Saul Alinsky a szervezkedésről

Saul D. Alinsky:

A civil szervezkedés ABC-je

(Eredeti címe: Rules for Radicals, megjelent 1971-ben)

Alinsky az utóbbi időben egyre gyakrabban válik hivatkozási alappá a bal- és jobboldalon egyaránt. Nálunk a jelenleg regnáló szélsőjobb hatalom főképp ellenpéldaként citálja őt a civil szerveződések befeketítéséhez. Ám a polgári körök idejében az se lett volna meglepő, ha épp Alinsky tanácsait megfogadva kívánta volna felépíteni az akkori Fidesz, saját, „lázadó” tömegbázisát. Ilyen szempontból pozíciója Gramscihoz hasonló, aki már régóta fontos referencia például az amerikai republikánus párt körében, mint követendő példa. A Fidesz pedig már jó ideje szintén egy sajátos, reakciós kulturális hegemóniával próbálja monolit uralmát bebetonozni.

Eme szerzők mindkét oldalon való konstans virágzását az okozza, hogy olyan általánosan írnak szervezet építésről, hatalom megszilárdításáról, így az ebben leírtakat bárki, ideológáitól függetlenül sikerrel kamatoztathatja. Alinsky a jelenleg ismertetett művét, mint a mozgalom építés kézikönyvét deklarálja már a bevezető soraiban is. „Könyvem azokhoz szól, akik a jelenlegi világot olyanra akarják változtatni, amilyennek hiszik, hogy lennie kell.” Tehát ez a mű a „kritika fegyvere” helyett a „fegyverek kritikája”.

Maga a színtiszta gyakorlat elmélete. Ebből kifolyólag stílusa közérthető, olvasmányos.

A Rules for Radicals eredeti, 1971-es borítója / Kép: Mike Steele, Flickr

Szerkezetét nézve szisztematikusan halad az általános morális, etikai kérdések tisztázásától a konkrét építkezés gyakorlati tanácsai felé. Már az első bekezdésben megnevezi a kisemmizetteket, mint írása célközönségét, ami rögtön egyfajta marxista koordináta rendszerbe helyezi a művet.

Ám Alinsky kezdeti fő célként rögtön a merev ideológiáktól való tartózkodást jelöli meg az ideális mozgalmár egyik fő attribútumaként, sőt kifejezett célként tételezi, hogy művében eloldja a változást és a forradalmat attól, hogy a társadalom ezt, minden esetben a kommunizmussal azonosítsa. Egy szabadabb és egyenlőbb világot tart üdvözítőnek Alinsky amelynek struktúráit folyton igazítani kell a fennálló rend állapotához. Ehhez pedig a szervezőnek a valóságból kell kiindulnia, és nem a vágyott ideálvilágot visszavetíteni a jelen állapotra. A valóságból, amellyel folyton dialógusban kell állnia, egyfajta luciferi módon mindenre rákérdezni, kételkedni magában, ezáltal megszabadulva az őt béklyóba verő dogmatizmusok ideologikus csapdáitól.

Ezután felvázol egy három osztatú, osztályalapú társadalmi modellt, amelyben felül van a birtoklók szűk rétege, akik a hatalmat és a javak nagy részét bírják, ezért céljuk a status quo fenntartása, ideológiával, államszervezettel stb.

Velük szemben állnak a legalsó és messze legnépesebb réteget kitevő kisemmizettek, akiknek nincs vesztenivalójuk, de legtöbb esetben szervezetlenek és apatikusak. Köztük pedig a középosztály foglal helyet, akiket Alinsky a „keveset birtoklók, de többet akarók” szlogennel jellemez.

