Nők, akik kértek segítséget, de nem kaptak, vagy nem időben, nem megfelelő módon

Amikor elkezdtem a NANE segélyvonalas képzését, arra számítottam, hogy majd megtanulom, milyen problémával milyen szervezethez lehet továbbirányítani a hívókat. Abban a hitben nőttem fel, hogy a hatóságok azért vannak, hogy megvédjenek. Elég hamar kiderült a képzés során, hogy rendkívül naiv voltam.

A segélyvonalas munka legnehezebb része számomra nem az, hogy milyen szívszorító és felkavaró történeteket hallok. Hanem hogy rutinszerűvé válik az a mondat, hogy „igen, nagyon igazságtalan, hogy a hatóságok nem segítettek Önnek, és sajnos ezt gyakran tapasztalják az áldozatok”. Hogy sokszor az egyetlen, amit tehetek, hogy a hívó saját magába vetett hitét erősítem, mert más fegyvere nem lesz abban a hosszú és fájdalmas harcban, amit önmagáért vagy a gyerekeiért folytat.

Hogy azoknak, akik már évtizedek óta élnek bántalmazó kapcsolatban, és minden segélyszámot ismernek, mindenhonnan elküldték őket, mindenféle pert végigcsináltak, mindenüket elvesztették, azoknak az eszköztelenségét és tehetetlenségét én is csak igazolni tudom.

Jelenleg Magyarországon emberfeletti erő kell ahhoz, hogy valaki kilépjen egy bántalmazó kapcsolatból. Ennek nem szabadna így lennie. Jelenleg Magyarországon havonta legalább három nő hal bele a családon belüli erőszakba. Ennek nem szabadna így lennie. Amikor több százezer nőt érintenek a bántalmazás különböző formái, amikor könyvtárnyi kutatás és szakértői anyag szól arról, hogy ezt mind hogy lehetne orvosolni és megelőzni, akkor ennek nem szabadna így lennie.

Évről évre összegyűlünk itt, hogy felszólítsuk és emlékeztessük a döntéshozókat, és évről évre azt tapasztaljuk, hogy nem hallanak meg minket. Ezzel azt üzenik az érintettek számára, hogy az ő jogaik nem fontosak. És ez a hozzáállás tükröződik az ellátórendszeri gyakorlatban is. Mert a segélyvonalon nem arról tudom tájékoztatni a hívókat, hogy mire számíthatnak az intézményektől, hanem hogy mire nem.

Hogy ha rendőrt hívnak, nem az lesz a jellemző, hogy eljárnak a kapcsolati erőszak ügyben. Sőt, előfordul, hogy őket bírságolják meg például csendháborításért, ha a házukban segítségért kiabálnak. Vagy hogy rájuk szabnak ki távoltartást, nem az amúgy őket rendszeresen verő, fojtogató elkövetőre. Hogy ha bemennek a rendőrségre, lehet hogy erősködniük kell, hogy egyáltalán felvegyék a jegyzőkönyvet. Hogy ha nem elég durva a bántalmazás, akkor nem veszik komolyan őket, ha pedig túl durva, akkor nem hiszik el nekik.

Hogy ha lehet, kerüljék a peres eljárásokat, mert ha sikerül is hosszú és költséges procedúra után nyerniük, lelkileg tönkre fognak menni benne, és a bántalmazót az intézmények nem fogják megakadályozni abban, hogy ellehetetlenítse a helyzetüket, beleértve például a bosszúperek indítását. És esélyes, hogy a bántalmazó még veszélyesebbé válik, és az intézmények nem ismerik majd el a veszélyességét, és nem állítják le.

Hogy a gyámhivatal elrendelheti a kötelező kapcsolattartást az erőszakos apával még akkor is, ha a gyerek összepisili magát minden találkozás előtt. Hogy a gyerekvédelmi szervek inkább elveszik a gyereket az anyától, mint hogy a bántalmazót tartanák távol. Hogy, még ha szakértők sora állítja is, hogy valószínűleg történt szexuális visszaélés, a bíróság mégis gondolhatja úgy, hogy az apa gyerekéhez való joga erősebb, mint a gyerek biztonsághoz való joga, vagy az anya joga arra, hogy védje a gyerekét.

Hogy az áldozat, aki súlyos lelki és fizikai tünetektől szenved, vigyázzon, hogyan viselkedik a bíróságon, és uralkodjon az egyébként teljesen jogos dühén. Hogy ne sírjon, mert az rossz fényt vethet rá. És hogy nem, nem lehet kérni, hogy a bántalmazó ne legyen bent a tárgyalásokon, hiába retteg tőle az áldozat.

Mindez nem azért van, mert a hatóságoknál dolgozó emberek szörnyetegek. A probléma rendszerszintű. A bántalmazásról szóló ismeretek nem képezik részét a kollektív tudásunknak. Az intézményrendszer szakembereinek többsége nem rendelkezik megfelelő tudással a jelenségről.

Ez a cikk a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen sorozat része. A 16 akciónapot november 25. (a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja) és december 10. (az emberi jogok világnapja) között rendezik meg világszerte, célja, hogy felhívja a figyelmet a nők elleni erőszak jelenségére. Ebben a 16 napban a Mércén is mindennap megjelenik egy-egy cikk, ami tematizálja a nők strukturális elnyomását, a nők elleni erőszak jelenségét, annak társadalmi hátterét, illetve a nők helyzetét Magyarországon.

