Világszerte tort ül az embertelenség. Menekültek ezrei fulladnak a Földközi-tengerbe, emberek milliói élnek rabszolgasorban, a mind rémisztőbb globális fenyegetések – a klímaváltozás, a nukleáris katasztrófa fel-fellángoló, de meg nem szűnő veszélye – emberek tízmillióit fenyegetik otthonuk elvesztésével, éhezéssel, halállal. Az univerzális emberi emancipáció feladata soha nem volt sürgetőbb. Az ember nem csak mindenütt láncokat visel, de ezek a láncok hamarosan meg is fojtják.

Az elesettek, a kiszolgáltatottak, a föld rabjai magukra hagyatva tengődnek a szabad és egyenlő emberi társadalomnak még az emlékét is eltörlő történelmi vihar előestéjén.

A baloldal – az emberi emancipáció mindenkori letéteményese – hajszálnyira van attól, hogy ismételten letegye a fegyvert és kiegyezzen az elnyomás erőivel, magára hagyva a kiszolgáltatottakat. Döntés előtt áll: vajon érdemesebb számára a vérből és szennyből épült jövő valamely szemétdombján biztos helyet lelnie, mint akár a bukás és megsemmisülés árán is őrizni az emancipáció reményének lángját és ezáltal élő lehetőséggé tenni azt? A kimenetel még kétséges, de a történelmi előképek elkeserítők. A baloldal kapitulációja a reakciós politikai fősodor előtt minden ötven évben egyszer megtörténik, és mindig katasztrófával jár. Meglehet azonban, hogy az árat ezúttal nem fogjuk tudni megfizetni.

A többség

A baloldal 2008 óta mindinkább azt tekinti legfőbb politikai feladatának, hogy újjáépítse társadalmi tömegbázisát, választói többséget hozzon létre. Ezt a feladatot tulajdonítja Bernie Sanders és Jeremy Corbyn mozgalmainak, ebben látja Dél-Európa baloldali pártjai sikerének titkát, és ezt a receptet írja elő Magyarországnak is: létrehozni a társadalmi többséget maga mögött tudó, stabil tömegbázissal rendelkező, népszerű baloldalt, hiszen a baloldal vagy népszerű, populáris, populista lesz, vagy nem lesz.

Az újbaloldal helyesen ismeri fel, hogy a baloldal klasszikus bázisa széttöredezett, fragmentálódott, sokasággá vált. A társadalmat megannyi egymást metsző hatalmi struktúra szeli át, melyek az embert e társadalomba és a termelés globális rendjébe széttartó, olykor ellentmondásos módokon ágyazzák be. Ebből az újbaloldal a társadalom – vagy legalábbis az elnyomottak – újraegyesítésének feladatát vonja le tanulságként. De helytálló-e ez a gondolatmenet?

Először is látnunk kell, hogy a baloldal a tizenkilencedik század végének specifikus történelmi pozíciójában azért választotta a tömegpárt stratégiáját és szervezeti formáját, mert meg volt győződve róla, hogy az elnyomottak és elesettek a társadalom többségét képező homogén csoportot (osztályt) alkotnak, amelynek egységes érdekeit a tömegpárt intézménye által képviselni lehet és elő lehet mozdítani.

Ez a tétel alighanem már akkor sem volt igaz – a „munkásság egységét »helyreállítani« nem lehet, hiszen a munkásság egységes nem volt soha”, írta József Attila –, ám a történelmi fejlemények és nem kevés igen aktív osztályharc eredményeként a 20. század közepére teljesen tarthatatlanná vált: az addig sem egységes munkásosztály végképp szétszakadt, a jóléti állam érdekeltté tette a munkások egy jelentős részét a status quo fenntartásában, egyúttal pedig széttördelte a nemzetközi antikapitalista mozgalmat és nemzetállami keretbe kényszerítette azt.

