A Bethnal Green-i dzsihádista lány és a gonosz banalitása

Miközben a dzsihádi-feleség Shamima Begum nem bánt meg semmit, férje áldozatai már új közösségüket építik.

Az elmúlt hetekben a brit és általában a nyugati sajtó rendkívül sok figyelmet szentelt egyetlen egy londoni lány, az Iszlám Államhoz kamaszkorában csatlakozó Shamima Begum ügyének. Begumot a szalafi-dzsihádi állam egykor rettegett harcosainak még túlélő tagjaival folytatott harcuk közben fogták el a Szíriai Demokratikus Erők, éhezve, kimerülve találtak rá és mindössze párhónapos gyermekére a sivatagi Baghúz, az ISIS utolsó városa felé haladva.

Begum azóta azoknál kapott átmeneti menekültszállást, akiknek családjait dzsihádista férje és társai pár éve halomra gyilkolták mindennél kegyetlenebb hódító fosztogatásuk közepette. Nemrégen a Sky News odaérkező tévéstábjának nyilatkozva Begum – tegyük hozzá, teljesen jogosan – azt kérte a brit hatóságoktól, különösen gyermekére való tekintettel, engedjék, hogy szülőföldjén, állampolgárként feleljen a tetteiért.

Ugyanebben az interjúban azonban mindegyszerre azt is leszögezte, ő maga a mai napig is büszke az Iszlám Államra, egyetért annak emberellenes elveivel és esze ágában sincsen semmit megbánni abból, amit férje vagy ő tett. A brit közönség felháborodása az exkluzív interjút követően így valamennyire érthető, még akkor is, ha Begum főleg a csecsemőkorú gyermekére hivatkozott a kérelemnél.

Az annál érthetetlenebb, amit – főleg a népszerűséget hajhászó populizmustól vezettetve – Sajid Javid, a brit konzervatív kormány belügyminisztere művelt: egyszerűen és precedens nélküli módon megfosztotta Begumot brit állampolgárságától.

Mintha a 15 éves lány nem is Bethnal Greenben, Kelet-Londonban nőtt volna fel, mintha dzsihádista elvekkel való rokonszenve és bőrszíne miatt már semmi köze nem is lenne a jóravaló angolokhoz. Holott éppen az a lényeges szempont történetében, hogy Angliában, az őt körülvevő nyugati környezetben vált a dzsihádista rezsim hívévé.

Időközben az is kiderült, Begum fia, Jarrah pénteken egy rosszul felszerelt helyi klinikán életét vesztette. Azokban a táborokban, ahol az ISIS-es hadifoglyokat a kurd erők zsúfolták össze, ez sajnos a legkevésbé sem meglepő: al-Haúl táborban, ahol Begum és újszülött gyermeke sokáig időzött, 12,000 ember lakik jelenleg viszonylag kis területen, ők főleg az egykori Iszlám Állam harcosainak családjai.

Az eset nemcsak a brit kormány logikátlan könyörtelenségére, de arra is rámutat, hogy a kurd népállam egyedül nem tud megküzdeni az –egyébként rengeteg nyugat-európai állampolgárt is befogadó – fogolytáborok problémáival, főleg a Rojavát sújtó török gazdasági embargó miatt, ugyanakkor ehhez semmiféle segítséget nem kapnak máshonnan. Így az óriási zsúfoltságban a kezdetleges kórházi és orvostudományi felszerelések miatt Jarrah már a századik gyermek akinek így kellett meghalnia.

Amikor Magyarországot az ügy híre elérte, Javid már meghozta döntését, sőt, szülei és nagyszülei országa, Banglades is bejelentette, nem fogják befogadni a dzsihádista múltú fiatal anyát. A jobboldali sajtó önmagukat ezeken a területeken már szakértőnek képzelő bölcsei persze azonnal kárörvendő vihogással reagáltak a „bevándorló hátterű” Begum esetére, és feltartott mutatóujjal magyarázták tovább a példa alapján az Orbán-propaganda erkölcsileg menthetetlen uszítását.

