Milo Yiannopoulos, a posztmodern politika krízisterméke

Létezhet-e ideológia nélküli jobboldal? Beszélhetünk-e lázadó konzervativizmusról? Használható-e a szexuális kisebbséghez tartozás védőpajzsként, amelyet magunk elé tartva a hagyományosan baloldali/liberális(nak mondott/gondolt) politikai korrektség védőbástyáit támadhatjuk? Politikai–közéleti hisztérikus bereccsenések (amelyekre egy példa itt, egy további pedig itt) helyett talán a fenti kérdéseket kellene feltenni a Magyarországon szinte teljesen ismeretlen Milo Yiannopoulos kvázi kormányzati konferencia-meghívása kapcsán.

Milo Yiannopoulost illetően is igaz ugyanis, hogy – Nádas Péter után szabadon – sem az állandó hisztéria, sem az állandósult cinizmus nem lehet ténykedésünk mértékegysége. Ehhez képest persze nem is ebben a sajátos magyar politikai valóságban léteznénk, ha olyan, a késő modernitás (utáni) válságidentitásokat és krízis-politikai termékeket, mint Milo, ne a szélsőjobboldalizálás hisztérikusságával fogadnánk. Nádasékkal élve: „A végletesség köntösében megjelenő ítéletek mindössze egyetlen napra (…) szólnak. Végletes ítéletek, amelyek a korízlés szabta előítéletekre vannak alapozva”.

Ezt elkerülendő, nézzük meg, miért ne csupán „széljobber” provokátornak tekintsük Milót, az (online) Trump-szubkultúra egyik ünnepelt sztárját, és miért állítjuk, hogy ő maga a posztmodernizált politika válságának terméke.

A karrierjét tech-újságíróként kezdő, extrém megnyilvánulásairól és szélsőséges kijelentéseiről elhíresült, és a véleményvezérség privatizálódásával azzá is váló Milo a bulvárpolitizálás eszközeit radikalizálva, valamint a nyilvános politikai beszédmódot a közösségi szájtok nyelvére redukálva egy olyan „alternatív jobboldal” arca lett, amely egyszerre tagadja az ideológiák érvényességét, elit- és idegenellenes, és erőteljesen épít a posztmodern identitáspolitikával szembeni szorongásra. Egy olyan jobboldal arca, amely politikájának lényegét trollpolitikaként írhatjuk le talán a legérvényesebben.

Korábban Milo tevékenységének egy jelentős részét az tette ki, hogy az amerikai elnökválasztási kampány során kamerájával járta a Trump-ellenes tüntetők rendezvényeit, és miközben az utóbbiak a béke, a szolidaritás, az együttérzés, a nyitott Amerika jegyében (ellen)tüntettek, addig Milo felvételeire számos alkalommal arrogánsan, erőszakosan reagálták. Ezzel a trumpista online háló a demokraták támogatóinak önmagukról vallott képét „cáfolta” meg. Pillanatok alatt szétspriccelő videókról beszélünk ugyanis, amelyek bár az amerikai népesség lélekszámát tekintve kevésbé jelentős eléréssel és nézettséggel futottak, de az online marketing új eljárásai révén eljutottak oda, ahova kell (és még messzebb is).

Az akciók lényegei tehát az volt, hogy rövid idő alatt széles körben „cáfolja” vagy gyengítse azt a képet, amit a demokraták igyekeztek magukról kialakítani. Milo kezében a jelenetet rögzítő telefonjával, odalépett egy-egy demokrata tüntetőhöz, abban erre úgy ment egyre feljebb a „politikai ideg”, hogy a végén „Peace” feliratú plakáttal kezdte el csapkodni Yiannopoulost, aki Mark Zuckerberg jóvoltából mindezt élőben közvetítette a Facebookon.

A lassú reagálású írott sajtó korában ez a „kiforgatás” kevésbé sikerülhetett volna.  Míg az internetes sajtó egyeduralmát megelőző időszakban lezajlott tüntetéseken sem tudott minden esetben jelen lenni egy-egy jelentős tévétársaság kamerája, addig a(z okos) telefonok megjelenésével és elterjedésével már nem is szükséges. A technológia segítségével a véleménynarrálás privatizálódik, a New York Times véleményrovatának hatóereje a képek (mint [ellen]bizonyítékok) korában már kevésbé jelentős. Médiabuborékból médiabuborékba lépegetünk, és percről percre találjuk magunkat olyan metavalóságok narratív karanténjaiban, amelyek valós vagy vélt befolyásáról igazából fogalmunk sincs.

Mindennek környezetét Csigó Péter a következőképpen fogalmazza meg: „A mediatizált politika szférája a pénzügyi piacokhoz hasonló visszacsatolási, »reszponzivitási« deficittel küzd. A politikai szféra szereplői, a pénzügyi befektetőkhöz hasonlóan, önreferenciális spekulatív folyamatok részesei, egyszerre foglyai és fújói egy olyan »buboréknak«, amely elszakad a valóságtól és önigazoló belső logikáját követi. Míg a pénzügyi piacok szereplői a pénzügyi eszközök árának alakulásáról spekulálnak, és arról, hogy azok mennyire alapulnak valós gazdasági teljesítményen, addig a politikai szféra szereplői a »népről« és a »népszerűségről« folytatnak kollektív spekulációt. A politikusok, szakértők és értelmiségi vagy civil megfigyelők közösen spekulálnak a mediatizált politika népszerűségi versenyének játékszabályairól, arról, hogy milyen eszközökkel lehet megnyerni a médiafogyasztó közönség támogatását. Ez a spekulatív folyamat azonban elszakad a közvélemény formálódásának valós trendjeitől – és ugyanúgy félreértelmezi e »fundamentális« folyamatokat, ahogy a pénzügyi buborékok torzítják a reálgazdaság folyamatait”.

