Kiss Szabina svájci frank alapú hitelt vett fel 2008 őszén felsőgödi házára, amit egy ideig élettársával gond nélkül fizettek. Azonban egy évvel azután, hogy lányukat, Annát baleset érte, aminek következtében kómába esett, az édesapa eltűnt az életükből. Szabina magára maradt a hitellel, akkor még kiskorú fiával, Dáviddal és az állandó otthoni ápolásra szoruló kómában fekvő lányával. Megélhetési és lakhatási problémák, pereskedés, orvosi hibák és az otthonápolás viszontagságai kísérik a család életét a baleset óta eltelt 9 évben. Szabinának két már dolgozó idősebb lánya segítségével sikerült talpon maradnia.
2009 szeptemberében az akkor 12 éves Anna barátaival játszani indult, ám útjuk végül egy körbekerítetlen építkezési területre vezetett, ahol egy hatalmas löszfal üregeibe bemászva próbáltak alagutat ásni. Barátai épp nem voltak az üregben, amikor megtörtént a baj: a löszfal rászakadt a kislányra. Anna percekre oxigén nélkül maradt, szíve leállt, és bár újraélesztése sikeres volt, kómába esett. A telek tulajdonosai tudomása szerint a Kormányhivatal, a Polgármesteri Hivatal és egy magánkézben lévő cég, velük 2013 óta folyik kártérítési per, habár Szabina úgy gondolja,
„Nincs az a pénz, ami kárpótolná az embert. A fájdalmak, a szomorúságok, a bánatok, a keserűségek, amin túl kellett lépni és erősnek kellett lenni.”
Annak ellenére, hogy a két idősebb lány külföldi munkát vállalt, hogy segíthessen, annyira kilátástalanná vált a helyzet, hogy Szabina 2017-ben már nem tudott fizetni, ekkor ugyanis már havi 170 ezer forintra ugrott a hitel forintosított törlesztőrészlete.
A banktól semmilyen segítséget nem kapott, így 2017-ben nem fizetett tovább, ezután került az ügye végrehajtóhoz, ahonnan állandóan telefonon keresték, elmondása szerint minősíthetetlen stílusban beszéltek vele.
„Folyton úgy beszéltek az emberrel, mintha én lennék a hibás, mintha én tehetnék minderről, hogy én nem tudom fizetni. Mocskos módon beszéltek velem.”
– emlékszik vissza.
Egy idő után elmaradtak a telefonhívások, majd 2017 májusában újra jelentkezett a bank: az egyik lehetőség az volt, hogy elárverezik a házat a család feje felől, a másik, hogy Szabina közreműködik és hagyja, hogy a bank eladja a házát.
A közreműködést választva az ingatlan meghirdetésétől számított egy héten belül elkelt a család felsőgödi otthona, így egy hónapjuk maradt új lakhelyet találni a kómában fekvő Annával.
Az önkormányzat először azt mondta, nem tud bérlakást biztsoítani a családnak, majd később mégis felajánlott egy egyszobás romos lakást Alsógödön, ami annyira be volt ázva, hogy behorpadt a plafonja, ekkora felújítást viszont nem tudtak vállalni, ráadásul legalább Annának külön szobára lett volna szüksége. Végül 4 nappal a határidő előtt sikerült albérletet találniuk Váchartyánban.
Ám a rengeteg szenvedés ellenére nem véletlen, hogy Szabina az otthonápolást választotta: úgy látja, nincsenek megfelelő ápolási osztályok, ahová a megfáradt otthonápolók nyugodt szívvel befektethetnék kómás, vagy egyéb okból ágyhoz kötött hozzátartozóikat. Szabina hosszasan tudná sorolni, hány súlyos hibát vétettek lánya kórházi kezelései során. Nem tudja pontosan megállapítani, a munkaerőhiány vagy a közönyösség az oka, mindenesetre általánosnak érzi, hogy esélyt sem adnak az ágyhoz kötött betegeknek, abba pedig végképp nem fektetnek energiát, hogy megismerjék, hogyan lehet velük kommunikálni, mire hogyan reagálnak.
Lányát tavaly egy kis időre befektette egy kórházba, ahol annyira elhanyagolták, hogy az egyik lábujja szó szerint elrohadt. Mikor számonkért egy ápolót érte, az csak legyintett: „Annyi baja legyen!”
De az is megesett, hogy egy ápoló és egy orvos annyira ijedten reagált egy helyzetre, hogy tévedésből leszívtak Anna agyából 100 ml agyvizet, aminek a helyén vérrög képződött.
„Idő kell, míg meg tudsz bocsájtani. Akinek először meg tudtam bocsájtani, az az orvos volt, mert ő tanúsított megbánást. Viszont az ápoló, aki vele volt, egyáltalán nem tanúsított semmiféle megbánást.”
– emlékszik vissza elérzékenyülve.
Legutóbb 2 hétre szerette volna a kórházra bízni lányát, de korábbi tapasztalatai miatt annyira féltette, hogy 1 hét után meglátogatta: Anna ki volt száradva, a tápszere nem folyt be a gyomrába, úszott a váladékban.
Szabina ezek után elvesztette minden egészségügybe vetett bizalmát, így áprilisban megpróbált 2 hét ellátást kérni a Tábitha-ház ingyenes gyermekhospice szolgálatától, ahonnan az óriási várólista miatt csak szeptemberre kapott időpontot, ráadásul csak egy hetet, mivel 21 év a korhatár, Anna pedig pont ebben a két hétben tölti be a 21-et.
Szabina és Anna példája egyértelműen megerősíti több tízezer hozzátartozóját otthon ápoló ember igényét a magasabb ápolási díjra, a fekvőbetegekkel való emberséges kórházi bánásmódra, illetve megfelelő ápolási osztályok létesítésére. Mert az év 365 napján 24 órában dolgozó otthonápolóknak is pihenniük kell valamikor.