Ez jóformán már meg sem lepett. A Mércén azonban Ámon Kata is, – a legjobb szándékoktól vezérelve – éppen úgy keretezte Begum történetét, hogy az a jobboldali propaganda tökéletes fonákja, inverze legyen. Ugyanakkor talán nem jutottak el hozzá bizonyos magyarázó jellegű tények. Például mindaz, amit az elmúlt években ISIS rettegett fővárosában, Rakkában, privilegizált ISIS-állampolgárként élő lány a The Times-nak már a fogságból nyilatkozott:

„Abszolút normális élet volt, olyan normális élet, mint amilyeneket a propagandavideókban reklámoztak. Normális élet volt, néha-néha persze voltak bombák, meg ilyenek”

Ezek után arról is beszélt, ő ugyan nem látott lefejezést, csak a város egyik kukájában talált véletlenül egy levágott fejet, a látvány azonban „egyáltalán nem rázta meg!”

A kamaszos hang, amit itt Begumtól hallunk nyilván takarhat komoly sokkot, megrázkódtatást is, a két gyermeket is elvesztő anya azonban láthatólag úgy beszél minderről, mint aki még mindig rāfiḍīnek, tehát hitehagyottnak, a szalafi elvek szerint a fundamentalisták számára tisztátalan kutyáknál és disznóknál is alábbvalóbbnak tekinti azokat, akik nem fogadták el az ISIS abszurd elveit. A terrorszervezetet Shamima Begum mégis elítéli, de csak azért, mert „muszlimokat is gyilkoltak”.

Nyilván igaz, hogy 15 éves korában a londoni diáklány nem feltétlenül volt felelőssége teljes tudatában, de egy 19 éves nőről ez már jóval nehezebben jelenthető ki. Amit most mond, gondol, azért már teljes mértékben felel.

A brit fővárosból, a Bethnal Green Akadémiáról 2015 telén két osztálytársnőjével lelépő, bangladesi-muszlim kisebbségi családból származó diáklány annak ellenére lett megütközést keltő és kívülről értelmezhetetlen nyilatkozataival a brit népharag elsőszámú céltáblája, hogy a rozsavai kurdok és arab harcostársaik előkerítették a 2014-ben hírhedtté vált „Dzsihádi Jacket” is. A gyaníthatóan népirtásban is résztvevő fiatal, fehér oxfordi srác elsírta a médiának, hogy a hadifogságban nagyon hiányzik neki a Doctor Who! című sorozat és a nem túl halal cornwalli pite, igen menne már haza, ha egy módja lenne rá.

Első ránézésre is sokkal súlyosabb figura ez a Jack, mint Shamima. Őt viszont mégis elintézték egy röhögéssel. Miért? Nos az ISIS-hez önként csatlakozó angol kamaszfiú nyilván a neme és a bőrszíne miatt nem volt igazán alkalmas a pofozógép szerepére.

Mint a magyarok, a britek is általában súlyosabban büntetik a nőket akár egy szökésért, akár egy gyilkosságért is, hiszen tőlük alapvetően nagyobb konformizmust, szabálykövetést vár el a patriarchális társadalom mint másoktól.

Azonban komoly aránytévesztésnek tűnik Begumot egyszerűen áldozatnak bemutatni, mint ahogy tette azt sok angol baloldali véleményformáló, (például Ash Sarkar) is. Nem tudjuk, van-e és milyen mértékű Shamima Begum poszttraumás betegsége, azt sem tudjuk, létezik-e.

Egyet tudunk biztosan: Begum semmiképpen nem kíván visszailleszkedni az ISIS utáni világba. Ha ugyan poszttraumás lenne, terrorszervezeti tagként mennyivel érdemel ez a fiatal anyuka több empátiát, mint azok a jazid lányok és nők, akiket miután miután férjeiket, családjaikat, sokszor gyermekeiket is kiirtották, éppen olyan férfiak kényszerítettek szexuális rabszolgaságra, mint Begum férje?

