Ma elkezdik elszállítani a kéziratokat a Belgrád rakparti Lukács Archívumból. A Lukács-szobor eltávolításáról, a tiltakozásokról értesülhetett az olvasó, a budapesti Lukács-konferenciáról és a jobboldali támadásokról is írt itt Zsurzsán Anita, a szobordöntés jelentéséről, Lukácsról és az ellenállásról ugyanitt Böcskei Balázs, aki igen fontos tanulmánygyűjteményt szerkesztett Lukácsról A forradalom végtelensége címmel (Bp.: L’Harmattan, 2016), az Eszmélet is rendkívül érdekes dokumentumokat és tanulmányokat tett közzé Lukács és művei sorsáról.

A baloldaliak ellenforradalmi támadásról írnak a Lukács életműve, emléke, a Lukács-kutatás és a marxizmus ellen, ami szerintem helytálló. A sajtóban polgári humanisták, liberálisok avval érvelnek, hogy Lukács György nagy ember volt, az európai kultúra dísze, világhírű tudós – ami igaz, de nem annyira lényeges, bár a támadás barbár és provinciális jellege tagadhatatlan.

Azt kevesen hangsúlyozzák – pedig talán kellene – , hogy itt a forradalmi Nagy Imre-kormány (1956) egyik miniszterét támadja a jelenlegi radikálisan jobboldali, egyértelműen ellenforradalmi kurzus. Ez is megmutatja 1956 jobboldali „kultuszának” teljes hamisságát és történetietlenségét. (Én 1956-ot szocialista forradalomnak tekintem.) Az uralkodó 56-os „narratíva” a jobboldalon a Kádár-korszak elejének (rémuralom, 1957-1963) „Fehér Könyveit” követi, komolyan véve a hamis vádakat a forradalom ellen (amelyek szerint ez „horthysta” [ilyesmi egyébként sose létezett], kommunistaellenes, „huligán”, nyilas, egyszóval csakugyan ellenforradalmi lázadás volt).

Ma a jobboldali és szélsőjobboldali fordulat mindenütt Európában, Észak-, Közép- és Dél-Amerikában, Indiában stb. tagadhatatlan tény – sőt: a pillanat legfontosabb ténye – , de ez nem jár mindenütt a baloldali szervezeteknek, a baloldali kultúra egyetemi-akadémiai és irodalmi-művészeti enklávéinak az elpusztításával. Ebben a magyarországi rezsim messzebbre megy, mint elvrokonai.

Az iszlám fundamentalista Iránban több kiadása és olvasója van a Történelem és osztálytudatnak, mint Magyarországon. (A könyv magas színvonalú új román fordításban jelent meg nemrég Kolozsváron.)

Amikor e sorokat írom, az állami-kormányzati rasszizmus, más néven „menekültpolitika” ellen tüntetnek tízezrek Ausztriában és Belgiumban, komoly sztrájkok készülnek Lengyelországban és Magyarországon… Az ellenállás még gyönge, de alakul, habár kilátásai egyelőre bizonytalanok.

A magyar (nemcsak baloldali) értelmiségnek nem sikerült megakadályoznia a Lukács Archívum tönkretételét: egyszerűen nincs hozzá elég ereje vagy befolyása. (A puszta önvédelemhez se.) A nemzetközi tiltakozást lerázta magáról a rezsim.

De vegyük szemügyre (ha terjedelmi okokból pusztán futólag is) a Lukács-kérdést.

Lukács és Bloch a konzervatív („romantikusnak” nevezett) antikapitalizmus álláspontjáról érkezett az első világháború tragédiáján, morális és civilizatorikus összeomlásán keresztül a kommunista forradalomba. Egyikük se volt ekkor marxista.

A müncheni tanácsköztársaság – hamarosan meggyilkolt – egyik vezetője, Gustav Landauer (középkorimádó, eretnek-vallásos anarchista) se volt az.

