában.

Feminista leképezésének legjellemzőbb példája a „gender mainstreaming” vagyis a nemi egyenlőségre törekvés jogszabályi szinten való beépítése. Eközben a Világbank vagy az ENSZ perifériaországokat célzó emancipatorikus projektjei a feminizmust sokszor egyfajta kulturális oldószerként használják fel, ami a progresszió köntösében az új-imperializmus eszközévé válik. Bár a „tradicionális társadalom” falubeli patriarchális nyomása lehet, hogy enyhül, a sweatshopban olcsón végzett kényszermunka, vagy az önálló vállalkozásra nyújtott mikrohitel nem jelent felszabadítást e nők számára.

A feminizmus bizonyos formáit is elérte az a neoliberális racionalitás, amely alapján az egyén magára tökéletesítendő vállalkozásként tekint. Ezt tükrözi a korszak sokat vitatott feminista manifesztója, Sheryl Sandberg Facebook-vezető Lean in (Dobd be magad!) című könyve, ami a nők hiányát problematizálja a vezető pozíciókban (elsősorban vállalati szférában), azonban azt hangsúlyozza, hogy előrelépésükért a nőknek önmaguknak kell tenniük, gondolkodásukat kell megváltoztatniuk – ahogy Sandberg fogalmaz: „internalizálniuk kell a forradalmat”. Ez a szélsőségesen individualista nézőpont jól bemutatja azt, amit kritikusai neoliberális, vagy gúnyosan, közgazdaságtani kifejezéssel „leszivárgó feminizmusnak” (trickle down feminism) neveznek (Rottenberg 2014).

Miközben a mögöttes elképzelés szerint a vezetői rétegben elért női sikerek leszivárogva tömegeket emancipálnak majd, valószínűbb, hogy mindez inkább aláássa a szolidaritást a nők között, és egymás vetélytársaivá teszi őket.

Vajon miképp és miért alakulhatott úgy, hogy a kortárs főáramú feminizmus látszólag könnyen megfér a neoliberális kapitalizmussal? Lehetséges-e feminizmus kapitalizmuskritika nélkül?

Vajon ebben a berendezkedésben tényleg törvényszerű, hogy a feminizmus és a marxizmus – akár beismerik ezt a képviselőik, akár nem – egymás ellenében dolgozzanak?

Boldogtalan házasság

Hasonló kérdéseket nem ma tettek fel először. Az 1970-es és ‘80-as években, az Egyesült Államokban például több feminista elméletalkotó is dolgozott a marxizmus és feminizmus kapcsolatának feltárásán. A mező, amelyben dolgoztak, a női felszabadítási mozgalom (women’s liberation movement) volt, amely összekapcsolódott az államkapitalizmus ellen szerveződő újbaloldali mozgalommal. Baloldali kötődésük ellenére azonban voltak köztük, akik kritikusak voltak a marxizmus és feminizmus összehangolására tett korábbi próbálkozásokkal, azaz a marxista feminizmussal, mivel csalódtak a feminizmusnak ebben az irányzatában.

„A marxizmus és a feminizmus egyek, és az az egy a marxizmus” – írja erről gúnyosan Heidi Hartmann (1979), egy boldogtalan, férfiközpontú házassághoz hasonlítva az eddigi kísérleteket a marxizmus és a feminizmus közti szövetségre. Az ő tapasztalatai szerint ezek a gyakorlatban inkább csak azt jelentették, hogy a marxista feministák „megkísérlik belevenni a nőket a munkásosztályba” (Hartmann 1979: 7), hogy aztán áttérhessenek az elsősorban osztályszempontú elemzésre. Elhárítják tehát azt a feladatot, hogy a „nőkérdésről” kelljen beszélni vagy vitatkozni, mondván: a feminizmus túlzott hangsúlyozása megosztaná, egymás ellen forduló férfiakra és nőkre bontaná a munkásosztályt. Ezzel szemben Hartmann tényleges partnerséget, kortársa, Catharine MacKinnon (1982) pedig – mivel szerinte a két elmélet nem fér meg egymás mellett – mindössze őszinte párbeszédet vár a feminizmus és a marxizmus közt.

