Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Csak rendszerkritikus baloldali feminizmus létezik

A Regional Gender Equality Monitor, az Európai Bizottság egyik kutatóközpontja publikált egy kutatást nőnapon, amelyben az EU tagországait vizsgálták a nők életminőségének szempontjából – adta hírül az Átlátszó, majd a kutatást illusztrálandó, bemutattak nyolc vezető női politikust, köztük nettó fasisztákat és diktatúrák biodíszleteit.

A kutatás – mind módszertana, mind konklúziója – mellett az Átlátszó cikke is a legjobb példa arra, hogy miért kontraproduktív, romboló és milyen

mélyen patriarchális az a liberális konszenzus, miszerint minél több nő jut vezető szerephez a politikában – függetlenül az általa képviselt értékektől -, az annál jobb egy társadalomnak, illetve női tagjainak, valamint a gazdaságnak és a gyors fejlődésnek.

Ezt a cikket a Balra át! blogról vettük át.

A Balra át! egy magyar fiatalok által indított közéleti blog, mely elkötelezett az igazságosság, egyenlőség és a szociáldemokrata értékek mellett.

A blogot itt éritek el, de Facebook oldala is van, itt.

Miért végtelenül kontraproduktív a legtöbb nemi esélyegyenlőséget mérő EU-s kutatás, miért annyira káros az Átlátszó cikke, és miért nem létezik valójában (gazdaságpolitikai) liberális feminizmus?

1. Az ember mint termelőeszköz, avagy több vezető nő = magasabb GDP = jólét?

Az Átlátszó cikkében vastagon kiemelve olvashatjuk az ominózus kutatás fő állítását, miszerint

„Azok az országok, ahol több nő van a kormányban, jobban teljesítenek, és azokban az országokban, ahol jó a gazdaság és gyors a fejlődés, több női döntéshozó van. Ahol támogatják a nőket, ott felgyorsul az innováció és gyorsabban javul az életminőség.”

Tehát azért kellenek nők a politikába, hogy többet termeljünk, magasabb legyen a GDP és felgyorsuljon az innováció.

Ebben a szemléletmódban nincs túl sok meglepő, mivel a klasszikus értelemben vett liberális és konzervatív emberkép épp ebben a pontban metszi egymást: hogy az ember, így a társadalom minősége, fejlettsége is a termelésben és a fogyasztásban mérhető.

Hogy akkor vagy hasznos tagja egy társadalomnak, ha hozzájárulsz a gazdasági növekedéshez. (Aminek a gyümölcsét aztán leginkább csak a – számarányaiban kisebbségben lévő – felső-és a középosztály aratja le.)

Eszerint pedig azokban a társadalmakban jó élni, amiben magasabbak a GDP-adatok, és gyorsabb ütemben fejlődik a gazdaság.

A probléma ezzel a szemléletmóddal nem csak az, hogy Simon Kuznets orosz-amerikai közgazdász, a GDP atyja, már a kezdetektől próbálta óvni a világot a GDP túlmisztifikálásától, és többször is figyelmeztetett arra, hogy alapjaiban más a funkciója, mint ahogyan aztán más közgazdászok és politikusok interpretálták. Később aztán ki is jelentette: egy szörnyeteget hozott világra.

Hanem az is, hogy

a gazdasági fejlettség az égvilágon semmit nem mond el arról, hogy az adott társadalomban mekkora az elégedettség, a boldogság, a vagyon eloszlása, a társadalmi mobilizáció, a korrupció, a környezet szennyezettsége, az emberi jogok fejlettsége, illetve sui generis jellege és a jogállamiság helyzete.

Legvégül pedig a GDP és a gazdasági növekedés azt sem méri, hogy egy társadalomban mennyire jó nőként élni. A baj az, hogy ezeket szinte egy EU-s kutatás sem.

