7 évvel ezelőtt azért foglalták el a Város Mindenkiéhez köthető aktivisták és hajléktalan emberek Kocsis Máté irodáját, hogy annak az életvitelszerű közterületen tartózkodást büntető szabálysértési törvényi tétel előképe ellen tiltakozzanak, amely az elmúlt hónapban kavart óriási felháborodást Magyarországon. De az akció nem csak ezért érdekes. Ezzel az akcióval egy új tiltakozási forma épült be a magyar politikába, amely 2 évig meghatározta a magyarországi tiltakozásokat, majd 2014 után ebben a formában valamiért teljesen eltűnt.
2011 nyarán fogadta el a Fidesz a kormánypárt akkori hajléktalanügyi referensének és nyolcadik kerületi polgármesterének, Kocsis Máténak a javaslatára az épített környezetről szóló törvény módosítását, ami lehetőséget adott a hajléktalan emberek közterületen élés miatti megbírságolására, elzárására.
Az akkori és a mostani törvény abszurditását mutatta egy szintén 2011-es akció, amelyben Kopias Attila Steve feküdt ki a nyolcadik kerületben egy padra, mintha hajléktalan lenne. Valójában nem volt az, és nem is élt életvitelszerűen közterületen, mégis elvitték a rendörők.
Az eset előzménye az volt, hogy politikai tanácsadója (a kirúgása után ellenzékivé megtért, korábban SZDSZ-es Szabó ‘Tuareg’ Gábor) vezényletével Kocsis Máté módszeresen elkezdett fellépni a nyolcadik kerületi hajléktalanok ellen. Előbb népszavazást rendezett, amelyen a lakosság elenyésző részvétel mellett a guberálás és az utcán élés, illetve a nyolcadik kerületi hajléktalanellátás ellen foglalt állást, majd a kerület szabálysértési irodát hozott létre, melynek segítségével módszeresen kezdték el büntetni a hajléktalan embereket.
Miközben az AVM kezdetektől fogva tiltakozott a hajléktalanok vegzálása ellen, egy másik akciósorozat is zajlott abban az időben. Radikális szociális munkások a guberálás megtiltása ellen tiltakoztak. Egy tüntetésen például mindenkit guberálás szabálysértésre szólítottak fel (nyúljanak be egy szemetesbe, és vegyenek ki valamit), a felszólítást intéző Ferencz Norbert ‘Pumuklit’ pedig ezért a rendőrség elő is állította szabálysértésre való felhívás bűncselekménye miatt. Az előállításnál még megdöbbentőbb volt, hogy első fokon el is ítélték őt, végül a másodfok és a Kúria felmentette. De az eset sokáig meghatározta az akciószervezésnél azt a mozgalmi hozzáállást, hogy nem mondjuk ki ki, vagy mi a szervezője egy-egy eseménynek, mert annak büntetőjogi kockázata lehet.
Ezután választott radikális tiltakozási formát az AVM. 2017. november 11-én beültek Kocsis Máté polgármesteri irodájába, illetve körülötte a folyosóra, így tiltakozva a szegények üldözése ellen.
Már az akció előkészítése is szokatlan volt egy mai ellenzéki akcióhoz képest. A szervezők hetekig készültek rá. Az aktivisták egyénileg mentek be az önkormányzat épületébe, mindegyikőjük kapott egy szerepet, milyen hivatali ügyet intéz, hogy ha megkérdeznék őket, mit keresnek a polgármesteri hivatalban, tudjanak válaszolni. Be is álltak az adott sorba hivatali ügyintézéshez, majd pontban 11 órakor mind Kocsis Máté irodájához mentek, és ott tiltakozásba kezdtek. A sajtót se értesítették az akció előtt, de az AVM bejelentett az akcióval párhuzamosan egy tüntetést, így az arra érkező sajtósok számoltak be magáról az akcióról is.
Végül 30 aktivista tiltakozott az önkormányzat épületében „A szegénység nem bűn”, „Szociális bérlakás hálózatot” és „Börtön helyett lakhatást” feliratú transzparensekkel. Többen Kocsis Máté irodájába is beültek közülük, onnan a biztonságiak eltávolították őket, de amikor az őrök arrébb mentek, az aktivisták visszaültek a terembe.
A tüntetőkkel szemben az önkormányzat nevében az a Szabó Gábor járt el, aki később a kerületi újságban és az interneten is személyes támadást intézett a kerületben tiltakozó aktivisták ellen (pl. szüleikkel, családjukkal támadva őket), majd létrehozta a Jófiúk nevű kerületi járőrszolgálatot, ahol gyanús maffiózószerű emberek óriási fekete dzsipekkel járőröztek a kerületben, hogy megfélemlítsék a szegényeket. Szabónak mindeközben egyébként volt egy korrupciógyanús ügye is. Szabót később Kocsis Máté kirúgta, azóta Tuareg becenévvel lett Fidesz-ellenes aktivista.