Hogy egy feminista szerző lát-e szükséget és lehetőséget a két elmélet szövetségére, az attól is függ, a feminizmus mely irányzatának a képviselője, és mi szerinte a nők elnyomásának oka. A liberális feminista gondolatmenet szerint ez az ok a nőket hátrányban részesítő jogi rendszerekben keresendő, vagy – ha ilyeneket nem látunk – a nők saját belső gátjaiban. A radikális feminista elképzelés szerint a fő ok nem más, mint a patriarchális nemi viszonyok, azaz a férfiak uralma a nők (és testük, munkájuk, szexualitásuk) felett. A marxista, majd később a szocialista feministák szerint pedig elsődlegesen az osztályviszonyok tehetők felelőssé a nők elnyomásáért. Persze a radikális feministák elképzeléseiben is megfér a kapitalizmus fogalma, akárcsak a marxista feministáknál a patriarchátusé, de – bár mindkét irányzat társadalmi struktúrákat elemez és kritizál – abban fontos különbség van köztük, hogy mit tekintenek az egyenlőtlenségek első számú forrásának.

Hartmann és MacKinnon is a radikális feminizmus irányzatához kötődik, ugyanakkor Hartmann feminizmusa egyértelműen szocialista is. 1979-es írása szerint a nők elnyomásának oka a munka társadalmi megosztásában keresendő – ennek ellenére vitába száll a marxista feministákkal. Azt követeli, hogy mondjuk ki: a nők munkája a családban nemcsak a kapitalizmust szolgálja, hanem a férfiakat is. A patriarchátus nem más, mint a férfiak uralma a nők (legalább néhány nő) munkája és szexualitása felett, azaz egyben egy alku is; minden férfit megnyer magának a patriarchátus, a társadalomban elfoglalt pozíciójuktól függetlenül. A legkisemmizettebb munkás is uralkodhat a felesége, lánya, más nőrokonai felett. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lehet arra várni, hogy majd a világforradalom eljötte után a férfiak hajlandók legyenek „nőügyekkel” foglalkozni. Nem fognak, állítja Hartmann, hiszen valójában „többet veszíthetnek, mint a láncaikat” (Hartmann 1979: 24).

Az ő elképzelése alapján a patriarchátus és a kapitalizmus összefonódó rendszerek, melyek közül egyik se létezik „tisztán”.

Ugyan nem egymásból következnek, de hatnak egymásra, sőt, képesek egymást fejleszteni és támogatni is – hiszen hasonló színhelyeken, például a családban és az iskolában zajlik a beletanulás, a szocializáció ezekbe a rendszerekbe. Ez pedig azt jelenti, hogy a marxizmusnak és a feminizmusnak is szüksége van egymásra. A rendszerek, amelyek ellen küzdenek, összefonódtak, és kölcsönösen megerősítik egymást. A két eszme így nem teheti meg, hogy nem vesz tudomást egymásról, vagy hogy az egyik megpróbálja maga alá gyűrni a másikat.

Hartmann kortársa, Catharine MacKinnon egészen más pozíciót vett fel 1982-es munkájában (MacKinnon 1982). Számára a marxizmus és a feminizmus vitában álló, egymást beolvasztani próbáló elméletek az elnyomásról. Valóban van köztük ellentét, így nem lehet csak úgy megbékíteni őket, hiszen mindkettő átfogó és totális „elmélet a hatalomról és annak elosztásáról: az egyenlőtlenségről” (MacKinnon 1982: 516).

MacKinnon szerint, ha a társadalmat az osztályok szempontjából, marxista megközelítéssel elemezzük, akkor a munka és a munka gyümölcsének elvesztése áll az egyenlőtlenségek hátterében, és ez az összes egyenlőtlenséget magyarázza. Minden társadalmi igazságtalanság végső soron abból ered, hogy vannak olyan emberek, akiknek a munkájából mások profitálnak. Ha azonban radikális feministák vagyunk, azon belül pedig az ő iskoláját követjük, akkor azt gondoljuk, hogy a hatalomvesztettség, a kisemmizettség abban fejeződik ki a legjobban, ha valakit megfosztanak a szexualitásától és a teste feletti önrendelkezéstől. Az elnyomás bármelyik másik formája emellett csak másodlagos lehet, és vissza is vezethető a nők és férfiak közti viszonyra.