Lukács előbb lett kommunista, mint marxista (marxista a forradalom idején és a forradalom révén lett): csatlakozása a forradalomhoz (a kommunista párthoz) eleve korábbi elmélkedéseinek kontextusában értelmezendő az erőszak és a bűn problémájáról. Azt írja Lukács a Dosztojevszkij-jegyzetekben 1914/15-ben:

„A dolog azon fordulna meg, hogy megmutassuk, a – jogi – bűn etikai adiaphoron [erkölcsileg közömbös]… »A hit nem egyéb, mint az, hogy az Én, azáltal hogy önmaga, és az is akar lenni, áttetsző módon Istenben alapozza meg önmagát« [Kierkegaard]. Lehetséges ez? (Fontosabb: lehetséges ez ma?)… Nincs keresztyénség [Kierkegaard]. A bűn ellentéte a hit. Az erény mint a bűn ellentéte pogány valami. [Pál apostol nyomán Kierkegaard]”^[1]

Mindenki láthatja, hogy itt – forradalom, forradalmi marxizmus és ultrabal kommunizmus előtt – a gondolatmenet váza megvan, amelyet „A bolsevizmus mint erkölcsi problémá”-ból (1918) és a „Taktika és etiká”-ból (1919)^[2] ismerünk.

Ezekhez az antikantiánus és részben antihegeliánus gondolatokhoz Lukács György egész életében hű maradt. Ez nem amoralizmus – az ókor végén a keresztyénséget vádolták amoralizmussal, sőt: ateizmussal – , hanem szupramoralizmus. Ezt mondja Lukács az utóbbi esszében:

Az osztályharc célja az, „…hogy megszűnjön a gazdasági függésnek az emberi méltóságot lealázó korszaka, hogy – mint Marx mondja – a gazdasági erőknek vak hatalma megtöressék, és helyükbe az azok felett való adekvát és az emberi méltóságnak megfelelő uralom kerüljön.” Ehhöz „…minden eszköz jó, amelyben ez a történetfilozófiai folyamat öneszméletre, valóságra ébredésre jut, és minden eszköz rossz, amely ezt az öneszméletet elhomályosítja, mint például a jogrendhez, a »történelmi« fejlődés folytomosságához, sőt, akár a proletariátus pillanatnyi anyagi érdekeihez [való ragaszkodás]. Ha van történelmi mozgalom, amely számára a »reálpolitika« végzetes és vészt hozó, az a szocializmus.”^[3]

Ez kristálytiszta, vakítóan világos álláspont.

Egyben út a marxizmus mély megértése felé: szemben azokkal a vulgáris félreértésekkel, amelyek szerint a marxizmus amolyan „gazdasági determinizmus” (vagy ellenkezőleg: vak utópizmus), látható, hogy a gazdasági meghatározottság csak a kapitalizmus sajátossága (nem egyetemes történelmi fátum: a kapitalizmus előtt se volt), és a kapitalizmus meghaladásának „telosz”-a a gazdasági „függés” megszüntetése, az emberi szuverenitás vissza- és elnyerése. A kapitalizmus „bűnének” az ellentéte az ebben a fordulatban való „hit”. (Egyáltalán, a különálló gazdaság mint olyan a kapitalizmus specifikus, egyedülálló tulajdonsága: elkülönülése a politikától, a moráltól, a kultúrától nem természeti, hanem történeti – tehát: mulandó.)

Nem kétséges, hogy a kommunista világforradalom alapvető intenciója (és ezt Lukács helyesen írta le így, még kezdő marxistaként) nem teljesült, a történetfilozófiai öneszmélés nem következett be. Lukács viszonya Thermidorhoz vagy az „elárult forradalom”-hoz^[4] mindig ambivalens volt. Hadakozott a gondolat ellen haláláig, ugyanakkor az egyik legmélyebb magyarázatát adta éppen a sztálini korszak egyik legsötétebb pontján, 1938-ban, az ifjú Hegelről írott munkájában.^[5]

