Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miről (nem) beszél a Terror Háza kutatási igazgatója?

Két dolgot elöljáróban tisztázzunk! Egy: Esterházy Péter nagy író. Kettő: Esterházy – ahogyan mások – nagyságáról (is) folyamatosan vitatkoznunk kell. Nem csak a „2006 óta folyton-folyvást hatalmasakat nyerő jobboldalhoz kötődő közösségen belül”, hanem úgy általában. Ha nem így tennénk, akkor saját kritikai attitűdünket áldoznánk fel egy homályosan definiálható, de a priori érinthetetlen nemzeti pantheon oltárán, ahol a nagyság fokmérője nem a folyamatos értelmezésben és újraértelmezésben kikristályosodó nemzeti kulturális minimum, hanem az abszolútum márványobeliszkjébe veretett nevek listája, az iskolai tanévnyitókon unalomig ismételt „nemzeti nagyjaink” közhelyei. És mint ilyen: megkérdőjelezhetetlen.

Esterházy életműve (mint mindenkié) megkérdőjelezhető, mi több: megkérdőjelezendő (és megvédendő). Hogy ő maga így gondolta-e? Nem tudom, de hiszem, hogy igen. Hogy mi, baloldaliak, akik a magát baloldalinak nem definiáló író mondatai természetes örököseinek hisszük magunkat, így gondoljuk-e? Szeretném hinni: igen; ugyanakkor tudom, hogy nem. Márpedig Békés Márton sorait és szavait ebből, és csak ebből az aspektusból kiindulva illethetjük jogos kritikával.

Először is egy fogalmi tisztázatlanság. A szerző a „baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerüléséről” ír, amivel a tágan értelmezett jobboldaliságot (amelynek szerinte ugyanolyan természetes szegmense a kereszténydemokrácia, mint a populizmus) állítja szembe mint kulturális alternatívát.

Elismerem: a vita itt valóban parttalan, amennyiben a konzervatív gondolkodók szerint a baloldal által használt posztmodern ethosz a világot hétköznapi és művészi értelemben leíró nyelvet az ellentétes diskurzusok versenyéből kikristályosodó szöveguniverzumként, össztársadalmi faktumként gondolja el. Ami mindenki számára adott, hiszen azt nem csak a hétköznapok, de a média és az irodalom (nem csak szépirodalom!) nyelvhasználata is alakítja.

Ennek egyik szelete a mindannyiunk által beszélt és értett nyelvi standard, amelynek formálása természetesen politikai kérdés, politikailag mégis kevésbé konfliktusos. Ha pedig igen, úgy megragad a vitriolos hangvételű, és a saját tábornak szóló publicisztikák szintjén. (Két példa: rezsicsökkentés és migráns. Egyik sem újonnan létrehozott, de fogalmiságában, vagyis a hozzá kapcsolt, és általa előhívott jelentésében újkeletű, de gyorsan elterjedt, és közhasználatú kifejezés.)

A másik a tudományok, a kultúra és a politika nyelve. Az ennek uralására tett kísérletek egyértelműen politikai konfliktusgócok. Békésnek abban igaza lehet: egyik kurzus sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne definiálja magát a kultúra nyelvén. Ahogy saját közösségére nézve is láthatja úgy, hogy a baloldal ebben előnyt élvez, míg a jobboldalt még mindig fogva tartja az a rossz értelemben vett tradíció, ami nyelvileg és kulturálisan a két világháború közti irredenta-antiszemita, és minimum vitatható értékű és minőségű irodalomhoz köti.

De adja magát a kérdés: mégis kinek a hibája ez? Valóban a keresztény-polgári-populista kurzus ma az „egyetlen számottevő gondolati erő”? Avagy ha így gondoljuk, akkor a jobboldali kulturális hegemóniát mi különböztetné meg a (feltételezett) baloldali kulturális hegemóniától? Ennek a logikának a mentén haladva ugyanis az előbbi nem más, mint önkényesen meghatározott és behatárolt nyelvi és kulturális produktumok uralma az önkényesen – tehát politikailag – negligált „más” értékek rovására.

Békés itt szerintem az általa kritizált gyakorlat csapdájába esik, amennyiben az egymással versengő diskurzusok közt hatalmi pozícióból szeretne egyfajta értékrendet felállítani.

És itt utalnék vissza a cikk elején írtakra: egymás közt, egy szűk vagy tágabb politikai közösségben, egy politikai értékrend által meghatározottan vitatkozni az irodalom és a kultúra szerepéről és hivatásáról felesleges.

Ugyanígy nehezen meghatározható a „plebejus irodalom” mint minőség- vagy értékfogalom (ez sem a cikkben, sem az interjúban nincs tisztázva). Mi tekinthető plebejus (vagyis népi) irodalomnak? A Nyugat társszerkesztőjeként is működő Móricz (amely Nyugatban Ady önostorozó magyarsága és Ignotus szabadságkultusza egyaránt teret kapott) paraszti világot kendőzetlenül leíró novellái részei tudnak-e lenni ennek az irodalmi univerzumnak? De ne menjünk ilyen messzire: Borbély nincstelenjei? Térey szexuális kielégületlenségben vergődő, orrvérzésig pesti alakjai? Mindannyian a (baloldali) magyar irodalmi hagyomány természetes részei. Nem hiszem, hogy Békés kizárná őket az (össz)irodalmi kánonból – remélem nem, mert ilyen szándék nem olvasható ki eddigi írásaiból és munkáiból.

Annak ellenére, hogy értem és érzem azt a vágyat, ahogy a jobboldal önmaga kulturális identitásának érvényességét próbálja igazolni a nemzeti irodalom által (is), a nyelven, amelyen ezt megfogalmazza, nem minden elemében ismeri el a magánkívül állót.

A magam részéről eleve nem gondolom azt, hogy a kanonizált irodalom témái és szerzői a „jobboldaltól eluralt területek” lennének. Azt már sokkal inkább, hogy a keresztény-polgári-populista (vagy mi) oldal (sokszor tudatosan) saját magát zárja ki a közös gondolkodás köréből,

mikor a modernitással szemben egyértelműen kritikus és megrögzötten antikommunista Kosztolányi helyett Tormayt, a magyarság különutas fejlődésének lehetőségeit kutató Németh László helyett a leegyszerűsítően irredenta és éppen ezért egysíkú, de könnyen idézhető válaszokat adó Wass Albertet választja.

A vita alapja egy közös kulturális és esztétikai minimum meghatározása. Amíg ez késik, addig értelmetlen baloldali „kulturális agresszióról” beszélni.

Címlapkép: Részlet a Nekem lámpást adott kezembe az úr Pesten című filmből.

 

Olvass tovább!