„Utcán élni életszerűtlen”: A Város Mindenkié csoport (AVM) szlogenje új értelmet nyert október 15. óta, amikor életbe lépett a hajléktalan emberek büntethetőségét súlyosbító szabálysértési törvénymódosítás. Hogy mi a baj a jogszabállyal, és miért nem jelent megoldást a helyzetre, arról a hatálybalépéskor írtam.

Most az első időszak tapasztalatairól számolok be, és arról, hogy mit tehetünk, ha segíteni szeretnénk hajléktalan embertársainknak átvészelni ezt a legbizonytalanabb időszakot, amíg a jogalkalmazásról szerzett tapasztalatok alapján ha jobb nem is, de legalább valamivel kiszámíthatóbb lehet a helyzetük.

A hajléktalan emberek kriminalizálására október 15. előtt is volt lehetőség, az önkormányzatok saját hatáskörben alkothattak rendeletet erről. A  szabálysértési törvény módosítása országos hatáskörrel kötelezően szankcionálja az életvitelszerű közterületen tartózkodást. A szociális szakma képviselői mindvégig felháborodással vegyes aggodalommal követték a jogszabály életbe lépése körüli eseményeket. Először az írók, majd az ügyvédek, bírák, társadalomtudósok, szociális munkások, pszichológusok és orvosok is kifejezték tiltakozásukat a hajléktalan emberek melletti  nyílt leveleikben.

A kormány hivatalos kommunikációjában 19 ezer ellátórendszeri férőhelyről beszél, azonban ezt az adatot sehol nem hivatkozzák: a KSH adatai szerint a férőhelyek száma évek óta nem nő érdemben, az utolsó adat 11 ezer körüli férőhelyről szól. A tizenkilencezer férőhely a számok alapján esetleg az összes, (tehát nem csak szállást nyújtó) hajléktalanellátási szolgáltatást jelentheti, azonban a mosási, vagy tisztálkodási lehetőséget nyújtó nappali melegedős ellátóhelyek egyáltalán nem biztosítanak szállást, ágyat, éjjeli alvási lehetőséget,

így ezek hozzászámítása a szállást nyújtó férőhelyekhez tudatos félretájékoztatás.

A hatálybalépés napján 27 figyelmeztetést osztott ki a rendőrség, ez a szám már a harmadik napra száz fölé nőtt, majd október 24-ig összesen 193-an kaptak figyelmeztetést – ez derül ki a rendőrség statisztikáiból, azonban az utcai gondozó szolgálatok munkatársai sok olyan találkozásról értesülnek a rendőrök és ügyfeleik közt, amelyekről az érintettek, de akár maguk a szociális munkások sem tudják, hogy hivatalos figyelmeztetést jelentettek-e, vagy sem.

Ennek az az oka, hogy a hajléktalan emberek esetében alkalmazott szóbeli figyelmeztetés semmilyen más típusú szabálysértés esetében nem használatos, ezt kimondottan az életvitelszerű közterületen tartózkodás szankcionálására vezették be. Emiatt a gyakorlat diszkriminatív, és nehezíti az érintettek számára a jogbiztonsághoz való hozzáférést is.

Azok a hajléktalan emberek, akik bizonytalanok afelől, hogy vajon kaptak-e figyelmeztetést, csak úgy győződhetnek meg róla, ha egy rendőrtől érdeklődnek – ezzel akár újabb figyelmeztetést kockáztatva, ha ez a rendszeres tartózkodási helyükön merül fel.

Nem ez az egyetlen pont azonban, ahol az eljárásrendben is felmerül a diszkrimináció (amellett, hogy a jogszabály tartalmilag is a hajléktalan emberek megkülönböztetésén alapul). Az első ítéletek, amelyeket hajléktalan emberekkel szemben hoztak a bíróságok, nagy sajtófigyelmet váltottak ki. Egy gödöllői férfi, majd egy budapesti nő, és két ugyancsak fővárosi férfi kapott figyelmeztetést elsőként a bíróságokon.

Jogvédők és az érintettek kérték, hogy az érintettek lehessenek jelen a saját tárgyalásukon, azonban a bírósági titkár minden esetben a fogdáról kapcsolta és képernyőn keresztül hallgatta meg őket. Ezt az Utcajogász szerint semmi nem indokolta, és az eljárás diszkriminatív, hiszen nem volt eddig példa rá, hogy olyan esetekben alkalmazták a bíróságok a nem helyszíni meghallgatást, ha nem védett tanúkról volt szó, vagy nem a vádlottak kezdeményezték ezt.