1968 mozgalmai nem jókedvükben fordítottak hátat a klasszikus baloldal „homogenizáló kategóriáinak” és keresték a forradalom új szubjektumát a társadalom margóin – a gettók lakóiban, a harmadik világ antiimperialista militánsaiban, a tőke újratermelésének rendjébe még be nem tagozott diákokban, szexuális és nemi kisebbségekben –, nem individualista, liberális elhajlásból, hanem válaszként a kapitalista társadalom struktúráiban bekövetkezett változásokra.

Az újbaloldal azonban másként jár el. A kialakult helyzetre nem ’68 válaszát adja – alakítsunk ki a valóságos társadalmi viszonyoknak megfelelő új szervezeti formákat –, hanem azt tűzi ki célul, hogy mesterségesen hozzuk újra létre a baloldal elveszett tömegbázisát. Az újbaloldal visszavágyik a századelő baloldali tömegpártjainak korába, de nem látja be, hogy a baloldalnak nem a baloldali politikus félkegyelműsége miatt nincs tömegbázisa, hanem azért, mert e tömegbázis létének immár nincs materiális alapja.

E materiális alap híján azonban ez a tömegbázis csupán szimbolikus konstrukció lehet. Az úgynevezett „99%” puszta ideológia, sehol máshol nem létezik, csak a baloldali mozgalmárok fejében. A társadalmi többség, az úgynevezett „nép” valósága elveszik, mítosszá válik, a baloldal pedig a mitikus politika veszélyes területére lép. A társadalmi többség létrehozása előtérbe kerül az elnyomottak és elesettek védelmével és képviseletével szemben. Ha ugyanis a baloldal prioritása a társadalmi többség létrehozása, akkor azok az elesettek és elnyomottak, akik e többség ideologikus koncepciójába nem illeszkednek bele, szükségszerűen képviselet és védelem nélkül maradnak.

Az állam

A jelenkori baloldal természetesen állíthatja, hogy a tömegbázis létrehozásának elsődlegessé tétele pusztán eszköz, amely szükséges a politikai hatalom megszerzéséhez, amelyen keresztül az emancipációs célok egyedül elérhetők. Ezen a ponton azonban a jelenkori baloldali politika egy újabb problémás aspektusához érünk el: a politikai hatalom megszerzésének elsődleges céllá tételéhez, az államhatalom fetisizálásához.

Sokan üdvözlik a baloldal úgynevezett „intézményi fordulatát”, amely figyelmét a társadalmi mozgalmak és civil társadalom helyett ismét az intézményes politikára fordítja, céljait a politikai pártokon és mindenekelőtt az államhatalom demokratikus megszerzésén és gyakorlásán keresztül kívánja megvalósítani. „Ha ma kocsmázni mész fiatal szocialistákkal, másról sem hallasz, csak pártpolitikáról” – állítja Ben Judah, s valóban, a pártpolitika és az államhatalom megszerzése, a baloldali jelöltek sikere, ezek kötik ma le a legújabb baloldalt.

Ennek eszmei alapját így fogalmazza meg Mikecz Dániel: „az állam ugyanis a baloldal számára az egyenlőtlenség, kiszolgáltatottság megszüntetésének eszköze. A baloldal tehát nem mondhat le az újraelosztáshoz kötődő konfliktusokról, választóinak anyagi és kulturális reprezentációjáról és az állami eszközök alkalmazásáról.” (Felmerül persze a kérdés, mi a helyzet azokkal az elesettekkel és kiszolgáltatottakkal, akik nem választói a baloldalnak.)

Ezen a ponton ismét fel kell tennünk a kérdést: mi az állam szerepe az emancipációban, és miért gondolta a baloldal története különböző pontjain, hogy az államhatalom megragadása szükséges?

A tizenkilencedik és korai huszadik századi baloldal a politikai hatalom megragadásának stratégiáját azzal támasztotta alá, hogy az egyenlőtlenség és kiszolgáltatottság rendjét a politika és a jog intézményei tartják fenn. Ez a tétel azonban mára a tőkés termelés globálissá válásával fenntarthatatlanná vált. Immár nem az állam tartja a helyén a tőkét, hanem a tőke az államot.

