Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Minden év a családok éve

Az elmúlt egy évben civil és ellenzéki szólam lett a „teszik ezt és teszik azt, a CSALÁDOK ÉVÉBEN”. Abban látszólag  mindannyian megegyeztünk, hogy a család és családok éve jó dolgok, csak abban van a vita, hogyan kéne ügyesebben csinálni.

Annak ellenére, hogy frappánsabbnál frappánsabb szójátékokat gyártottunk a kilakoltatott családok évétől a túlórázó családok évéig, a propaganda valójában nem téved. Amíg tűkön ülve várjuk a Nemzeti Konzultáció eredményét, álljunk meg egy percre, és valljuk be, hogy 2018 valóban a családok éve volt, 2019 még annál is inkább az lesz, és ha minden úgy megy, mint most, 2020 is a családok éve lesz. Egyre családabb évek jönnek, ezt mindannyian érezzük.

A családok éve nem hungarikum, és nem is 2018-ban kezdődött.

Egyre magányosabbak vagyunk, egyre alkoholistábbak, egyre több erőszak ér minket, egyre jobban félünk, egyre betegebbek vagyunk, egyre többet dolgozunk, egyre melegebb van, egyre kevesebbet beszélgetünk, egyre több időt töltünk kütyükkel, és általában minden egyre szarabb, anélkül, hogy bármi remény mutatkozna arra, hogy lesz majd nem szarabb is. Így érthető módon egyre inkább ragaszkodunk az egyetlen társadalmi egységhez, ami még kapaszkodót adhat: a családhoz.

Az antiszociális család

Michèle Barrett és Mary McIntosh az Antiszociális család (The Anti-social Family) című, könyvhosszúságú marxista feminista kiáltványukban, amelyben arra sarkallják a szocialistákat, hogy térjenek vissza a történelmi család-abolicionista céljaikhoz, kísérletet tettek arra, hogy definiálják a családot.

Felvázolják, hogy a kapitalizmus egyik ellentmondása, hogy egyszerre tartja fenn és teszi tönkre a családot, ez az ellentmondás pedig elsősorban a nőkre helyez nyomást, akik a család tagjairól való gondoskodásért felelősek a privát- és a közszférában is.

Szerintük a család egyszerre társas és gazdasági berendezkedés – háztartásokban élünk a rokonainkkal –, és egy ideológia: a vér nem válik vízzé. Az ideológiát nem az illúzió szinonimájaként használják, érvelésük szerint a mostani berendezkedésben a családokba rendeződés bölcs döntés a legtöbb ember számára; ennek ellenére állítják, hogy azt a rendet, amely családokra osztja fel az embereket, hosszútávon fel kell számolni.

A család az intézményén kívül esőket privilégiumoktól fosztja meg (például nagyobb az elszegényedés vagy a hajléktalanság esélye), de mind a családokban, mind a családon kívül rekedtek számára elnyomó. Ugyanis bár a család nagyon is valós igényeket hívatott kielégíteni, amelyek nem mesterséges konstrukciók, ezeket az ígéreteit nem váltja be. A család egy alapvetően antiszociális intézmény és  alátámasztó ideológiája, a családizmus (familism) egy antiszociális eszme.

Családizmusnak azon gondolatok összességét hívják, amelyekben a család az intimitás, a biztonság, az érintés, az esendőség, a melegség és szeretet máshol nem, vagy nagyon nehezen kielégíthető alapvető emberi szükségletek elsőrendű forrásaként van nekünk felkínálva.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Családizmus

Barrették szerint a kapitalizmus individualizmusa tulajdonképpen maga a családizmus, vagyis az az elképzelés, hogy a világot önálló egyének alkotják, tartja fenn jelenlegi formájában a családot. Szerintük az emberek fogyasztását, lakáskörülményeit és általában az életüket nem az egyéni bevételük határozza meg, hanem a háztartásé, amiben részt vesznek, és a javak elosztása a háztartás tagjai között.

Kiáltványuk szerint az önszabályozó szabadpiac fantáziájának esszenciális feltétele a család létezése, így a családizmus a kapitalizmus egyik magideológiája, ami a család falain kívül is kifejti a hatását. Így maga a család lesz az, ami megtestesíti a magánérdek hajszolásának feltételeit.

