Lukács György és a városi tér – egy befejezhetetlen küzdelem

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

„Törvénytelen a Lukács-alapítvány” – ezzel a felkiáltásszerű címmel jelent meg egy írás 2016. október 21-én egy magyar, „mindig ellenzékben” konzervatív napilapban. Szerzője ismerteti a törvényt: „A szervezet elnevezésében nem szerepelhet olyan személy neve, aki a 20. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásában, kiépítésében vagy fenntartásában vezető szerepet töltött be.” Ezt követően az olvasó tudomására hozza, hogy Magyarországon márpedig létezik olyan alapítvány, amelyik Lukács György nevét viseli, aki „köztudomású”, hogy hozzájárult önkényuralmi rendszer működtetéséhez. Viszont, ha a konzervatív szerzőn múlik, úgy ez nem sokáig lesz így, a következőképpen zárja sorait: a „törvénytelen állapot megszüntetése érdekében lapunk közérdekű bejelentést tett a főügyészségen, amelyben azt kértük, indítson törvényességi ellenőrzést.” (A szerző azóta a szerény névválasztással élő Pesti Srácok újságírója).

lukacs_gyorgy_szobor_szent_istvan_park_2005_augusztus_9_025_800x600.jpg

Ehhez képest a tavalyi év végén éppen a Lukács György Alapítvány támogatásával született meg A forradalom végtelensége – Lukács György politika- és társadalomelmélete c. kötet, mely nem csak tisztelgés kíván lenni Lukács György munkásságát a rendszerváltás előtt és után gondozók előtt, hanem a magyar filozófus társadalom- és politikaelméletére fókuszálva, azt hol aktualizálva, hol kritizálva, a forradalmi politikai cselekvés aktuális gondolatára is összpontosít. A tanulmányok történeti, filozófiai, politikaelméleti jellegük ellenére jelentésteremtő cselekedetként is születettek, a politikát nem egy néma és ember nélküli kutatási témának tekintik. A politikatudós Szabó Mártont követve „a politikában nem az nem létezik, amiről azt mondják, hogy nincs, hanem az, amiről nem beszélnek, amiről szó sem esik”. Éppen ezért a kötet vállaltan a társadalomelméleti gondolkodás revitalizálására is vállalkozik, a társadalomkritikai és politikaelméleti gondolkodásnak egy várt találkozását gondolja el. Az, hogy olvashatjuk, lapozhatjuk, az egyben annak bizonyossága is, hogy élő ellenállás zajlik a Lukács Györgyre irányuló „büntetőexpedíció” jogi és politikai értelmezésével szemben.

A létező szocializmus bukását, majd a rendszerváltást követően a kritikai gondolkodás útjai elbújtak az úttalanságba. A mai napig is számos politikailag motivált és támogatott intézményes kísérlet és szándék van arra nézve, hogy a baloldali forradalmi hagyomány, a felszabadítás örömkultusza és vágypolitikája ki- és elmosódjon a magyar történelmi és politikai emlékezetből. A rendszerváltás utáni (poszt)marxista és kritikai társadalomtudományi gondolkodás ugyanis nagy eséllyel elsorvadt volna, ha többek között a Lukács György Alapítvány nem karol fel tapasztalt és fiatal tudósokat és kutatókat, hogy azok alapítványi segítséggel végig gondolják – akár fordítások, akár önálló munkák révén –, hogyan lehet a 20-21. században a kritikai gondolkodás és a baloldaliság konkrét és felszabadító. Többek között a Lukács György Alapítvány és az utóbbi években szintén a politikai és intellektuális értelemben „ellenforradalmi” támadás (erről bővebben az Eszméletben a 67. oldaltól) céltáblájává lett Lukács Archívum (volt) a két intézmény, amelyek gyújtogatták az időt.

Ennek jött el tegnap egy újabb állomása azzal, hogy a Fővárosi Közgyűlés döntése értelmében el kell bontani a Szent István Parkban álló Lukács-szobrot. Volt már hasonló kezdeményezés az évtized elején Budapest III. kerületében, a békásmegyeri Lukács György utca átkeresztelése érdekében, de ezt akkor sem a fideszes többségű önkormányzat, sem az elrendelt helyi népszavazás nem támogatta, tehát a név maradt. Jelen esetben a tárgyalt közterület nem kerületi, hanem fővárosi hatáskörben van, így nyerhetett a jobbikos kezdeményezés fővárosi támogatást.

Két dologba nem bonyolódnék bele most, lévén ezt a blogbejegyzés leginkább azokhoz szól, akik bármiféle elköteleződést mutatnak az iránt, hogy Lukács György ne tűnjön el a városi térből, a kortárs politikai emlékezetből. Nem fogok azzal foglalkozni, ami a nyegle széljobb kedvenc, ámbár nem olvasott témája, azaz „Lukács György szerepe az önkényuralomban”. Éppen a fenti kötetnek van egy a szelektív vagy ipari emlékezetet helyrebillentő fejezete, amelyben Lukács Györgynek a sztálinizmusra és a Rákosi-rendszerre, 1956-ra, Nagy Imrére, a forradalmi napokra vonatkozó reflexiói kerültek összegyűjtésre – előtörténeti, esemény- illetve személymegítélési, valamint rendszerelemző témakörökbe rendezett Lukács-idézetekkel illusztrálva. Nyilván Tokody Marcell – az ő nevét is megismerhettük, végre – jobbikos képviselő nem fogja ezeket elolvasni. Ezt se. S nem kívánok arról sem szólni, hogy „Lukács György és 1919”, mert erről kritikai keretben többek között nem csak a Budapest Iskola tagjai írtak jó pár kötetbe és önállóan is, hanem legutóbb Mesterházi Miklós próbált keretet adni az értelmes szónak.

Ezekről tehát nem, mert ami a lényeg: a baloldaliaknak egy dolguk van, látható helyet keresni Lukács szobrának. Ha az úgy jár, mint a Károlyi-szobor, azaz hogy egy magánterület kertjében „privatizálódjon” és felejtődjön, akkor lényegében azok győztek, akiknek céljuk az volt, hogy Károlyi kiemelődjön a városi térből, a magyar politikai gondolkodásból, a politikai emlékezetből. A tér ugyanis politika, a városi tér politikai emlékezet (helyszíne). Lukács György szobrának ezek után, és főleg ezek után, nyilvános térben kell lennie. Láthatóvá, hozzáférhetővé kell tenni szobrát és emlékezetét, láthatatlansága intellektuális fegyverletétel lenne, hozzájárulás az elbujtatáshoz, egy indokolatlan szégyen magunkra vállalása. Lukács szobrának tehát nem egy üres vagy árnyékos udvaron kell állnia, hanem egy olyan térben, amelyben állva, abban haladva, megüt a remény, hogy lehetséges a baloldali világelgondolás.

Ennek megfelelően például egy kerületi illetőségű köztéren lehetne elhelyezni a szobrot, nem megrettenve az időtlen Fidesz Idők támadásaitól vagy széljobber zsebpolitikusok akcióitól. Mert Lukács Györgynek nekiestek. Tarolás, értelmetlenség, érthetetlenség, emlékfosztás, filozófiátlanítás.

S a harc mindenekelőtt akkor folytatódik, amikor már minden elveszett (Peter Sloterdijk), így a szoborügy kapcsán nincs más lehetőség, mint a városi tér csak azért is Lukács általi bevétele.

Böcskei Balázs

Olvass tovább!