Hegel problémája (akárcsak Kierkegaard-é később) az volt, hogy a keresztyénség intézményesülésével, az egyház, a dogmatika és a szertartásrend megszilárdulásával a hitviszony szubjektivitása elvész. S amikor az intézményes autoritás a francia forradalomban széttörik (l’infâme est écrasé), akkor a szubjektivitás rekonstruálható. Ám Thermidor után a pozitivitás kerekedik fölül (a morál, a szellem intézményes megmerevülése, ahol a politikai és morális érzület a külsődleges autoritáshoz viszonyul), ki kell egyezni az állammal és az egyházzal (kiengesztelődés, mondja Hegel), a szabadság rése a polgári társadalom: piac, nyilvánosság, kultúra, érzelmi bensőség – erósz, család, otthon – , tolerancia: mindez a kisebbik rossz (az „objektív szellem” a pozitivitás álneve), mert a forradalom elbukott. Az „abszolút szellem” immár csak filozófiai projekt, a szabadság az államban és a jogban lesz „objektív” (a polgári társadalomban „szubjektív”): Hegel rákényszerül arra a transzcendentális megközelítésre, amelynek az elutasítása ifjúkori filozófiájának a lényege volt.

Ez Lukács György filozófiai önéletrajza: mert az ő forradalma is elbukott.

Megmaradt a „szovjet” pozitivitás: „a szocializmus építése”, a magántulajdon fölszámolása, a szekularizáció. De ezért támogatta Lukács a magyarországi 1956-ot és a csehszlovákiai és nyugati 1968-at, ezért csempészte ki a kéziratait Nyugatra, ezért jelentek meg művei jórészt csak „az ellenséges külföldön” meg Jugoszláviában, ezért támogatta a magyarországi reformkísérleteket: hogy a pozitivitással, „a forradalom megfagyásával” valahogy szembeszállhasson. „Rehabilitálása” elkésett, második filozófiai ifjúságának főműve csak halála évében jelent meg magyarul.^[6] A legrosszabbkor. Nyugaton még virágzott az új baloldal, amelyre Lukács forradalmi œuvre-je (1918-1923) óriási hatással volt, de Kelet-Európára Prága szovjet megszállása után lecsapott a depresszió, a kritikus/ellenzéki értelmiség fokozatosan (elég lassan) jobbra fordult (piac, liberális jogállam, Max Weber, Wittgenstein, Heidegger). Pont ahogyan a dogmatikus sztálinisták megjósolták: revizionistákból lettek antikommunisták. A forradalmi Lukács hatása itt (akkor) minimális volt (Jugoszlávia részleges kivételével; jellemző, hogy az én egyik korai „forradalmi” írásom, a „Maximum vagy abszolútum?” is csak az újvidéki Hídban jelenhetett meg 1979-ben, de ez akkor elszigetelt állásfoglalás volt, magam is elkanyarodtam tőle)^[7].

A Lukács-tanítványok már nagyon régen elfordultak Lukácstól és a marxizmustól. (A regény elmélete és a Heidelbergi esztétika még élt egy darabig, de ezek radikálisan konzervatív művek, az Októberi Forradalom és a magyar kommün előtt keletkeztek.)

Most a fiatal magyar baloldali értelmiség fordul a forradalmár Lukácshoz, teljesen új recepciótörténet van kialakulóban (külföldön is, világszerte megint nő a hatása).

Lukács maga – ahogyan kezdte – konzervatívként fejezte be filozófiai pályáját. A sztálinista dörgedelmek ellenére Az ész trónfosztása (magyarul először: 1954) többé nem kapitalizmus/szocializmus, hanem jó polgári módon racionalizmus/irracionalizmus, fasizmus/antifasizmus ellentétpárban gondolkodik, kitűnő részelemzések ellenére használhatatlan.

Mind a Hegel-könyvből, mind a kiváló Hölderlin-tanulmányból (1934) mélységes rezignáció árad. Párthűsége (extra ecclesiam nulla salus) ellenére értő sztálinista olvasóinak (Rudasnak, Révainak, Szigetinek meg a keletnémet akadémiának) igazuk volt, amikor bizalmatlanok voltak Lukács iránt. Belenyugodni a vereségbe: ez azt jelentette, hogy tud róla – ami eretnekség.

Ma ez a történet lezárható, mert a bolsevik kísérlet „már történelem”. De a forradalmi marxizmus újra él, tehát él a fiatal Lukács is. „Ifjú szívekben”, ahogy kell.