A 16 Akciónap idei eseményei, programjai itt találhatóak.

De ahogy a NANE önkéntesei sem a semmiből szerezték a tudásukat, az érintettekkel kapcsolatba kerülő szervek dolgozóinak is rendelkezésükre állnak a szükséges információk. És folyamatos képzéssel lehetővé válna, hogy felismerjék a bántalmazás tényét, ismerjék a természetrajzát, higgyenek az áldozatoknak, észrevegyék, ha valaki veszélyben van, érdemi segítséget tudjanak nyújtani, és ne traumatizálják az áldozatokat újra és újra az eljárások során.

Ha nincsenek is még kötelező képzések erről, legalább belső szakmai és erkölcsi kötelességük lehetne ezeket az ismereteket elsajátítani. Ahogyan az a maroknyi kivételes szakember teszi is ezt, akik saját erőből, saját pénzükön, szabadidejük terhére olvassák a releváns szakirodalmat, képzésre járnak, és konzultálnak a NANE szakembereivel. Akik törekszenek szakszerűen végezni a munkájukat, támogatni, erősíteni az áldozatokat.

Egy hívó azt mondta nekem, hogy a 40 éve tartó súlyos bántalmazást úgy tudja elviselni, hogy a lelkét egy kertként képzeli el: „már meg tudom tenni, hogy nem engedem be a férjemet a kertbe. A kert az enyém, ott nyugalom van.”

Ezt hívják szaknyelven disszociációnak. Mi, civilek, érintettek, tenni akarók is kialakítottuk a kertünket: ide jöhetnek az áldozatok, és minimális erőforrásokból próbáljuk egymást támogatni, miközben a működésünket folyamatosan próbálják ellehetetleníteni, mind a jogi helyzetünk, mind a finanszírozásunk, mind a társadalmi megítélésünk erodálásával. Meggyőződésünk azonban, hogy nem az a megoldás, hogy disszociáljunk, hogy a kertbe visszavonulva tűrjünk és túléljünk, és nincs rendben, hogy évről évre számítunk bizonyos számú halálos áldozatra.

Azoknak a halálát, akikre ma mély fájdalommal emlékezünk, meg lehetett volna előzni.

A néma tanúk piros sziluettjein olvasható történetek nem teljesek. Minden történet része az is, hogy ezek a nők kértek segítséget, de nem kaptak, vagy nem időben, nem megfelelő módon. Hogy a meggyilkolásukat évekig tartó módszeres és fokozatosan durvuló bántalmazás előzte meg, amiről több intézménynek is tudomása volt.

Nem szabadna, hogy mi legyünk az utolsó mentsvára ezeknek a nőknek.

Nem az a célunk, hogy a NANE és a PATENT kivételes legyen abban, hogy a nemzetközi egyezmények és jó gyakorlatok alapján segíti a családon belüli erőszak áldozatait. A célunk az, hogy az erőszaknak semmilyen formája ne legyen többé elfogadott, belekalkulált része az életünknek.

Hogy vidéken, az elszigetelt területeken is legyen szakképzett, a bántalmazást ismerő és felismerő szervezeti hálózat. Hogy a rendőrségek, ügyészségek, bíróságok, gyámhivatalok, családsegítők képzésének szerves része legyen ez a téma. Minden intézmény működési protokolljának alapvető része kellene, hogy legyen a hatékony áldozatsegítés. És a hatalmi pozícióban levő állami és hatósági szerveknek felelőssége lenne ezt belátni.

Magyarország 2014-ben aláírta, de a mai napig nem ratifikálta a nők elleni és családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Isztambuli Egyezményt. Az Egyezmény zéró toleranciát hirdet az erőszakkal szemben. A megelőzést, az áldozatok védelmét, és az elkövetők felelősségre vonását egyaránt előírja; több évtizedes tapasztalatra építve részletes és praktikus iránymutatást ad. Ahogy az említett példák is bizonyítják, ez az átfogó szemléletmód és általában a hatékony fellépés hiányzik ma Magyarországon.

Ezért ismételten felszólítjuk az államot az Egyezmény törvénybe iktatására.

Az elmúlt évek során egyre több szövetségest, támogatót nyertünk meg az ügynek, és a jövőben is folytatni fogjuk a munkát, remélhetőleg sokakkal együtt, a nők, gyermekek és családok erőszakkal szembeni védelme érdekében.

A szöveg eredetileg a Néma Tanúk idei megemlékezésén hangzott el.

Ha támogatásra van szüksége, mert Önt vagy ismerőseit bántalmazás vagy szexuális erőszak érte, itt talál részletes információkat.

Segélyvonal bántalmazott nőknek: 06-80-505-101 (hétfő, kedd, csütörtök, péntek 18-22 óráig; ingyenesen hívható mobilról is).

Szexuális erőszak segélyvonal: 06-30-982-5469 (Péntek 10-14 óráig; mobil tarifával hívható, igény esetén visszahívják).

A biztonságos internethasználatról itt olvashat bővebben.

Kiemelt kép: Gyertyagyújtás a Kossuth téren az elmúlt évben párkapcsolati erőszakban megölt nőkért, a Néma Tanúk felvonulás végén; fotó: Balogh Zsófia
Olvass tovább!