A jogszabály alkalmazásával kapcsolatban ugyancsak felmerülő aggály volt, hogy pontosan mi fog közterületen tartózkodásnak számítani. A törvény nem mond újat a kunyhóban élő hajléktalan emberekkel szembeni intézkedések lehetséges köréről, azonban mégis a hatálybalépés előtt, és utána is számos kunyhós területen szórólapoztak, járőröztek rendőrök. Ilyenkor jellemzően az új szabálysértési törvényre hivatkozva arról tájékoztatták a saját építésű kunyhókban élő hajléktalan embereket, hogy nem maradhatnak az otthonaikban, ám ez jogilag nem állja meg a helyét.

A hajléktalan emberek által épített építmények lebontására törvényes lehetőség csak külön hatósági eljárás lefolytatása esetén merül fel, mégis, vélhetően nem függetlenül az új jogszabály által teremtett bizonytalanságtól, a Pilisi Parkerdő Zrt. az október 23-i hosszú hétvégén tizenöt ember otthonát és holmiját semmisítette meg.

Az ügyben A Város Mindenkié és az Utcajogász Egyesület kártérítési pert indítanak az ügyben. Egy öt évvel ezelőtti kunyhóbontás esetében Zugló önkormányzatával szemben hasonló esetben kártérítési pert nyertek jogszerűtlen kunyhóbontások áldozatai, ezeket az ügyeket a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI)  vitte perre A Város Mindenkié kezdeményezésére.

A kunyhóbontásoktól és a rendőrségi figyelmeztetéstől való félelem ugyan elűzi a hajléktalan embereket megszokott tartózkodási helyükről – hiszen ahogy számos portál közölte, üresek a legfrekventáltabb helyszínek, ahol eddig hajléktalan emberek tartózkodtak -, de a problémát nem oldja meg. A másik oldalon ugyanis a szállók üzemeltetői nem számoltak be statisztikailag nagyobb érdeklődésről a szolgáltatásaik igénybevétele iránt.

Azonban a fővárosi szálláshelyek télen eddig is teltház felett üzemeltek, így nem is tudnának újabb jelentkezőket fogadni, maximum a régiek kárára.

Az új szabálysértési törvény utáni első ítéletek sokkolták a közvéleményt, és sok érintett szakmát is. Azonban a jogszabály működésének második hetére felocsúdni látszanak egyes bíróságok: Pécsen született meg az első felmentő ítélet egy köztéri életvitelszerű tartózkodás szabálysértés ügyében, előbb Kaposváron, utána pedig Székesfehérváron is egy-egy bíró felfüggesztette a eljárást, és az Alkotmánybírósághoz fordult, mert alaptörvény-ellenesnek ítélte a jogszabályt.

De mit tehetünk?

Láthatóan megrázta a közvéleményt a hajléktalan emberek hatósági üldözésének újabb fejezete, a közterületen történő életvitelszerű tartózkodást szankcionáló jogszabályról kevesen gondolják, hogy az érintettek érdekeit szolgálná, vagy hosszabb távon rendszerszintű változás részeként járulna hozzá a hajléktalanság és lakhatási válság megoldásához.

Sokan érdeklődnek a hajléktalan embereket támogató szervezetnél, hogy hogyan segíthetnek személyesen. A Város Mindenkié csoport összegyűjtötte a legfontosabb teendőket: fontos beszélni az érintettekkel, akár a jogszabályról, de attól függetlenül is. Érdemes elmenteni a Menhely Alapítvány diszpécserszolgálatának telefonszámát, hogy ha bajban lévő hajléktalan embert látunk, kérhessünk számára segítséget (ez a téli időszakban a szabálysértési törvénymódosítástól függetlenül fontos és szükséges).

Kimondottan a közterületen tartózkodás szabályait megszegőkkel szemben indított eljárások áldozatait segíti az Utcajogász Egyesület, az ő jogsegély telefonszámuk is legyen nálunk, ha szeretnénk segíteni, illetve nyomtatható kisokosuk és szórólapjuk is letölthető a honlapjukról.

Tájékoztassuk róla a kunyhóban élő hajléktalan embereket, hogy az otthonaik elbontására továbbra sincsen lehetőség hivatalos eljárás nélkül! Ha ilyen esetben aktívan is kiállnánk kunyhólakókért, iratkozzunk fel A Város Mindenkié kunyhóvédő riadóláncára.

Fontos még, hogy sok hajléktalan embernek van kutyája. Ha bajban lévő hajléktalan emberrel találkozunk, akkor az állatokkal kapcsolatban is segíthetünk, ha a gazdával együttműködve állatvédő szervezetek segítségét kérjük.

Azonban amíg a szabálysértési törvény lehetőséget biztosít a legkiszolgáltatottabb magyar állampolgárok hatósági üldözésére, a legfontosabb feladat, hogy a rendszerszintű változásért álljunk ki.

A hajléktalan emberek büntetése nem megoldás, állami szintű lakáspolitikai beavatkozásokra, és a diszkriminatív jogszabály mielőbbi hatályon kívül helyezésére van szükség.