Tehát az egyik elmélet, a marxizmus úgy véli, hogy ha megszűnnének a társadalmi osztályok, akkor az elnyomás is véget érne a társadalomban. A radikális feminizmus pedig azt állítja, hogy ez akkor történik meg, ha megszűnnek a nemek közti egyenlőtlen viszonyok. Abból pedig, ha kijelöljük, hogy e kettő közül „melyik volt előbb”, következik az is, hogy mi a teendő politikai szinten.

Min kell elsődlegesen dolgoznunk? Azon, hogy mindenkinek egyenlő legyen a viszonya a munkához, vagy hogy mindenkinek egyenlő legyen a viszonya a saját szexualitásához, hogy mindenki maga rendelkezhessen a saját testével?

Látható tehát: egyáltalán nem biztos, létezik-e tartós egyetértés a két elméleti keret közt. A legtöbb, ami MacKinnon szerint elvárható (és amit ő el is vár) az elméletektől és képviselőiktől, hogy őszinte vitába kezdjenek egymással.

Ami MacKinnon számára központi fontosságú, azok az eltérő módszertanok, amelyekkel az elméletek alkotói a saját elemzéseik társadalmi kategóriáira – a nemre és az osztályra – rátaláltak. A marxizmusnál ez a Marx által alkalmazott történelmi materialista elemzés, míg a feminizmus alapvető módszere a tudatosítás (consciousness raising). Ez a megismerésnek azt a módját jelenti, amit a feminizmus második hullámával alakuló női csoportokban alkalmaztak, ahol a nők megbeszélték saját, valódi problémáikat. Vagyis a feminizmus alulról építkező mozgalom, az általa képviselt emberek maguk vetették fel azokat a kérdéseket, amelyeket aztán később a feminizmus politikai szinten képviselt. Ez a módszer azért is érdekes, mert elmossa a szubjektív (a nők saját életének észlelt problémái) és az objektív (a politikai program) határait. Ehhez kapcsolódik a második hullámos feminizmus nevezetes jelszava is: „the personal is political”, azaz: „a személyes – politikai”.

Ez egyrészt azt jelenti, hogy a feminizmus a magánélet ügyeit tűzi a zászlajára, és olyan problémákat tesz közüggyé, melyek híre eddig nem juthatott ki a háztartásokból, mint például a családon belüli erőszak vagy a nők háztartásokban végzett ingyenmunkája. Pontosabban a feminizmus – azzal, hogy kiemeli ezeknek az egyéni tapasztalatoknak a strukturális alapját – megmutatja: ezek mindig is közügyek voltak, amelyeket eddig a patriarchátus tett láthatatlanná úgy, hogy a magánéletbe száműzte őket. MacKinnon szerint azonban a jelszónak van egy második, mélyebb jelentése is: a nők életében, tudatában tényleg azonos egymással a személyes és a politikai. Mivel ebben a társadalomban nőttek fel, itt nevelte fel őket a családjuk, ennek a kultúráját fogyasztották és ennek a szabályaihoz alkalmazkodtak, a nők magukra is a férfi szexualitás tárgyaként tekintenek, nem tudnak ezen a rendszeren kívül gondolkodni.

Tehát ha azt akarjuk, hogy a nők elnyomott csoportként jussanak szóhoz, akkor tudnunk kell, hogy az ő társadalomkritikájuk egyszerre fog a patriarchátus rendszerén „kívülről” érkezni (hiszen a patriarchátus működését fogja elemezni), de egyúttal „belülről” is, hiszen maguk is tagjai ennek a rendszernek.

Egyszerre lesz személyes és politikai, szubjektív és objektív. MacKinnon úgy vélte, hogy ez talán nem is csak a nők és a patriarchátus esetében igaz. Talán más elnyomott csoportok és elnyomó rendszerek is hasonlóan működnek, azaz lehet, hogy a munkások is úgy tudnának a legkönnyebben szóhoz jutni és beszélni a problémáikról a kapitalizmusban, ha a marxizmus eltanulná a feminizmustól a tudatosító csoportok módszerét.