Mit mondjanak mindazok a lányok, asszonyok akik Aleppótól Deir-ez Zorig, Kobánitól Sengalig, szerte a háború által elpusztított Kelet-Közép-Szíriában az ISIS miatt ma is ordítva kelnek fel néha álmukból, és nincsen számukra sem jobb út, mint saját, a férfiaktól elszeparált kommunába költözniük Rozsava Népállam közepén?

Mert már létezik ilyen női közösség. Jinwar, (kurmanci kurd nyelven – Nőgyilkosság, utalva arra, mi köti össze az alapítókat) egy teljesen új kezdeményezés a kurd Cizire kanton autonóm nőtanácsa, és az ottani, ökoszocialista mozgalom hozta létre. Lakosai jazidok, arabok, szíriai kurdok és türkmének. Két dolog köti össze őket: mindannyian nők, és mindannyian az ISIS szétverésével szabadultak ki az alávetésből, az akár mindennapos szexuális erőszakból, vagy „csak” az egyszerű rabszolgaságból.

Jinwar lakói ma saját kezükkel építik meg házaikat, játszótereket gyermekeik számára, saját maguk vetik be szántóföldjeiket, és készítenek egész napos, töredelmes munkával minél több, hasznos árut, amelyért élelmiszert utalnak ki nekik Rojava állam központi szervei.

Jinwar a felejtés és a menedék helye, ahol a terápia nem más, mint a kurd szocializmus ideológiája (és annak nők alapvető, és vezető szerepét hirdető altudománya a jinológia) szerint a férfiaktól és társadalmuktól való elszakadás, és önálló, kizárólag női közösség létrehozása.

A nőkön kívül csupán kiskorú gyermekek laknak még itt, férfiaknak szigorú ideológiai előképzés nélkül a bemenetel tilos.

Joggal feltételezhetjük, hogy az eleve a szíriai népi demokratikus erők fogságába kerülő Shamima Begum (akit annyira, amennyire tőlük telik, a népi hadsereg menekültellátó rendszere élelmezi és ruházza) és kisgyermeke számára is nyitva állnának Jinwar kapui. Ő azonban – mint az egy helyszíni interjúból is kiderül – ma sem tekinti embernek azokat, akiknek éppen a szalafi-dzsihádi terrorállam utópiája és megvalósult őrülete miatt kellett ott menedéket keresniük.

Neki az a Rakka jelentette, a „normalitást”, amelyiknek főterén az ISIS ellenségeinek kitűzött fejei aszalódtak, és ahonnan néhány, a rendszertől megundorodó helyi nő 2015-től az élete kockáztatásával, rejtett kamerás felvételeken tudósított, hogy egyáltalán tudhassunk a helyről akármit is.

Lehet, hogy egyeseket ez a súlyos poszttraumás állapotra és pusztán áldozati státuszra emlékeztet. Engem például – amellett hogy a londoni, immár 19 éves lány nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetben van – főleg a náci koncentrációs táborok mellett mulatozó SS-ekre és családjaikra, illetve az Eichmann-per kapcsán született, halhatatlan Hannah Arendt-szavakra emlékeztet: a gonosz banalitására.

A gonoszéra, ami tönkretette Jinwar kis és felnőtt lakóinak életét, és a gonoszéra, aminek nyomán most ironikus módon a semmiből tudnak új világot teremteni. Amíg hagyják nekik.

A jinwari nők közösségének támogatásra is szüksége van a fennmaradáshoz, ezt a következő számlaszámon teheted meg.

Kurdistan Hilfe Stichwort WJAR-Jinwar
IBAN: DE40 2005 0550 1049 2227 04
BIC: HASPDEHHXXX

További infók: jinwar@riseup.net

Címlapkép: Jinwar - Free Women's Village Rojava facebook
Olvass tovább!