Nekik van veszteni valójuk, ezért sokszor azonosulnak érdekből a birtoklókkal, de az is előfordul, hogy megfelelő kulturális tőkéjükből és motivációjukból adódóan forradalmi vezetők kerülnek ki soraikból, mint: Gandhi, Mao stb. A szerző szerint ezt a társadalmat kell a kölcsönös segítségen alapuló szolidáris közösséggé formálni. Ezzel kapcsolatban hangzik el a könyv egyik legfontosabb gondolata, miszerint le kell számolni azzal az illúzióval, hogy az egyén boldogsága elválasztható az emberiség egészének boldogságától.

A mű etikai vizsgálódásának fókuszában leginkább a „cél szentesíti-e az eszközt” problematika áll, amelyet Alinsky, gordiuszi csomóként rögtön keresztül is vág ama kijelentésével, hogy ez egy téves kérdésfeltevés. Véleménye szerint a középosztály gyakori attitűdje az „egyet értek az eszméivel, de tartózkodom az eszközeitől” éthosz, amit olyan moralisták képviselnek, akik ezzel elaltatják a forradalom lángját és így impliciten a birtoklók céljait szolgálják ki. A realitás ugyanis az, hogy nincsenek teljesen makulátlan tettek, és mocsok nélküli forradalom, ezért minden cselekedetet alá kell rendelni a legfőbb nagy célnak, az emberiség globális jólétének.

Szerinte e tekintetben a pragmatikus álláspont az üdvözítő, tehát az adott helyzetben mely eszköz szolgálja leginkább a célunk elérését. Minden eszközt a kurrens állapothoz kell igazítani, és az adott jelen kontextusában megmérni. Itt kifejezetten érdekes az az okfejtése, miszerint Gandhi passzív rezisztenciáját véleménye szerint tévesen glorifikálja az utókor egyfajta végtelenül jámbor, és az erőszaktól minden szinten visszariadó attitűdként.

Szerinte Gandhi azért nem használt fegyveres ellenállást, mivel az adott történelmi szituációban az erőszakmentes ellenállás volt a legadekvátabb fegyver. Konkrétan Gandhinak nem voltak fegyverei, illetve az akkor már liberalizálódó bürokratikus angol éthosz ellen elég volt a passzivitás. Ugyanezt például más helyzetben, például Hitler ellen nyilvánvalóan hatástalan lett volna.

Enyhe tabudöntögető aspirációkkal lép fel a szerző bizonyos szavak revideálása tekintetében is. Ilyen például a „hatalom”, amelyet szerinte mentesítenünk kell az idők során rárakódott negatív konnotációktól, tekintve, hogy mindenfajta változáshoz hatalom szükséges, ezért elemi érdekünk ennek a megragadása.

Ennek során fel kell vállalnunk a fennálló renddel szemben a „konfliktust”, de mindig késznek kell lennünk olyan „kompromisszumokra” amelyekből szerinte egy szabad és nyitott társadalomnak építkeznie kell. Szemléletes példájával élve, ha nulláról indulsz és 100 százalékot akarsz, köss kompromisszumot 30 százaléknál, és akkor már annyival előrébb tartasz. Ez aztán lépcsőzetesen építkezve lehet majd újabb konfliktusok és kompromisszumok kiindulópontja.

Ezután tér rá az ideális szervező fő vonásaira, amelyek a képzelőerő, kíváncsiság, humorérzék, magabiztosság, jól szervezett személyiség, és egy jobb világ homályos látomása. Ezekhez azonban hozzáteszi, hogy akár egyik-másik hiányozhat is az illető mozgalmárból, azonban van egy kardinális tulajdonság, amellyel mindenképp rendelkeznie kell, ez pedig az eredményes kommunikációs kompetencia.

Alinsky szerint akkor eredményes egy kommunikáció, ha az agitáció során a tömegekkel személyes viszonyt tudunk kialakítani.

