Vasárnap az ország rendszerváltás utáni történelmének nyolcadik parlamenti választására kerül sor. Ahogy az enyhén patetikus közhely tartja, minden választás a demokrácia ünnepe, amikor egy politikai közösség tagjai a teljes jogi és politikai egyenlőség állapotában (hisz mindannyiunknak ugyanannyit ér a szavazata) közösen döntenek az ország jövőbeli irányáról.

2018 egyben a százéves évfordulóját is jelöli annak, hogy Magyarországon először törvénybe iktatták az általános választójogot.

Az őszirózsás forradalom utáni I. sz. néptörvény felruházott minden 21. évét betöltött férfit és 24. évét betöltött nőt szabad és titkos választójoggal. Hosszú évtizedek politikai harcát koronázta meg ezzel a Károlyi-kormány.

Ám eszerint a törvény szerint egyszer sem szavazhatott a magyar nép: a Tanácsköztársaság kikiáltása, majd a Horthy-rendszer ezt megakadályozta. Igazából, ha ránézünk a modern magyar történelemre, akkor a rövid 1945-47 közötti periódust leszámítva a magyar népnek egészen 1990-ig kellett várni, hogy szabad, titkos és egyenlő választásokon dönthessen sorsáról.

A modern magyar nemzeteszme 1848-as kikristályosodása óta eltelt 170 évből összesen kb. 30 év volt csak, amely alatt a felnőtt magyar nép viszonylag szabad demokratikus és békés körülmények között dönthetett a sorsáról.

Vagyis a maradék 140 évben valaki más – jellemzően a nemesi rétegek, vagyonos felső osztályok vagy zárt politikai hálózatok határozták meg, hogy mi történjen a magyar néppel.

A valódi demokratikus önrendelkezés tehát valójában csak kivétel a modern magyar történelemben. A szabály, az általánosan bevett gyakorlat túlnyomórészt a demokrácia hiánya és a politikai, társadalmi, gazdasági elnyomás volt.

Arról, hogy a magyar történelem leghosszabb demokratikus időszaka hogyan és miért torkollhatott abba a félautoriter valamibe, amiben most vagyunk, sokan elmondták már a magukét. Itt a Mércén általában azt szoktuk fő okként megjelölni, hogy a politikai szabadságjogok kiépülése nem járt együtt a szociális jogok megerősödésével, emiatt pedig előbbiek is csupán egy anyagilag biztosabb helyzetben lévő társadalmi réteg számára válhattak megélhetővé, hétköznapi gyakorlattá.

Hányszor hallhattuk az elmúlt 28 évben, hogy az átlagmagyar üresnek és hazugnak tartja a demokráciánkat, amelyben az ő hangja sosem válik hallhatóvá. És miközben kiépültek a liberális demokrácia szigetei, aközben az ország jelentős részében továbbra is ugyanazt tapasztalhatták, mint a nem-demokratikus 140 évben: kiszolgáltatottság a helyi hatalmasoknak, tehetetlenség, hangtalanság, létbizonytalanság.

Innen nézve akad még néhány választás ebből az időszakból, amit nem föltétlenül neveznénk a demokrácia ünnepének. Mitől lett volna a hazugságokra, meghamisított statisztikákra és politikai átverésre épülő 2006-os választás ünnepibb, mint például a 2014-es?

Orbán igazából csak kihasználta a rendszerváltás utáni helyzetet, hogy a megmaradt – anyagi és kulturális szempontból is erősen körülhatárolható – demokratikus szigeteket is lebontsa.

A szigeten kívül rekedtek energiáit használta fel a szigetek elleni támadásba, mindezt úgy, hogy a harcból a kihasználtak, a szigeten kívül rekedtek semmit sem profitáltak. Semmivel nem lett jobb 2010 után, mint előtte. Sőt.

A harmadik magyar köztársaság szabad volt. De nem volt igazságos. És a kettő nem választható el egymástól.

Igazságosság nélkül a szabadság csak kevesek kiváltsága, szabadság nélkül pedig az igazságosságot el sem lehet képzelni: hogyan lehetne valami igazságos, ami a szabadság ellen lép fel?

A modern magyar történelmen végigvonul a szabadság és igazságosság szétválaszthatatlanságának gondolata. Ott van minden olyan politikai irányzatban, amellyel valamennyire is tudok azonosulni. Ott van Táncsics Mihály gondolatvilágában, ott van a századforduló polgári radikálisaiban, Ady Endre publicisztikáiban, ott van a két világháború közötti népi gondolatban, ott van az 1956-os forradalomban.

A magyar nép tragédiája épp az, hogy ezek (a csöppet sem homogén, sőt sokszor egyenesen egymással is vitatkozó) áramlatok képviselői valójában sosem kerülhettek az ország élére pár rövid hetet, hónapot leszámítva.

A szabadság és az igazságosság szétválaszthatatlan egysége tehát még valójában sosem teljesedhetett ki az országban, helyette megmerevedett és önző elitek érdekei valósulhattak meg, bontakozhattak csak ki.

Bizonyára összetett és szerteágazó okai vannak annak, hogy miért alakult ez így, és ma már nehéz eldönteni, hogy a demokrácia hiánya ebben az egyenletben ok-e, vagy okozat. Valószínűleg mindkettő egyszerre:

• olykor, a népi fellángolás legintenzívebb időszakaiban, szűk hatalmi érdekek fojtották el csírájában egy szabad és igazságos rendszer felépítését (ilyenkor a demokrácia hiánya okozat lett)
• olykor pedig (ld. a rendszerváltás) a nép elégtelen bevonása eredményezett nem eléggé szabad és igazságos rendszereket (ilyenkor a demokrácia hiánya ok volt).

Igazából jelen pillanatban ez mindegy is. A kérdés inkább az, hogy lehetséges-e megtörni ezt az ördögi kört, lehetséges-e kimászni valahogy ebből a zsákutcából. Ki lehet-e törni ebből a zsákutcából épp most? Épp száz évvel azután, hogy az általános választójog először bekerült a magyar törvénykönyvekbe?

A kormányzati túlsúly, a megbuherált választási rendszer, az ordító propaganda, a mindent leuraló rettegésbiznisz, és a sokszor csak félig-háromnegyed részig meggyőző ellenzék inkább azt sugallják, hogy nem.

A felszín alatt fortyogó elégedetlenség, a társadalom többségének jelen nyilvánosságban ki nem mondható, meg nem jeleníthető problémái, a létbizonytalanság, a kilátástalanság, a közszolgáltatások hiánya, a társadalmat összetartó intézményeink lebontása, privatizálása, mind azt sugallják, hogy igen. Kell, hogy lehessen.

Április 8-ának egyetlen döntő változója van. Nem az, hogy a Fidesz egyben tartotta-e kétmilliós táborát és nem is az, hogy az ellenzéki pártok megegyeztek-e vagy sem. Hanem az, hogy elegendő ember megmozdul-e, és csinál-e újra ünnepet a választásokból. Az, hogy elegendő ember kinyilvánítja-e: elég volt ebből, legyen valami más.

Ha elegendő ember megmozdul, és felemeli a szavát, akkor ezt egybehangzó többségi akaratot már nem lehet megkerülni semmivel. Ez lesz a tét vasárnap.

Ha így lesz, akkor majd elkezdődhet valami új.

(És, hogy egy újabb váltás után, „tíz év múlva ne ez a dal legyen” megint, na, azért szintén harcolnunk el. De egy napra csak egy harc.)

(Címlapkép: Zsolnai Péter – Mérce)