Hogy a hagyományosan nőként végzett, olyan munkák, mint például a házimunka, anyagilag megbecsült-e az adott országban, vagy kivonja a nőket a gazdaságpolitika látóteréből (így, mivel nem részesei a gazdasági növekedés szempontjából hasznos munkáknak, róluk, hozzájuk nem is kell, hogy szóljon a politika). Éppen azokat a nőket, akik nem a legfelső társadalmi csoportokban élnek, és nem vezető pozícióban dolgoznak; ebből pedig egyenesen következik a második probléma, amire vak az Európai Unió nemi esélyegyenlőségi politikája és kutatásai, az Átlátszó cikke és a legtöbb magát feministának valló liberális is.

2. A vezető pozíciókkal való statuálás mítosza

Univerzális politikai technikai eszköz adott társadalmi csoportok, osztályok „reprezentánsainak”, „képviselőinek” magasabb vagy szimbolikus tisztségekbe való emelése, kinevezése.

Ezzel pedig egy statement, egy politikai állítás kinyilatkoztatása a közvélemény felé, az adott osztály melletti szolidaritás és figyelem kifejezésére, ami egyszerűbb és hatásosabb lépés a valóban az adott osztályt szolgálni kívánó szakpolitikai intézkedések helyett.

Például romákat nevezünk ki országos vezetői tisztségekre, ezzel deklarálva, hogy nem vagyunk rasszisták, hiszen itt vannak a vezetőink között, de közben az integráló és felzárkóztató gazdaságpolitika helyett a szegregációt tartjuk fent.
Probléma emellett még az is, hogy rend szerint éppen olyan „képviselővel” kívánnak statuálni, aki valójában nem képviselője az adott társadalmi csoportnak.
Mert a mindenen túlmutató,

primer társadalmi osztályokat szervező elv nem a nem, vagy éppen a származás, hanem a vagyoni helyzet.

(Az identitáspolitika legnagyobb problémája éppen a vagyoni egyenlőtlenségekre való vakság).

Senki sem gondolja komolyan, hogy a milliókat kereső Farkas Flórián életét ugyanazok a specifikus nehézségek sújtják, mint a mélyszegénység legnagyobb csoportját kitevő romákat, akiket elvileg képvisel.

Igazolja ezt, hogy jellemzően olyan társadalmi csoportok esetében történnek ezek a szimbolikus, önmagán túlmutató jelentőségű kinevezések, ahol előre elrendelt, fix, megváltoztathatatlan és szemmel rögtön látható, felismerhető az adott egyénhez társítani kívánt társadalmi csoport, de szemmel már nem látható az általa képviselt csoport és a személye közötti tátongó űr.

Így van ez a romák mellett a nők képviseletével is.
Pontosan azért, mert a legfőbb osztályszervező elv a vagyoni egyenlőtlenség,

egy vezetői pozícióban lévő nőt nem ugyanolyan súlyú sértések és hátrányok érik a mindennapjaiban, mint az alsóbb társadalmi osztályokban lévő nőket, így a legmagasabb fizetési sávba esve leginkább alkalmatlanok minden nő képviseletére.

(Éreztük ezt a disszonanciát a „fehér sapkások”, a magyar ellenzéki női országgyűlési képviselők perfomanszaiban is, amikor a felső fizetési sávból megélve próbáltak felháborodni a bérszakadékon. Ami esetükben tiszteletdíj és ráadásul még pont ugyanannyi is, mint férfi képviselőtársaiké.)

Amíg egy vezető pozícióban lévő nőnek, politikusnak el kell tűrnie a szexista megjegyzéseket, gyakran kérdőre vonják férfi versenytársaival szemben a tehetségét és alkalmasságát, addig a lényegesen kiszolgáltatottabb kisvárosi árufeltöltőnek soha esélye nem lesz még a verseny közelébe sem kerülni, vagy egyáltalán a pénztáros Terike lányaként álmodnia az egyetemről, amit azért a felső-középosztály családokban minden lány megtehet.

Nem véletlen az sem, hogy Novák Katalin lett a család- és ifjúságügyért felelős államtitkár, így keltve azt a látszatot, hogy amikor az Orbán-kormány családpolitikáról beszél, valójában nők érdekei és nők önrendelkezési jogának központi figyelembe vételével teszi azt.

Hiszen ki gondolná azt, hogy egy szemmel is jól látható női államtitkár ne akarna jót a nőknek?