A rendőrség végül egy tucat embert vitt be a rendőrkapitányságra, akik ellen szabálysértési eljárást is indítottak rendőri intézkedésnek való ellenszegülés miatt. Kocsis Máté bejelentette, nem teljesíti a tüntetők követeléseit, nem vonják vissza a törvényt. A csata pedig a hajléktalan emberek büntetése körül mind a mai napig tart. 2012-ben hiába mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy a hajléktalan emberek büntetése alkotmányellenes, később a Fidesz a hírhedt negyedik Alaptörvény-módosításban (lásd lejjebb) ezt Alaptörvénybe emelte. Majd újra elfogadta a rendeletet, amelyet idén turbózott fel szintén egy Alaptörvény-módosítással bebiztosítva, hogy börtönnel büntethessék a hajléktalanságot.
Az akkori tudósításokat visszanézve két érdekes dolog tűnhet fel az embernek. Egyrészt, hogy az MTI akkor nem csupán beszámolt egy ellenzéki akcióról, hanem képgalériát is közzétett róla, méghozzá mindkét esetben teljesen korrekt munkát végezve. Másrészt pedig, ha végignézzük a tudósításokat, azt láthatjuk, valójában nem hozott óriási visszhangot az akció.
Ma ha fél napra egy aktivista csoport egy ilyen fontos ügyben elfoglalná egy polgármester irodáját, akkor percről-percre és élő közvetítések, utólagos videók tucatjai számolnának be az akcióról. Sőt, biztos lenne olyan szerző is, aki kikiáltaná, végre itt az új ellenzék.
De akkor még teljesen más volt a magyar nyilvánosság struktúrája. Az ilyen aktivista akciókat elég nagy lenézés fogadta a magyar média részéről. Nem értették, ezek a tiltakozások mire valók, és miért fontosak. A Mércét annak idején, 2014 környékén azért is kezdtük el komolyabban csinálni, hogy értő és ezzel foglalkozó médiát adjunk az aktivista közegnek. Csakhogy azóta már ha valaki feltart egy táblát egy sarkon, az is vezető hírnek számít a pártjait és képességekkel rendelkező politikai szereplőit elvesztő magyar politikában.
Ezt a képességvesztést pedig nagyon jól illusztrálja az a forma, ami Kocsis Máté irodafoglalását övezte. Ugyanis ez az „elfoglalós” tiltakozási forma lényegében innentől eredeztethető Magyarországon.
A következő években pedig az egyik vezető tiltakozási formaként uralta a magyar nyilvánosságot. Alig egy hónap múlva nagy részben az irodafoglalós akcióból inspirálódva hajtotta végre az LMP a parlamenti láncolós akcióját, amellyel többek között az igazságtalan választási törvény ellen tiltakozott 2011. december 23-án: az LMP képviselői, aktivistái és párton kívüli aktivisták a parlamenti kocsibejáróhoz láncolták magukat, megakadályozva a bejutást az egy nappal a karácsony előttre időzített kulcsfontosságú törvények megszavazása előtt.
Ezután 2012. nyarán jött a szintén LMP-s szervezésű Közgépfoglalás, amikor a párt az akkor még fideszes Simicska Lajos korrupciós ügyeire hívta fel a figyelmet, és ütötte be az oligarcha nevét újra a közbeszédbe a közbeszerzésekben folyton nyerő kultikus cég telephelyén végrehajtott akcióval.
Az LMP pártszakadása után ennek az akcionista sorozatnak lényegében vége szakadt, de a Kocsis Máté irodafoglalását követő „sit in” hullámnak még volt két kiemelkedő pillanata. A Fidesz-székház körüli kert megszállása, amely a negyedik Alaptörvény-módosítás elleni tüntetést hozta.
Illetve ott van még a fővárosi közgyűlésben végrehajtott AVM-es akció, amellyel megpróbálták megakadályozni, hogy a közgyűlés elfogadja azoknak a területeknek a listáját, amelyekről kitiltották a hajléktalan embereket. Érdekesség egyébként, hogy míg az irodafoglalás 2011. november 11-én történt, az utolsó nagy „sit in” akció 2013. november 13-án.
Tehát az első és az utolsó ilyen nagy akció között nagyjából 2 év telt el, majd egyszer csak vége szakadt az ilyen típusú akcióknak. De ez mégsem véletlen.
Egy ilyen típusú akció kivitelezéséhez ugyanis stratégiai tervezésre és erőforrásokra van szükség. Márpedig 2014 utánra nem nagyon maradt olyan szervezet, amely ilyesmivel rendelkezik.
