Ha nagyon egyszerűen akarnék fogalmazni: gyávaság, önzés, szűklátókörűség.
De ki is fejtem szívesen.
A magát még mindig demokratikus ellenzékként definiáló, egységességet legfeljebb ötlettelenségben, széttöredezettségben és megosztottságban felvillantani képes pártoknak volt másfél hónapjuk, hogy kiötöljenek valamit, lehetséges magyarázatként a böszmenagy vereségre.
Volt egymásra mutogatás (többek közt az ultimate „Gyurcsány a hibás” ütőkártyát is le lehetett végre legitimen csapni az asztalra), volt mutogatás az aránytalan választási rendszerre, az egyenlőtlen médiaviszonyokra, a civilek túlmozgására (Gyurcsány mellé ez ügyben felzárkózott Márki-Zay Péter), aztán menetrend szerint megérkezett a kollaboránsok emlegetése, meg a többi. Szóval csak a szokásos.
De ez a legújabb dili, amiben Tamás Gáspár Miklós szerint semmi új nincs, miszerint egyes ellenzéki pártok immár azzal magyarázzák a vereséget, hogy nem sikerült a választókat meggyőzniük arról, hogy ők maguk is kerítéspártiak és bevándorlásellenesek, azért egészen elvetemült szintje a kármentésnek.
Persze, április 8. előtt is jócskán akadt a vájtfülűeknek már-már fájdalmas kijelentés (a magam részéről itt Karácsony Gergelyt emelném ki, aki de facto hitet tett a kerítés mellett), és persze, hogy már akkor is tudtuk, hogy mire megy ki a játék: a választópolgárok elcsábítására.
De ez még azelőtt volt.
Most meg a választások után vagyunk, amikor is minden ellenzéki párt attól hangos, hogy meg kell újítani a politikát, hogy nem lehet úgy leváltani a Fideszt, ahogy eddig próbálták, és hogy nagyszabású változásokra van szükség.
Ami papíron pazarul hangzik, a gyakorlati megvalósítás tekintetében viszont nincsenek nagyon illúzióink: ahogy azt például Bősz Anett mai kilépése a Párbeszéd-frakcióból is remekül megmutatja, az ellenzéki pártok még mindig inkább egymás nyírásában, mint a NER lebontásában érdekeltek. Hurrá.
Ha valamit meg kellett volna tanulni az elmúlt 8, de főleg az elmúlt 4 év politikai ámokfutásából, az az, hogy a Fidesz térfelén senki, de tényleg senki nem képes labdába rúgni. Az, hogy 2015 óta jóformán kizárólag a menekültkérdés tematizálja a közbeszédet, ezen belül viszont a kormányzati erőfölényt egyetlen alkalommal (a kvótanépszavazás idején) sikerült letörni, az ellenzéki pártok pedig sokáig úgy tettek, mintha maga a kérdés is annyira abszurd lenne, hogy szót se érdemel, aztán viszont már csak futottak Orbánék után, egyenesen torkollott bele 2018. április 8-án egy kétharmados buktába.
Amiből persze le kellene vonni a következtetéseket.
Ja, de nem úgy, hogy na, akkor mi még a Fidesznél is menekültellenesebbek leszünk!
Pedig ahogy elnézem, most épp azért megy a tülekedés (mert valamilyen tülekedés ugye mindig kell), hogy ki tudja szebben és érthetőbben elmagyarázni a magyar választópolgároknak, hogy a kerítés az jó dolog, a bevándorlók meg rosszak, Orbán Viktort meg lehet süvegelni a probléma kezelése miatt, aztán kalap-kabát.
Amikor a szocialista Horváth Csaba bement az Echo TV-be, és arról kezdett el magyarázni, hogy a kerítésnek maradnia kell, mert megnyugtatja az embereket, és jó döntés volt felhúzni is, illetve hogy a a kötelező betelepítést megakadályozó alkotmánymódosítást véleménye szerint a szocialisták még akár meg is szavaznák (ha a Fidesz nem csomagolja össze semmi mással), akkor már lehetett sejteni, hogy mi lesz az új irány.
Aztán erre rátromfolva az LMP-s Ungár Péter is megjelentetett egy kisebb esszét a Népszavában, ahol viszont már egyenesen azt írja:
„…ahhoz, hogy az ellenzék sikerrel hallgathasson a migrációról, egy alapvető feltételt teljesítenie kellett volna: nyilvánvalóvá kellett volna tennie, hogy közte és a kormány – vagyis a választópolgárok között – nincs véleménykülönbség. Azaz az ellenzék is úgy gondolja: az illegális migráció rossz és Magyarországnak joga van megvédenie a határait.”
Ungár szerint az, hogy ki dönt arról, ki élhet egy ország területén, az önrendelkezés legalapvetőbb kérdése, ráadásul baloldali szempontból sem védhető, hogy létezne olyan emberi jog, miszerint mindenki ott élhet, ahol akar, szolidaritást pedig közös normák, értékek és kultúra mentén szab, amivel egyben azt is kizárja, hogy a bevándorlók, migránsok, menekültek felé bármiféle szolidaritás elképzelhető legyen.
Jól van, hát akkor vegyük ezt végig.
És kezdjük is a legegyszerűbbel: Magyarország 1989-ben csatlakozott a genfi egyezményhez, ami elég tisztán határozza meg a menekültek helyzetét. Igaz, hogy Magyarország 2015 óta rendre megsérti ezt az egyezményt, de ha más nem is, az legalább elvárható lenne, hogy az ellenzék elismerje és tiszteletben tartsa eme paktumot, illetve számonkérje a kormányon a jogsértéseket.