Ha az ő helyzetükből kiindulva, azt interiorizálva építjük fel az érvrendszerünket, és buzdítjuk őket cselekvésre. Ehhez azonban fontos, hogy mindez ne egy elidegenedett előadás legyen csupán, és hogy a saját tapasztalati körükön keresztül értessük meg velük a célokat, szemléletes példákkal tarkítva, úgy hogy közben szókratészi kérdezz-felelek módszerrel vezetjük rá őket a helyes döntésre, amit saját maguk mondanak ki. Az így deklarált céloknak egyszerűeknek, világosaknak és konkrétaknak kell lenniük.

A mozgalom szervezése és életben tartása érdekében fontos, hogy felébresszük, és folyton ébren tartsuk a tömegek elkeseredettségét, dühét. Ugyanakkor végig tisztán lássák az üdvözítő célokat, ügyeket. Lényeges, hogy ne csak egy ügy legyen, hanem több, egyrészt ezzel nem fullad ki a mozgalom, és folyton lesznek újabb kihívások, másrészt ügyek szélesebb spektrumát felvonultató szervezet, sokkal heterogénebb és szélesebb tömegeket tud maga mellé állítani.

Alinsky szerint a legfontosabb, hogy mindig a saját tapasztalati körünkön belül maradjunk, az ellenfelet viszont próbáljuk meg ebből kimozdítani, mert akkor meghasonlottá és sebezhetővé válik. Konstans hadviselést kell ellene folytatni, számunkra előnyös kompromisszumokkal megtűzdelve.

Az emberek lelkesedésének a fenntartása a legkardinálisabb kérdés. Ehhez nekünk is úgy kell tekintenünk a célunkra, mint egyfajta permanens forradalomra.

Itt a szerző szemléletes példaként a Sziszüfosz mítoszt említi, amit jelen szerinte esetben nem úgy kell felfognunk, hogy görgetjük a sziklát fölfelé, ami aztán visszagurul és indul minden elölről, hanem a sziklát görgetjük fölfelé folyamatosan egy végtelen magas hegyre, amelynek újabb és újabb csúcsai nyílnak meg előttünk. Itt világos lesz miért indította írását a szerző a számára legfontosabb attribútummal, ami nevezetesen a dogmatikussságtól való mentesség, rugalmasság, és adaptivitás.

Végső soron tehát Alinsky tehát egy tankönyvet írt mozgalmároknak. Jellegében és stílusában kicsit emlékeztet a manapság divatos „hogyan legyek sikeres az üzletben” könyvekre, amennyiben konkrét célokhoz vezető utat, kommunikációs stratégiákat, gyakorlati tanácsokat sorjáz, széles tömegek számára emészthető formában. (Ezzel maga is megvalósítva a könyv egyik legfontosabb tézisét, a saját tapasztalati körben való megmaradást, azáltal, hogy ezt a kört a közérthető nyelvezete révén hatalmasra szélesíti, mondhatni elmegy a falig ilyen téren stilisztikailag.)

Azonban paradox módon, amíg a fentebb említett sikerkönyvek arról szólnak, hogy te hogyan vedd át leginkább a kapitalista termelés modelljeit, és hogyan legyél mestere a rendszernek, addig Alinsky, könyvében pont arról ír, hogyan építs egy alternatív rendszert, vagyis, ha úgy tetszik, hogyan vidd sikerre a rendszerellenességet.

Egy másik hasonlattal élve, mintha szerzőnk megírta volna a Fejedelem inverzét. Mert amíg Machiavelli művével (Alinsky terminológiájával élve) a birtoklók szűk rétegéhez szólt, hogy miként őrizzék meg a status quo-t, addig A civil szervezkedés ABC-je éppen a kisemmizettek széles tömegeinek kezébe kíván fegyvert adni, hogy azt végre megváltoztathassák.

Csatlakoznál a Forradalmi Forrás olvasói köréhez? Hozzá szeretnél férni a tárgyalt könyvhöz? Írj rájuk Facebookon, vagy a forradalmiforras[at]gmail.com címen!

Címlapkép: Mike Steele, Flickr
Olvass tovább!