A bizalom a demokrácia alapja. Bizalom nélkül nincs képviselet, hiszen az egész arról szól, hogy a nép átengedi saját hatalmát választott képviselőinek, akik azzal a nép javára élnek. Bízunk benne, hogy jól döntenek rólunk, amikor négyévente épp nem mi döntünk róluk.
A bizalom pedig nem csak akkor számít. Mindenféle együttműködés alapja az, hogy mennyit tudunk elengedni saját magunkból, és mennyit tudunk felelősséggel átvállalni a másikból. Legyen ez család, munkahely, kisközösség, vagy politika.
Most itt állunk három vesztett választás után, itt vannak azok a pártok is, amelyekbe bizalmunkat harmadszorra is fektettük, és harmadszorra se tudtak vele élni. És itt vannak az olyan idióták mint én, akik azt kérték 2018 április 8-a előtt is, hogy bízzatok ezekben az emberekben.
Persze lehet azt mondani, sőt érdemes is látni, hogy micsoda ferdített pálya van itt, hogy egyébként a kormánypárt hogy erodálja maga is a bizalom lehetőségét, hogy nincs is lehetőség ma bízni a választott képviselőkben.
Sőt én még azt is hozzátenném, hogy lehet hibázva kikapni háromszor is. Kétharmaddal is. Ezt is lehetséges lenne tisztességgel túlélni, megőrizve avagy végül visszaszerezve a bizalmat. Csak kicsit körbe kell néznünk azonban ahhoz, hogy rádöbbenjünk, most nem ez a helyzet.
Az MSZP például éppen budapesti elnöknek választja azt az embert, aki segített kicsinálni fél éve az MSZP miniszterelnök-jelöltjét. Hogyan bízzak ebben a pártban? Aztán ott van az LMP, amelyik ötször annyira bünteti azt a tagját, aki segített egy ellenzéki mandátumot szerezni egy, az átlagnál tisztességesebb MSZP-s képviselőnek, mint azt, akinek az ajánlásai közé „véletlenül” fideszes ajánlások is kerültek. Miközben pedig felment olyan embereket, akik más körzetekben léptek vissza. Aztán ott van a Liberálisok-MSZP-Párbeszéd-féle vircsaft, amiben az illegális párttámogatás lehetőségét csak az nem látja, aki vak, vagy aki szereti a magyar fikciós játékfilm műfaját.
Hogyan bízzunk ezekben a pártokban?
És még ez is valamiféle módon, keserű pirulaként lenyelhető lenne. De azt mégis hogyan nyeljük le, hogy lassan két hónappal a választások után egyetlen parlamenti képviselő van, aki egyáltalán a választási eredmény értékelésére hajlandó volt? Hogy bízzak bárkiben is, aki kommunikálni sem látszik akaródzni a közös ügyeinkről? Olyanokban, akik képtelenek beismerni a vereséget, elmondani, hol hibáztak, mit szeretnének csinálni?
Többekkel együtt én is amellett érveltem , hogy a képviselőknek ebben a ciklusban is be kell ülni a parlamentbe. Hiszen tényleg fontos erőforrások származnak onnan. De eddig egyetlen ellenzéki frakció, képviselő sem kommunikált semmit arról, hogy a kényelmes parlamenti helyen túl, hogyan szeretné felhasználni azt a pénzt és erőforrást, amit arra kapott, hogy hosszú távon jó, avagy legalább jobb legyen nekünk, választóknak.
Mert ez a dolog mégiscsak erről szól: mi odaküldünk embereket, akik szolgálnak minket. A minimum az lenne, hogy legalább valami halvány sejtésünk legyen arról, hogy mire adtuk a bizalmunkat, hogyan fognak szolgálni minket. Legalább elképzelés legyen, ha már tettek nincsenek.
De nincs más csak hullaszag, gondolattalanság, kiúttalanság. Ezért tényleg nem érdemes politizálni.
Aztán pedig háromnegyed év múlva elindul majd az újabb kampány, az európai parlamenti- és önkormányzati választásokra, és azt újra kérik majd tőlünk ezek a politikusok, hogy most már aztán tényleg, komolyan bízzunk bennük. És akkor mit csináljak majd? Álljak ki ismét, hogy bízzatok a hullaszagban, a gondolattalanságban és a kiúttalanságban, hátha mégis?
Ezt talán még egyszer nem játszanám el.
Ma a parlamenti baloldal fő problémája már nem 2006, vagy a 2010 előtti „elmúlt nyolc év” öröksége, hanem az újabb elmúlt nyolc évnyi ellenzékben elvégzett, sehova sem vezető munka öröksége. Mégiscsak Orbán Viktornak volt igaza: 2018-ban ellenzékváltás zajlott le. Csak hát valójában nincs kire leváltani ezt az ellenzéket, és a Fidesz mindent el is fog követni, hogy ez a jövőben se történhessen meg.
Úgyhogy, kedves ellenzék, legalább nyár közepére már ugassatok és cselekedjtek valamit, mert a semmiért cserébe adott bizalom, már azokban is elfogyott, akik önként akarták nektek adni, nemhogy azokban a milliókban, akiktől meg kellene azt szerezni egy választási győzelemhez. Itt most már nem valamiféle győzelem, hanem a teljes összeomlás elkerülése a tét.