A politikai hatalom demokratikus megragadását elsődleges feladatnak tekintő baloldal felteszi, hogy az államhatalom birtokában mozgástere nyílna kedve szerint újraosztani a társadalom javait és megakasztani az egyenlőtlenséget és kiszolgáltatottságot termelő folyamatokat. Csakhogy az állam a jelen korban – különösen itt a félperiférián – a tőkének végletekig kiszolgáltatott intézmény, amely a nemzetközi gazdasági és politikai vérkeringésbe való becsatornázottság nélkül életképtelen, és épp ezért kiszolgáltatott.

A baloldal eljut – jobb esetben – a bernsteini szociáldemokráciáig, vagy – rossz esetben – a lassalle-i államszocializmusig, egyszóval arra az álláspontra, amit Marx a párizsi kommün tapasztalata nyomán már 1871-re meghaladott: „a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokba a készen talált államgépezetet, hogy azokat saját céljai érdekében mozgásba hozza.” Az állam mind eredetét, mind funkcióját tekintve egy a fennálló hatalmi, uralmi és egyenlőtlenségi viszonyok fenntartására létrejött intézmény. Belső mechanizmusai, működési logikája, az államhatalom gyakorlásának szervei – mindenekelőtt az állami erőszakszervezetek – nem semleges eszközök, melyeket az ember kedve szerint használhat jóra vagy rosszra, hanem az egyenlőtlenségek és a kiszolgáltatottság termelésének rendjébe szervesen illeszkedő rendszerek.

Mindez nem jelenti, hogy az államhatalom területe a baloldal emancipációs céljainak szempontjából lényegtelen, vagy hogy tehetetlenek volnánk a minket béklyóba fogó globális struktúrákkal és folyamatokkal szemben. A baloldal politikai csatái továbbra is lényegesek, és mindenképp üdvözölnünk kell a valóban baloldali programot képviselő jelöltek választási győzelmeit. De látnunk kell, hogy az állam emancipációs potenciálja korlátozott, intézményei a jelen körülmények között a kárenyhítésre szorítkoznak. Az állam nem a kiszolgáltatottság és egyenlőtlenség megszüntetésének, hanem legfeljebb átmeneti kordában tartásának, ideig-óráig tartó mérséklésének eszköze, és annak sem minden körülmények között.

Ahhoz, hogy a baloldali kézben lévő államhatalom valóban szolgálhassa a baloldal emancipációs céljait, össze kell kapcsolódnia az elnyomásnak és kiszolgáltatottságnak való ellenállás olyan állam alatti és állam feletti formáival, amelyek az államhatalommal párhuzamosan, de tőle alkalmasint függetlenül működnek. A probléma azonban az, hogy az államhatalom fetisizálása gátat vet ennek a törekvésnek. Az intézményes politikára való mind erősebb fókusz olyan kényszerpályára terelheti a baloldalt, amelynek végeredménye csak a reakciós fősodorral való kiegyezés lehet. Ez pedig az emancipáció programja szempontjából végzetesnek bizonyulhat.

A többiek

Az államhatalom fetisizálása nem csupán impotenciát és az erőforrások téves felhasználását eredményezi a baloldalon. Az állam működése és működtetése előfeltételezi azoknak az igazságtalan, egyenlőtlen és kiszolgáltatottságot termelő nemzetközi struktúráknak a fenntartását, amelyeken az államhatalom és az állam intézményei nyugszanak. Ha tehát a baloldal az államon keresztül kívánja véghez vinni céljait, ezt csupán eme elnyomó struktúráknak tett engedmények árán teheti meg.

Így amit nyer a réven, elveszíti a vámon: csak annak az árán tudja lokálisan oldani az egyenlőtlenség és kiszolgáltatottság terheit, hogy hozzájárul annak újratermeléséhez másutt, az állam alatti szubaltern mélyrétegekben, vagy a globális kapitalizmus távoli pontjain. Az államhatalom középpontba állításának – az államfeletti és államalatti ellenállás kárára – tehát a jelen körülmények között közvetlen következménye a lemondás a nemzetközi szolidaritás gondolatáról – jobb esetben annak háttérbe szorítása –, egyúttal pedig az egyetemes emancipáció – tehát a baloldal voltaképpeni lényegének – eszméjéről.