A veszedelmes viszony

Megkerülhetetlenül aktuális a kérdés, hogy a jelenkori feminista diskurzus hogyan távolodott el e második hullámos feminista gondolkodók megközelítésétől, és milyen módon térhet vissza hozzá, vagy hasznosíthatja újra azt. Egyértelműnek látszik, hogy míg a 70-es, 80-as évek radikális feministái a kapitalizmus és a patriarchátus összefonódását vizsgálták, duális rendszerként értelmezve azokat, addig mára a vita tárgyát egy másik erősödni látszó kapcsolat, a feminizmus és a (neoliberális) kapitalizmusegymásra kölcsönösen ható fejlődése képezi, ezzel ismét aktualizálva feminizmus és marxizmus összeegyeztethetőségének kérdését.

A téma legeltökéltebb teoretikusa Nancy Fraser, aki számos írásában elemezte történelmi kontextusban feminizmus és kapitalizmus párhuzamos és összetartó változásait (Fraser 2012, 2013, 2016). A kettő kapcsolatának „veszedelmes viszonyként” való találó jellemzése ennek ellenére nem tőle ered, e kifejezést Hester Eisenstein használta 2005-ös cikkében (Eisenstein 2005). Érvelésükben közös, hogy úgy látják, a második hullámos feminizmus nem csak, hogy tudott idomulni a neoliberális keretekhez, de szinte hozzá is járult e gazdasági rend ideológiai bebetonozódásához.

Eisenstein úgy látja, hogy a mozgalom második hullámának sikerei elsődlegesen a munka világában jelentek meg, mivel e követelések mögé a tőke is be tudott állni. Fraser a „történelem ravaszságának” nevezi („cunning of history”, Fraser 2012), ahogy a „kereslet és kínálat” összetalálkozhatott a történelem azon pontján, mikor a nők emancipációjának kulcsmomentumaként – a második világháborút követő dicsőséges évtizedek után – a férfiak által keresett „családi bér” (family wage) elképzelését a kétkeresős családmodell váltotta fel. Fraser másik alapvető állítása a második hullámos feminista mozgalommal kapcsolatban az, hogy annak eredményei inkább az elismerés tengelyén, kulturális szempontból hoztak jelentős változást, míg az egyenlőtlenség gazdasági oldalára, az elosztásra kevés hatásuk volt.

Hogyan csenghettek ilyen jól össze a korszak feministáinak követelései a neoliberális fordulat kezdeti szemléletével? Eisenstein szerint az individualizmus felértékelődésének kedvezett a nők gazdasági függetlenségének ígérete, valamint az a nők számára nyíló lehetőség, hogy az anya és a feleség függő szerepein kívül is kiteljesedhetnek. Közös pont volt tehát, hogy a hagyományos tekintélyek, illetve bizonyos közösségi értékek megkérdőjelezése mind a feminizmusban, mind a neoliberalizmusban megtalálható.

Fraser szerint a férfiközpontú, központosított államkapitalizmussal szemben Hartmann és MacKinnon kortársai – feminizmusukban a gazdasági alapú újraelosztás helyett az egyénit politizálva – az igazságtalanság más oldalait igyekeztek megmutatni, miközben a bürokratikus, atyáskodó etatizmussal szemben az alulról szerveződő, részvételi megoldásokat sürgették egy olyan korban, amikor az NGO mozaikszó (non-governmental organization, vagyis nem-kormányzati szervezet) még ismeretlen volt.

Fontos hangsúlyozni, hogy a magánéleti viszonyokban leképeződő elnyomás témává tétele, a személyes tapasztalatok előtérbe helyezése önmagában nem egyenlő napjaink identitáspolitikaként emlegetett tendenciáival.

A feminizmus második hulláma nem maga az „identitáspolitikai fordulat”, sokkal inkább egy elágazási pont a mozgalom történetében, ahonnan egy előre nem látható fejlődési irány ezt az eredményt hozta.

A látszólagos kezdeti érdekegyezések ellenére azonban ez a viszony veszedelmes, a főáramú feminizmus könnyen visszaélés áldozatává lesz. Ráadásul azt a neoliberális fordulatot, ami globálisan a feminizmus keretein belül is az egyéni boldogulást, valamint a profitmaximalizálást támogatja, tovább súlyosbítja, hogy mind a centrumban, mind a periférián fokozódó gondoskodási válság kíséri ezeket a folyamatokat. Fraser – Hartmann-hoz hasonlóan – a társadalmi munkamegosztásban látja a nők elnyomásának alapját. A többnyire nők által végzett, társadalmi újratermelő (reproduktív) munka elengedhetetlen előfeltétele a produktív munkának, vagyis a kapitalista termelésnek, ugyanakkor épp ez a gazdasági rend az, amely egyre inkább aláássa a gondoskodási feladatok elvégzését, megbecsülését.