Szolidaritás pedig nem csak kultúrák és értékek mentén, hanem az emberiesség alapvető elvei alapján minimum megilleti azokat, akik háborús övezetből, a halál elől, az éhínség elől menekülnek, ez nem baloldali vagy jobboldali kérdés, egyszerűen csak a tisztesség követeli meg.
Az, hogy ma a migráció a legfontosabb kérdés a magyar politikában, egyértelműen a Fidesznek kedvez. Ez az a téma ugyanis, amivel hiszterizálni lehet tömegeket, ami elfed minden más ügyet (például a kormányzat körüli korrupciós botrányokat), ami kellően mozgósító erejű ahhoz, hogy valódi politikai manővereket lehessen vele kivitelezni.
A Fidesz ugyanis nem volt rest végtelenül leegyszerűsített, nem ritkán nettó hazug állításokkal szítani a gyűlöletet, ezáltal is érzelmileg manipulálva és mozgósítva saját szavazóit, de ahogy látjuk, sokakat még a bizonytalanok közül is. Ez az egyértelműen hatalomtechnikai manőver tehát működött.
Ha az ellenzék most arra próbálna apellálni, hogy akkor ugyanezeket a bevándorlásellenes húrokat pengeti, ráadásul átveszi a kormánypártok értelmezési keretét, retorikai elemeit („illegális bevándorlást” mond menekültek helyett, és a „határok megvédéséről” beszél) akkor nem tesz mást, mint megint csak a Fidesz térfelén próbál focizni.
Ami tudjuk, hogy nem működik már 3 éve, és nem azért, mert nem sikerült elég hangosan kiabálniuk, hogy hát de mi is szeretjük a kerítést.
Ami egyébként elvárható lenne, mint ahogy elvárható lett volna a kampányidőszakban is, az valóban egy baloldali szemléletmód, és nem csak a kerítéskérdésben – utoljára ilyen azonban Botka Lászlótól láttunk, aki nem csak a kerítést bontotta volna le, de valóban balos témákat, progresszív programot próbált behozni a közbeszédbe. Azt is láttuk, hogy mi lett a vége.
Ha azonban ráfordulva az önkormányzati választásokra és az EP-kampányra az ellenzék valóban ezzel az üggyel akar foglalkozni, egy dolgon feltétlenül érdemes elgondolkodni.
Azzal a gyáva, önző és szűklátókörű hozzáállással, amivel az előző menetet elvesztették, a következőkön sem fognak tudni nyerni.
És ennek remek példája a migrációs kérdés. Gyáva volt az ellenzék, mert nem mert élesen szembemenni a kormányzati gyűlöletpropagandával, és inkább hallgatott, vagy diszkréten és csöndesen feküdt be a migránsozásba – ha akarom, mondhatom azt is, hogy ezzel is önmaga hitelességét felőrölve (az én szemszögemből legalábbis biztosan). Önző dolog volt csak azért, hogy legalább valamelyest a kormány által megvezetettek szimpátiáját elnyerjék, csatlakozni ehhez az őrülethez. És szűklátókörű is, mivel teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy ez a fajta megalkuvás még azokat is taszította, akik amúgy hajlandóak lettek volna kompromisszumot kötni, és elfogadni, hogy ez az az ellenzék, amivel kénytelenek voltunk nekifutni a választásoknak.
Hát nem jött össze.
És persze, nem ez volt a bukás egyetlen oka, megszámlálni is nehéz lenne, hányan és hány ponton hibáztak. Inkább az a baj, hogy a tényleges szembenézés helyett egy egyszerű irányba (az őrület irányába) indulunk el akkor, ha a migrációellenes retorikába csimpaszkodunk: ezzel a stratégiával ugyan mégis kitől, honnan lehetne szavazókat elszipkázni? A Fidesztől? Ezt ugye senki sem gondolja komolyan, hát ha valaki, akkor a kormány tényleg nagy energiákat feccöl abba, hogy megtartsa és bővítse a táborát, méghozzá a folyamatos harci retorikának köszönhetően meglehetősen eredményesen.
De akkor mégis honnan, kitől? 2,5 millió ember nem ment el szavazni. Őket 3 évnyi migránsellenes plakátcunami se mozdította ki a holtpontról, nem valószínű, hogy az enervált kerítéssimogatás az ellenzék részéről nagyon felizgatná őket.
A nagy kérdés inkább az: feladják-e az önmagukat demokratikus ellenzéknek tituláló formációk az utolsó olyan elveiket is, amelyek még megkülönböztetik őket a kormánytól (mármint nem eredményességüket, csak szókészletüket és eszmerendszerüket tekintve)?
Vagy inkább nekilátnak annak az amúgy elég nagy munkának, hogy hálózatot építve eljutnak a magyar állampolgárokig (halló, választást ugyanis velük lehet csak nyerni!), és kitalálják végre, hogy mit is akarnak nekik mondani, mit tudnak kínálni a Fidesz uralma helyett, milyen Magyarországot képzelnek el, amiben élni is lehet.
Ez persze nem egyszerű, és nyilván nem fájdalommentes, de még mindig jobb annál, mint hogy simogatjuk a kerítést, csatlakozunk egy hazugságokra épülő álvalóság kiépítéséhez, és elhitetjük magunkkal, hogy elég nagyok és erősek vagyunk ahhoz, hogy 4 év múlva ezzel leválthatjuk a jelenlegi kormányt. Akkor ugyanis Orbán Viktornak lesz igaza, és 2030-ban is narancssárga plakátokkal lesznek tele az utcák.
Szóval ha valamikor, akkor most még levonhatnánk a tanulságot 2018-ból: ha szalvétával fogjuk a faszt, abból semmi jó nem fog kisülni.