Ez ma leginkább a migráció kérdése kapcsán érhető tetten. A magyar intézményes baloldal minden további nélkül felvállalja a migráció kérdésének határvédelmi – tehát biztonságpolitikai, militarista – keretezését ezzel hátat fordítva a globális elnyomás legkiszolgáltatottabb, meggyötörtebb áldozatainak. Intézkedését állítólagos baloldali elvekre alapozza: „Mi történik, ha a magyar ellenzék […] befogadja a világ minden tájáról érkező, a szegénység, vagy a szegénység miatti éhínség, vagy az éhínség miatti háborúk menekültjeit? Leesnek a bérek, mert lesz elég munkaerő. Miközben évszázadok óta először az egyszerű, normális, magyar ember a világpolitikai játszmák kvázi nyertese.”

Eszerint az érvelés szerint az jelenti az egyenlőtlenség és kiszolgáltatottság megszüntetését, hogy a szegénység, az éhínség, és a háború áldozataitól megtagadjuk a szolidaritást, hogy a „magunkfajta” emberek a globális kapitalizmus nyertesei lehessenek. A baloldal emancipációs feladatának ezt a lokális – csak a „magunkfajtákra” érvényes – értelmezése sajnos mind szélesebb körben válik elfogadottá.

Az Új Egyenlőség és a Friedrich Ebert Alapítvány felmérése, amely a társadalom politikai értékrendjét volt hivatott feltárni, baloldaliként azonosította azokat az embereket, akik lényegesnek tartják az egyenlőtlenségek felszámolását és a jóléti intézkedéseket, de nem tartják lényegesnek a cigányokkal vagy a menekültekkel való szolidaritást. Ezt az álláspontot „zárt baloldalinak” nevezni igen kétes értékű eufemizmus. A „jóléti intézkedéseket és társadalmi védelmet, de csak a magunkfajtáknak” nem baloldali álláspont – ezt az álláspontot képviseli a szélsőjobboldal is Európa-szerte.

A nemzetállami keretet kritikátlanul elfogadó és a kiszolgáltatottság és egyenlőtlenség lokális oldását a globális elnyomás rendjének újratermelése árán megvásároló baloldali politika sajnos mind prominensebbé válik. A brit munkáspárt Corbyn meg–megingó nyilatkozatai ellenére is a bevándorlást nem kis részben a fenti érvelés mentén korlátozó politika felé hajlik. A baloldali populizmust a tavalyi francia elnökválasztáson képviselő Mélenchon is visszavett internacionalista retorikájából.

Az alakulóban lévő német újbaloldali, populista mozgalom az „Aufstehen” még vacillál, ám a fenti recept szerint a világ szegény országaiból történő bevándorlást a hazai szegények védelme érdekében korlátozni kívánó hangok erősek. És tekintve, hogy a mozgalom nyíltan a szélsőjobboldali AfD növekedésének megállítására és szavazóinak átcsábítására jött létre, nehéz belátni, hogy miért riadnának vissza a magyar recept alkalmazásától és vennék át a jobboldal bevándorlással kapcsolatos logikáját és retorikáját.

Mindazonáltal a migráció kérdése – bár kulcskérdés – továbbra is csupán tünet. Annak a tünete, hogy a baloldal 2008 utáni megújulási kísérlete lassan odáig vezet, hogy elfogadja szerepét, miszerint lokális engedményeket igyekszik kikönyörögni a tőke és hatalom részéről cserébe azért, hogy kiveszi részét az egyenlőtlenség, a kizsákmányolás, az elnyomás globális rendjének fenntartásában: legyen szó a Globális Délnek a határrendszeren és a nemzetközi migrációs rezsimen alapuló kizsákmányolásáról, akár az elnyomás globális rendjének más módozatairól.