A 2010-es években még létezett budapesti aktivista közösség, lényegében baráti, ismerősi kapcsolatokból állt össze az a 100-200 ember, aki ilyen akciókban részt vett. Többségük valamelyik akkor még létező mozgalom tagja volt, vagy az AVM, vagy a HAHA (Hallgatói Hálózat), vagy más módon, de leginkább ismerősök ismerősei által lett bevonva egy-egy ilyen akcióba. A másik oldalról pedig az akkor még pontos, valamennyire átgondolt és stratégikus kommunikációt vivő LMP rendelkezett annyi erőforrással és kreativitással, hogy ilyen akciók végrehajtására képes volt.
Érdekesség, hogy ezzel egy időben a nem reaktív tüntetések sorozata is abbamaradt, a Milla 2010 és 2014 között fél évente tartott tüntetéseinek helyét senki se vette át. A következő 4 év nagy tüntetései mind-mind valamilyen kormányzati cselekvésre adott reakcióról szóltak.
Persze a 2010 és 2014 közötti aktivizmusnak számos hibája volt, amelyek nagyban hozzá is járultak ehhez a kiüresedéshez. Egyrészt apolitikusak voltak, nem törekedtek valódi társadalmi legitimáció, mozgalmi struktúra megszervezésére, és kifejezetten elutasították az ideológiai képzést.
Szinte teljes egészében nagyon zárt, középosztálybeli emberekből álló, és kifejezetten középosztálybelieket érintő ügyeket felkaroló szerveződésekről beszélünk, amelyek alig próbálkoztak meg azzal, hogy saját osztályukon kívüli témákat és szereplőket emeljenek be a tiltakozásokba (kivétel az AVM ebben az esetben, ahol tényleg hajléktalan emberek nyilakoztak, szerepeltek a legtöbb esetben). Ezzel pedig lényegében, bár kevésbé voltak reaktívak, mint a mai tüntetések, de lehetetlenné tették azt, hogy valódi szereplőként lépjenek be a politikai térbe.
Ahogy Nagy Zsófia tisztázza cikkében, itt valójában taktikai próbálkozásról volt szó, a hatalom valamiféle kordában tartásáról, de nem stratégiai próbálkozásról a hatalom megszerzésére és irányítására. Sőt, ezt az értelmezést erősíti az is, hogy az elmúlt évek legtöbb tiltakozása csak önmagában értelmezhető, nem épültek be hosszú távon fenntartható mozgalmakba, nem épült belőlük valódi politikai közösség.
Mintha ezeket az akciók a szervezők leginkább önmagukért, az akciók megcsinálásáért hajtották volna végre, és nem egy politikai építkezés részeként.
Márpedig ahogy a tüntetések, az ilyen „sit inek”, sőt, még a kilakoltatás-ellenes élőláncok is akkor kapnak igazán értelmet, és akkor hatásosak, ha eszközként tekintünk rájuk egy konkrét politikai cél eléréséhez. Ebből a szempontból pedig ezeket az eszközöket érdemes tényleg eszközként felfogni, amelyek használhatóságát a célok és a stratégiák mentén érdemes vizsgálni.
Mára viszont nem maradt szervezet, vagy hálózat, amely végre tud hajtani ilyen akciót, nemhogy olyan, amely egy ilyen akciót értelmezni tudna a stratégiai szükségszerűség szerint. A nagyszabású, egy-egy ügyet felerősítő, egyébként nem önmagában álló, hanem valamilyen politikába (legalább annyira mint 2010 és 2014 között) beilleszkedő látványos, és az emberi erőforrás nagysága sokkal erősebbnek, valódi legitimációval rendelkezőnek tűnő akciókat ma már senki se tud végrehajtani.
Ezért maradt majdnemhogy egyedüli nem virtuális tiltakozási formaként a tüntetés.
Mivel a tüntetés a stratégia nélküli felháborodás politikájának a formája, amely látszólag kevesebb erőforrást igényel, gyorsabban végrehajtható.
Abban a politikai környezetben, amelyben az ellenzéki politizálás arról szól napi szinten, ki tudja megmutatni magát, hogy ő a kormány legelszántabb ellensége, és így próbál magának kreditet szerezni, ott pont azért lesz eszköztelen is az ellenzéki közeg, beszéljünk civilekről, mozgalom csírákról vagy pártokról, mert a felháborodás alapú politika számos nehezebben tervezhető, a politikai tematikát befolyásoló eszköz használatát nem is teszi lehetővé.
És pontosan ezért marad az ellenzéki nyilvánosság is a Fidesz irányítása alatt, mert már arra sincs képesség, hogy bárki is a Fidesz oldalán kívül tematizálja azt,hogy az ellenzék milyen ügyekbe áll bele.