Ez a fantázia a következő: a világ rendje az, hogy mindenki lényegében önző, számító és a saját egyéni érvényesüléséért verseng. Ebben a világképben nincsen közérdek, nagylelkűség, szolidaritás vagy önérdeket meghaladó szeretet. Mivel kivétel nélkül mindenki önzésből cselekszik, így az emberek cselekedetei kiegészítik egymást és optimális viszonyokat, termelési és fogyasztási mintákat hoznak létre.

Mindenki képviseli a saját érdekeit, ami hasznosabb, mint a közös érdekképviselet, hiszen az az emberekről azt feltételezi, hogy nem pusztán saját jólétük iránt érdeklődnek, ezért szükségszerűen korlátozza őket azzal, hogy valaki más igényeit húzza rájuk. Az öncélú lépések, ha úgy tetszik felsőbbrendű szavazatok a sima demokráciában, vagy közösségi döntésekben leadott szavazathoz képest. Ezek összeadódnak, és együtt láthatatlan kézként irányítják a piacot, hogy az mindenkit privát választásai szerint szolgáljon ki.

McIntosh és Barrett szerint, ahhoz, hogy ez az emberidegen piaci erkölcs a társadalom etikájává avanzsálódjék, többek között arra van szükség, hogy figyelmen kívül hagyjuk a társadalom azon tagjait, akik nem lépnek be cselekvőként piacra, maguk nem keresnek pénzt vagy elég pénzt, hanem az őket eltartó családtagjaiktól függenek. Ők a gyerekek, az öregek, a betegek és többnyire a nők.

Egyszerűbben szólva, a családfők nem csupán önellátóak, hanem ebben a rendszerben feladatuk annyit keresni, hogy eltartsák a családot. Ez az axióma eredményezi a család összemosását az individuummal, ami a mindennapi életet is tükrözi, például abban, ahogyan a gyerekekre nem önálló emberként, hanem a szülők magántulajdonaként tekintünk, amik felett kizárólagosan rendelkeznek.

Mire kell a család?

Az elidegenítő és elmagányosító viszonyok, amelyek körülvesznek és egymással versenyeztetnek minket, a család falain kívül bizalmatlanságot, fenyegetettséget idéznek elő. Csakhogy az emberek nem szűnnek meg hovatartozásra és közösségre vágyni, csak mert az nem hoz profitot. Barrett és McIntosh nem véletlenül elsőként az érzelmi biztonságot azonosítják be, mint azon igények egyikét, amelyek bár a családra vannak korlátozva, valójában az nem tudja őket kielégíteni.

A listát a gyerekekről való gondoskodással folytatják, ami egyedülállóként emberfeletti feladat. Megnevezik, hogy ebből adódóan komoly kulturális súlya van annak a közhelynek, hogy egy gyereknek két szülőre (jellemzően anyára és apára) van szüksége.

Levezetik, hogy ez az elképzelés manapság annyira megerősödött, hogy túlnőtte még azt, a családizmus pillérét alkotó gondolatot is, hogy a család a természetesség netovábbja. Fontosabbá vált, hogy a gyerekeket kettő darab felnőtt nevelje, mint hogy a rokonai, így ez másodlagossá vált például az örökbefogadás vagy béranyaként használt nők esetében is.

Ez azért érdekes fordulat, mert bár a család intézménye társadalmi elrendezés, egy konkrét társadalom konkrét szokásainak eredménye, mégis biológiai egységként gondolunk rá. Mivel a rokonságnak a biológiai reprodukcióhoz van köze, ezért a természetesség szimbóluma, így általános emberi értékek megtestesítője.

Sehol nem olyan látványos a család „természetességének” hatása, mint az anyaságot körüllengő „anyai ösztön” és „anyai önfeláldozás” mítoszainál. Ezek a mítoszok természetesek, tehát ezek az erkölcsösek is.

Bár általános jelenség az, hogy egyre nagyobb hangsúly kerül a családizmusra és egyre kevesebb a családra, az mégsem igaz, hogy ez törvényszerű lenne. Azt, ahogyan a család esetében a természetes és az erkölcsös összefolyik, a szerzők szembeállítják az étkezés példájával, amely ugyancsak biológiailag adott, mégsem mondjuk, hogy az éttermek és a hipermarketek természetesek lennének. A biológiát meghaladva elutasítjuk az éhezést az étel igazságos elosztásának javára, az alultápláltságot és a szív és érrendszeri megbetegedéseket pedig szociális jelenségként azonosítjuk. Felhívják a figyelmet, hogy a feminizmus egyik legfontosabb feladata, hogy a szexualitás és reprodukció kérdéseit kimentse a biologizálás karmai közül, és politikai vitaként definiálja azokat.