A mediatizált demokrácia tehát strukturális visszacsatolási és reszponzivitási defektusokkal küzd, a defektusok pedig eltúlozzák az eseményekre, a személyekre, a botrányokra vonatkozó percepciót, amelynek „hatását” csak erősíti a velük szemben kritikus nyilvánosság reakciói.

Így lesz ismert és népszerű, és így válik referenciává Milo, aki nem egyszerűen egy troll, hanem a mediatizált politika krízisterméke, az egyértelműségek szétesésének következménye.

Ugyanakkor, ha jobban belegondolunk, úgy a tárgyalt politikai krízistermék aurája nem esik messze a kortárs jobboldali populistának tekintett vezetők politikai technológiájától. Ennek a politikai cselekvésnek nem a közjó megteremtése elsődleges célja, hanem hatalma fenntartását azoknak a szektoroknak az elfoglalásától monopolizálásától (média, szórakoztatás, stb.), és a hatalommal kooperáló gazdasági elitnek történő átjátszásától reméli, amelyeken keresztül a „foglyul ejtett” állam a lágy cenzúra eszközeivel manipulálhatja a közvéleményt.

Számos – és itt most nem hangsúlyozandó, de éppúgy fontos – különbsége ellenére is a fenti politikai technológia működik Oroszországtól Magyarországon és Törökországon át az Egyesült Államokig, az ellenállás nagysága és szervezettsége pedig az adott térség sajátosságainak függvénye.

De nem csak ebben mutatkozik meg az alternatív, populista jobboldal radikális újítása, hanem a posztmodern politika negatív következményeinek megértésében is. A hatvanas évek újbaloldali mozgalmai, és azt követő liberalizált baloldal a munkásosztály és a társadalmi csoportok eltűnésének illúziójába ringatta magát. A kilencvenes évek posztmodernje a világ (benne az én) elbeszélhetetlenségében és az értékek (és az én) diffuzitásában tetszelgett.

A kétosztatú világrendszer megszűnése utáni politika (neo)liberálisai a keleti blokk összeomlásával  a vágyott örök béke korának és az identitások sokszínű demokratikusságának beköszöntét, és a piac konformizáló diadalát ünnepelték. Eközben a korabeli jobboldal próbálta modernizálni, de eredendő jelentésében megőrizni azokat a fogalmakat (nemzet, család, közösség), amelyek politikájának természetes alapjait jelentették.

Ez utóbbiak szinte csak iróniát váltottak ki a marketing logikája szerint átalakuló politikai beszédmódot használó (lásd: a politikust ugyanúgy el lehet adni, mint a mosóport), és a bulvárt a politikai kommunikáció egyik legfontosabb eszközévé tevő progresszívekből – akik ekkor még joggal gondolhatták azt, hogy képesek lesznek uralni a politikai posztmodern nyelvét. Viszont a politikai korrektség – minden helyzetre történő realizálhatóságának – megkérdőjelezhetetlenségére épülő politikai gondolkodás nem tudta integrálni az alul lévők indulatait, a néha szélsőséges, és önmaguk előtt is szégyellni való megnyilvánulásait, amelyekről azoknak így hallgatniuk kellett.

A populista (pop-politikai) jobboldal ezeket a szorongásokat szabadította fel. Kommunikációjában megtartja a politikai konzervativizmus hagyományos fogalmait, és azt az élőbeszédnek a szlenget is magában foglaló, a közösségi oldalak mindennapi beszédmódját imitáló kifejezéseivel keveri.

Verbalitásában erőorientált, nyelvi hevessége az elnyomottak indulataiból táplálkozik. Nem bulvár ez már, és nem is csupán a hálószobája ajtaját nyitja szélesre, hanem az abban folyó tevékenységet is leplezetlenül tárja a politikai fogyasztó elé.

Milo(k) a „hivatalos politika” szintjén troll(ok). De számukra mindegy, hogy állításaik korrelálnak-e a valósággal, vagy azzal a tapasztalattal, amely számukra a valóságot jelenti. A vitákat negligálják, botrányokozással és káoszteremtéssel törnek be kattintásról kattintásra a politikai nyilvánosságba. Már nem legyőzni és meghaladni akarják a posztmodern intellektuális beszédmódot, hanem magukévá tenni, és a feje tetejére állítani, hogy aztán görbe tükörként tartsák a progresszív elit elé. Végeredményben ez a dezideologizált politika magát az alul lévők hangjának rezonőrjeként mint az „emberek” és a „nép” természetes igényét igyekszik eladni – ez ismerős lehet itthonról is.

Hogy Milo Yiannopoulos komolyan veszi-e magát? Nincs szüksége rá. Hogy Orbánék komolyan veszik-e őt? Valószínűleg csak annyiban, hogy megértették: nekik a posztmodern liberalizmust a posztmodern „eszközével” kell legyőzniük. Káoszteremtéssel, értékek kiforgatásával, akár nevetségessé tételével is, és ideológiai következetlenséggel.

Milo Yiannopoulos az új politika hírnöke. Spontaneitásában tudatos, konzervativizmusában újító, szélsőségeiben trendi. Egy troll, de könnyen lehet, hogy a XXI. századi politikus új típusa.

Milo azt teszi velünk, amivé mi tettük a világot.

Innen lesz szép győzni.

(Címplapkép: Wikipedia)
Olvass tovább!