Magyarországon a lakáskörülmények, és a lakhatás megfizethetősége elmarad az európai uniós átlagtól: lakosságarányosan csak Romániában élnek többen súlyos lakásszegénységben, mint nálunk. Egész Kelet-Európára, így hazánkra is jellemző a lakások túlzsúfoltsága, úgyhogy a sokat hangoztatott cinikus szólamra, mely szerint aki nem ért egyet a kriminalizációval, vigye haza a hajléktalan embereket, joggal mondhatjuk, hogy sajnos jellemzően nem férnének el…

A lakhatási válság kezelése egyébként is az állam feladata. Az Európai Unió országaiban átlagosan a lakosság 10 százaléka, de van, ahol az ötöde is csökkentett lakbérű lakhatási lehetőséget tud igénybe venni – ehhez képest hazánkban állami lakásállomány nincsen, az önkormányzati lakások aránya pedig alig 2 százalék. A tízmilliós országban ez mindössze százezer lakást jelent, amelyek jelentős része nem szociális bérlakásként üzemel.

A Habitat for Humanity lakhatási jelentésében foglalkozott a lakhatás hozzáférhetőségével és megfizethetőségével is. A jelentésből kiderül, hogy nincsenek olyan megfizethető lakhatási lehetőségek, amelyek a hajléktalanságból kikerülést segíthetnék elő, de még a megelőzésre sem fordít figyelmet a kormány. A devizahiteleseket támogató Nemzeti Eszközkezelő Zrt. költségvetési forrásai évek óta csökkennek, a hajléktalanellátó intézményekből továbblépési lehetőség nincsen.

Apropó: szálló, férőhely. Vajon mindazok a politikusok és civilek, akik azt hangoztatják, hogy a hajléktalan emberek menjenek szállóra, tudják-e egyáltalán, mit is jelent az, hogy férőhely?

Az átmeneti szállókon, ahol az érintettek saját ágyat, szekrényt kapnak, hosszúak a várólisták, fizetni kell a szállásért, és limitált ideig vehető igénybe. Az éjjeli menedékhelyeken jellemzően orvosi igazolás, érvényes tüdőszűrő papírok kellenek a bejutáshoz, és estéről estére való sorbanállás a fedett helyen alvás ára. Páros szállás, és olyan férőhely, ahová a holmiját is magával vihetné valaki, alig érhető el, még a fővárosban is. A szálláshelyeken sokszor méltatlanok a körülmények, sok helyen még arra sincsen pénz és lehetőség, hogy az élősködőktől, tetvektől és poloskáktól mentesítsék az intézményeket.

Annak ellenére azonban, hogy az otthontalanságból a megfizethető lakhatás biztosítása jelenthetné az egyetlen tartós kivezető utat, az állam nem dolgozott ki lakáspolitikai megoldásokat. Ez a helyzetkép nagyon sötét, egyedül eseti mintaprogramok, Európai Uniós forrásból megvalósított, (egy-két éves szolgáltatási idővel működő) projektek és civil kezdeményezések foglalkoznak kivezető utak tervezésével és kipróbálásával.

Természetesen minden egyes ember, aki egy ilyen programban otthonhoz juthat, sokat számít, azonban a helyzet megoldása csak állami beavatkozásokkal, ezt (és nem az elmaradt cselekvések áldozatainak büntetését) célzó jogszabályokkal érhető el.

Nem cél, hogy a hajléktalan emberek az utcán maradjanak. Az a cél, hogy legyen hová menniük.

Enélkül azonban a jelenlegi szabálysértési törvény cinikus és embertelen, mert megoldás helyett büntet.

Nem az egyéni segítségnyújtás helyett, hanem azt el nem mulasztva, a legfőbb feladatunknak kell tekintsük, hogy elérjük: legyen végre állami lakáspolitika. Ennek hiánya a rendszerváltás óta minden kormány mulasztása.

Tiltakozzunk, szerveződjünk, csatlakozzunk magunk is, vagy támogassunk olyan kezdeményezéseket, amelyek ezt a célt tűzik ki célul. Saját lakóhelyünkön kérjük az önkormányzati képviselőnktől, hogy helyben képviselje a lakhatás ügyét.

Az országgyűlési képviselőnknek is írhatunk, vagy beszélhetünk vele fogadóóráján, kérjük, hogy a parlamentben szólaljon fel a kriminalizáció ellen, és támogassa például A Város Mindenkié kezdeményezését a gyermekes családok kilakoltatásának tiltásáért. Írjunk alá olyan petíciókat, amelyek konkrét döntéshozókat céloznak, és küldjünk levelet hatóságoknak, szervezeteknek, akik szabálytalanul, embertelenül járnak el kiszolgáltatott emberekkel szemben.

Egy a lényeg: legalább most ne maradjunk csendben!

A szerző az Utcáról Lalásba Egyesület munkatársa.

Címlapkép: Fotó: A Város Mindenkié pécsi csoportja. / Facebook