Ebből pedig következik végül a harmadik hiba, ami a magyar politika specifikusan nőket érintő rákfenéje és az Átlátszó cikkének legnagyobb hibája is egyben.

3. Az értékvakság és a női lét kontextus nélküli misztifikálása

A létező legkárosabb jelenség a nők a politikában vitában, amit az Átlátszó Vidéki Csajok névre hallgató rovata elkövetett, hogy női esélyegyenlőség tag alatt bemutat 8 politikusnőt, tekintet nélkül az általuk képviselt értékekre, életpályájukra, abban a felvázolt liberális értelmezési keretben, hogy egy társadalomnak (de ugye ők leginkább gazdasági fejlettségben gondolkodnak) csak jót tehet több női politikus.

Köztük olyan női politikust, mint például a szerb Ana Brnabić, aki ugye nő is meg ráadásul még meleg is, tehát biztosan nem lehet fasiszta.
Az valamiért sajnos kimaradt a szerb miniszterelnök portréjából, hogy ultranacionalista szélsőjobboldali, nyíltan putyinista, és tagadja, hogy 1995 júliusában Srebrenicában népirtás történt volna. (Miután Brnabić a Deutsche Welle-nek adott interjújában tagadta a mészárlást, az Európai Parlament sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a szerb hatóságok nem ismerik el a népirtás tényét).

Illetve felhozza még a cikk jó példaként Horvátország elnökét, Kolinda Grabar-Kitarovićot, akit a magyar ellenzék egyenesen imádott és teleposztolta a képeivel az univerzumot az oroszországi labdarúgó-világbajnokság után, elérzékenyülve az elnök díjátadón cserélt csókjain, és azon, hogy a horvát válogatott mezében ölelgette Macront és a csapatát, aztán kiderült, hogy kerítést is tud festeni, tehát minden szempontból nagyon jó női politikusnak bizonyult.

Az viszont kimaradt, hogy akkoriban valójában egy ügyesen felépített szélsőjobbos propaganda-darabot nyalt be a magyar Facebook-nyilvánosság.
A Freie Welt nevű, német szélsőjobboldali oldalról származó hoaxokat kezdték terjeszteni itthon is, miszerint eladta elnöki különgépét, pedig az elnöknek valójában jogosítványa sincs ilyesmire, hogy eltörölte a szenátorok nyugdíját, pedig Horvátországban nincsenek szenátorok, így nyugdíjas szenátorok sem, illetve, hogy miniszterei és saját fizetését és leszállította, pedig az sem igaz.

Az Átlátszó cikkében valójában egyetlen olyan női politikust sikerült listázni, aki alkalmas arra, hogy hitelesen ellássa a nők képviseletét.
A demokratikus szocialista Alexandria Ocasio-Cortezt, aki a többi listázott politikusnővel ellentétben nem politikus dinasztia leszármazottjaként került a politikába, de még csak nem is a felső-középosztályból.

AOC olyasvalaki, aki érti, hogy a nők képviselete nem a nők vezető pozíciókba pakolgatásánál kezdődik, függetlenül az általuk képviselt értékektől, hanem társadalmi osztályuk megértésénél, amit jobban befolyásol a vagyoni helyzetük, mint a biológiai nemük.

Érti, hogy  a szegénységen belül kiszolgáltatottabbak a nők, de a felemelésük nem Hillary Clinton, Ana Brnabić, vagy Kolinda Grabar-Kitarović vezető pozíciójától függ, hanem egy igazságosabb gazdaságpolitikától.

Azok a nők pedig, akik a társadalmi hierarchiák konzerválásában érdekeltek, akik az embert és a társadalmakat gazdasági mérőszámokban és a gazdasági növekedésben való hasznosságukban mérik, sosem lesznek alkalmasak a nők képviseletére.

A nők képviselete ugyanis nem elsősorban a szexus alapján történik.

Kiemelt kép: Orbán Viktor és Ana Brnabic érkezik a másnapi magyar-szerb kormányzati csúcs előtti vacsorára a Gundel étterembe 2018. február 8-án. Fotó: Szecsődi Balázs/Miniszterelnöki Sajtóiroda/MTI/MTVA
Olvass tovább!