Milyen egy igazi család?

A család mind ideológiáját, mind nukleáris valóságát tekintve izoláló és zárt rendszer. Az otthon a magánügyek helye, „az én házam az én váram” bástyáival van körülvéve. Barették szerint a család az elsőrendű terepe annak, ahol megteremtődik a magán- és közügyek, a kint és bent mesterséges szétválasztása.

Ezért is olyan kilátástalan, ahogyan a feministák évtizedek óta kiabálják, hogy a családon belüli erőszak nem magányügy, hiszen a család falait kéne lebontani ahhoz, hogy ez megvalósulhasson. Germaine Greer ausztrál feminista például 2018-as, nagy vitákat kiváltó könyvében a nemi erőszakról (On Rape) azt írta, összességében a világon több a nemi erőszak párkapcsolatokban és házasságokban, mint a prostitúcióban.

Szerinte a két felen kívül más nem tudja ezeket az erőszakokat megakadályozni, hiába tiltják már sok helyen a törvények, ugyanis erre nincsen mód. A család egyre zártabb, az ellátórendszer, a közös felelősségvállalás, mindennemű közösség és az emberek közötti nem nukleáris kapcsolatok lehetőségei leépülnek, felszámolódnak.

És ahogy minden év egyre családabb lesz, egyre magánügyebb lesz az erőszak is.

A család zárt rendszere nem demokratikus, és nem is tud az lenni, hiszen annak feltétele az átláthatóság és a számonkérhetőség. A hatalom egyenlőtlen eloszlása és az adott hierarchia nők és férfiak, gyerekek és felnőttek között, a hatalommal való visszaéléshez vezet.

A gyerekek húzzák a legrövidebbet, akik helyzetükből adódóan függő lények, mivel még kicsi emberként nem képesek arra, hogy felnőttek támogatása nélkül életben maradjanak. A nők kiszolgáltatottabbak a férfiaknál – és a férfiaknak -, a szexizmus és női szocializációjuk miatt, de még inkább a társadalomban elfoglalt helyükből adódóan.

A férfiak pedig, bár felül állnak a családi raglétrán, jól azért nem járnak, az ugyanis tévhit, hogy az uralkodás boldogságot hozna. A reális kép az, hogy a családon belüli erőszak jóval gyakoribb, mint azt bárki tudomásul szeretné venni ahhoz, hogy jól tudjon aludni. A gyerekek fekete pedagógiás nevelése például majdnemhogy univerzális. A család nem sziget, hanem tükrözi a társadalmat; a férfiak elnyomják a nőket, a felnőttek pedig a gyerekeket.

A kiáltvány belátja, hogy nem lehet egy olyan intézmény azonnali felszámolását követelni, amely a jelenben valós szükségleteket elégít ki, amíg nem találjuk ki, mit rakjunk a helyébe- És bár a feminizmust gyakran vádolják azzal, hogy anyaság- és családellenes lenne, valójában pontosan azokért az ideákért küzd, amiket ezek az intézmények hazug módon beígérnek.

Az emberek közötti intimitás, elköteleződés, gondoskodás, közösségiség egytől egyig feminista célok. A kérdés csak az, milyen az a berendezkedés, ami ezeket a célokat szolgálja.

Bár sokan szokták, ez alkalommal ne értsük félre Germaine Greert, és legyen neki igaza abban, amit 1970-ben, A kasztrált nőben leírt:

„A női választójog ellenzői annak idején azon keseregtek, hogy a nőemancipáció a házasság, az erkölcsök és az állam végét fogja jelenteni; szélsőséges elképzeléseikben több tisztánlátás volt, mint a liberálisok és a humanisták ködös jóindulatában, akik azt hitték, hogy a nőknek felkínált kis adag szabadság nem fog felforgatni semmit. Amikor majd learatjuk a termést, melyhez a magokat még a mit sem sejtő szüfrazsettek vetették el, be fogjuk látni, hogy az antifeministáknak tulajdonképpen igazuk volt.”

Kiemelt kép: MTI Fotó: Bruzák Noémi
Olvass tovább!