Ezt azután az „egyenlőtlenség és kiszolgáltatottság felszámolásának”, józanabb pillanataiban pragmatikus – ne adj’ isten „realista” – kompromisszumnak nevezi, a vele szembeni kritikát pedig moralizáló humanizmusnak – sötét pillanatokban „jóemberkedésnek”. Mindebben azonban nincs semmi meglepő, még csak kiábrándító sem. A baloldal itt egy olyan évszázados mintázatot követ, amelynek megtörésére eddig nem volt példa.

A posztfasiszta konszenzus

A baloldal történetében egy sajátos dinamikát figyelhetünk meg. A fennálló renddel szembeni radikális kihívást megfogalmazó, rendszerint alulról épülő mozgalmak, amennyiben képesek hosszú időn keresztül fennmaradni, gyakorta betagozódnak e rendbe, és azon belül intézményesedett pozíciókat foglalnak el. Ennek során rendszerint képessé válnak ugyan az elnyomás mérséklésére és elviselhetőbbé tételére, jelenlétükkel egyúttal azonban legitimálják is e rendet, mint amely aktív – jóllehet tökéletlen – erőfeszítéseket tesz az elnyomás és kizsákmányolás csökkentésére, ezzel pedig utat nyitnak az elnyomás és kizsákmányolás új, immár intézményes vagy mozgalmi kihívással nem szembesülő formáinak létrehozására és fenntartására.

A német szociáldemokrata párt (SPD), amely a 19. század végén még radikális mozgalmi erő volt, az első világháború végén hatalomra kerülve nem sajnálta szétverni a társadalom radikális kritikáját megfogalmazó német munkástanácsokat. Az első világháború előtt a baloldal legradikálisabb álláspontját elfoglaló kommunista pártok néhány évtizeddel később 1968 radikális mozgalmainak leghangosabb ellenzőivé váltak. ’68 eszméit és mozgalmárjait azonban szintén kisajátította és saját céljaira használta fel a kialakulóban lévő neoliberális világrend.

1989 után Tony Blair és Gerhard Schröder „harmadik utas” szociáldemokráciája egyezett ki a neoliberális fősodorral – cserébe megkapta a választói többséget, megszerezte az államhatalmat, azonban ehhez ki kellett egyeznie a fennálló globális világrend alapvető követelményeivel. A baloldal ma egy hasonló válaszút előtt áll, ám a politikai hatalom megszerzésének, a mainstream módon értett politikai „sikernek” az ára ma nem a ’90-es évek neoliberalizmusába való betagozódás, hanem a 2000-es évek eleje óta épülő és a 2008 óta megállíthatatlanul erősödő posztfasiszta konszenzussal való kiegyezés.

Ez a posztfasiszta konszenzus, a mind ingatagabbá váló globális rend stabilizálása mind nagyobb mértékű erőszakot és kényszert követel; ezen erőszak és kényszer normalizálásának az eszköze a lokalitás előtérbe helyezése, amelynek révén a társadalmi lokalitáson kívül eső tér, az ott lezajló erőszak láthatatlanná, másodlagossá válik. E globális rend azzal az ajánlattal kísérti a baloldalt, hogy tartson vele a fokozódó globális erőszak elkendőzésében cserébe a lokális engedményekért, az elnyomás átmeneti emberségesebbé tételéért.

A baloldal még nem egyezett ki a posztfasiszta konszenzussal. Akadnak bőven a baloldalon – nem kis számban az államhatalmat lényegesnek tartó baloldali populisták között is –, akik hitet tesznek az államalatti szerveződés, a nemzetközi szolidaritás és nemzetközi politikai közösségek létrehozásának szükségessége mellett. Sokan vannak, akik a szuverén államhatalom és a szilárd határok affirmálása mellett is megkövetelik az emberiesség határainak tágítását. A baloldal a szakadék szélén áll, a kérdés, hogy előre tesz-e egy lépést vagy hátra. Vajon ismét kiegyezik az elnyomás és kizsákmányolás erőivel, ismét betagozódik azok struktúráiba? Ha nem, az egyetemes emberi emancipáció reménye megőrizhető. Ha igen, kétséges, mikor adódik – adódik-e – újra alkalom, hogy azt élő lehetőséggé tegyük.