Mivel e tevékenységek hagyományosan, és részben a mai napig a piac ellenőrzésén kívül zajlanak, az általuk végzett, profitot nem hozó, újratermelő munkák továbbra is fizetetlenek maradnak, így nyújtva új intézményi alapot a kapitalista gazdasági rend a nők alávetésének.

Nancy Fraser történelmi áttekintéséből látható, ahogy a kapitalizmus különböző szakaszaiban különböző megoldásokkal igyekeztek kezelni a nők végezte fizetetlen munka ellentmondásait. A produktív és reproduktív munka eleinte nyilvános és privát szféra szerinti szétválasztása mostanra úgy módosult, hogy a gondoskodó munkák az azt megfizetni képesek számára árucikként is elérhetőek, míg a többség számára privatizáltak az újratermelés folyamatai. E rendszer egyértelmű mellékterméke és következménye a gondoskodási válság, ami a szükséges újratermelés állandó hiányát és külső pótlását jelenti.

A nehezebb sorsú nők gondoskodó munkaerejüket áruba bocsájtják, nagyfokú migrációnak adva alapot, ezzel pótolva ki előnyösebb helyzetben lévő nőtársaik kapacitását. Eközben, a másik oldalról Fraser aggasztó példája az üvegplafont ostromló nők helyzete a Szilícium-völgy startupjaiban, akik számára a termelékenységet maximalizálni kívánó petesejtfagyasztás és anyatejpumpa szorításában a technológia helyettesíti a szociális ellátást (Fraser 2016).

A második hullámos feminizmus eredeti célja természetesen nem önmagában a kétkeresős családmodell elterjesztése volt, hanem a gondoskodó, fizetetlen munka elismerése is.

A nők munkába állását a férfiak házimunkában való nagyobb részvétele azonban nem követte ezzel arányosan, és az Európai Unió programjai is inkább célozzák a (profitábilisabb) női informatikusok számának növelését, mint az ápolói munka népszerűsítését a férfiak körében. Fraser szerint a feminista diskurzus mostanra önálló életre kelt, a mozgalom helyét egyre inkább bürokratikus szabályozások és individualizált önsegítő könyvek veszik át. Talán ezek fényében épp most van ideje elővenni és újragondolni a materiális alapokon érvelő feministákat, amikor a feminizmus végleg leválni látszik a kapitalizmuskritikáról. Fraser javaslata a kapitalizmuskritika felelevenítése és a fizetetlen munka kérdésének előtérbe emelése, ami képes felhívni a figyelmet a globális kapitalizmus ellentmondásaira és súlyosbodó válságára.

A szöveg eredeti változata korábban az Új Egyenlőség portálon jelent meg.

Hivatkozott irodalom

Corsi, Marcella (2014): Towards a Pink New Deal. Brüsszel: Foundation for European Progressive Studies.

Eisenstein, Hester (2005): A Dangerous Liaison? Feminism and Corporate Globalization. Science & Society, 69 (3): 487–518.

Fraser, Nancy (2012): Feminism, Capitalism, and the Cunning of History: An Introduction. FMSH-WP-2012-17, 2012 augusztus. (https://halshs.archives-ouvertes.fr/halshs-00725055/document)

Fraser, Nancy (2013): Fortunes of Feminism: From State-Managed Capitalism to Neoliberal Crisis. London: Verso.

Fraser, Nancy (2016): Contradictions of Capital and Care. New Left Review, (100): 99–117.

Hartmann, Heidi I. (1979): The Unhappy Marriage of Marxism and Feminism: Towards a More Progressive Union. Capital & Class, 3 (2): 1–33.

MacKinnon, Catharine A. (1982): Feminism, Marxism, Method, and the State: An Agenda for Theory. Signs, 7 (3): 515–544.

Rottenberg, C. (2014): The Rise of Neoliberal Feminism. Cultural Studies, 28 (3): 418–437.

Kiemelt kép: Rob Hurson / flickr
Olvass tovább!