1968 a kulturális posztmodern forradalom kezdete, és szinte törvényszerű, hogy a Magyarországon a relativizáló és főleg az összezavarásra építő politikai kommunikációt meghonosító macher születési dátuma is, éppen ez év január elseje.
Ugyan korai éveiről igencsak ellentmondásosak az ismert információk (tanult is Ausztriában, meg nem is; nincs meg az érettségi bizonyítványa, ja, mégis megvan), annyi bizonyos, hogy – igen megkapó párhuzamban Oroszország zseniális politikai kommunikátorával, Vladiszlav Szurkovval (vö. utóbbi angolul megjelent 2014-es novelláját például a magyar „centrális erőtér” mai beszédmódjával) – Habony is a képzőművészet, és a 80-as, 90-es évek magyar művészeti irányzatai felől érkezett. Hogy 2000-ben már a magyar Szent Korona biztosaként felügyelje annak Nemzeti Múzeumból az Országgyűlésbe való átszállítását, és az azt övező neobarokk ceremóniát.
Ez igen jól sikerülhetett, hiszen innentől folyamatosan nélkülözhetetlen tagja a Fidesz belső köreinek. Csillaga igazán Wermer András 2002-es, sikertelen Fidesz-kampánya után ívelt fel, spin doctorként, tehát egyfajta válságkommunikációs guruként, viszont a 2006-os választási kampány még nem jött be neki. A 2010-es kétharmad után már ő terelgeti a kötcsei alapvetésnek megfelelően a „centrális erőtérré” vált volt ellenzéki párt kommunikációs kampányait. Erre persze hivatalos adatok nem léteznek, és maga Orbán Viktor is sokszor hangsúlyozta, csupán Habony hasznos tanácsaira hallgat, szerződéses viszony nem áll fenn közte és a magyar kormány között.
Ugyan már 2006-ban is volt kemény ügye, botrányhőssé, és mintegy az Orbán-kormány szimbólumává Habony 2014-ben, az amerikai kitiltási botrány és az internetadó elleni megmozdulások környékén vált. Ekkor nemcsak több, homályos gazdasági ügyére derült fény, de a média is rászállt, Gucci-táskája és expresszív öltözéke sokáig az ellenzéki média egyik kedvenc képe volt. Maga volt a bizonyíték arra, hogy az elitellenes, népvezéri, „plebejus” máz mögött bizony nem más rejtőzik, mint éppen azok, akik minden szempontból a Fidesz retorikájában oly sokszor támadott globális elit szokásait majmolják. A dolog egyre kellemetlenebbé is vált még magának Orbánnak is, így Habony Árpád hamarosan terepet váltott.
Arthur J. Finkelstein, az amerikai republikánusok és az izraeli jobboldali kormány tavaly elhunyt kampányszakembere volt az, aki Orbán jobboldali demagógiáját egységes formába öntve megfogalmazta. A mindennapi megvalósítás viszont Habony terepe volt. Közös művükből minden bizonnyal a változatos formában 2015 eleje óta húzódó, idegenellenes kampány lesz a legmaradandóbb, hiszen a „migráns” mint rettegett ellenség akár évtizedekre is az ország népének kollektív emlékezetébe vésődhet, ennek jelei már ma is mutatkoznak.
Nem is csoda tehát, hogy a szoros munkakapcsolat idővel Habonynak is gyümölcsözővé vált, és a londoni Canary Wharf divatos, a pénzügyi elit által is kedvelt tetőteraszos bárjaira cserélte árcsökkentett pesti, ötödik kerületi lakását és exkluzív szeparéit. Hazai tevékenysége azonban erősebb mint valaha, a Modern Media Groupon keresztül a magyar írott és elektronikus sajtó jelentős hányadát (köztük az ingyenesen osztogatott Lokált) tudhatja magáénak. Az MTI véleménye szerint azonban Habony még így sem közszereplő, hiába mondta ezt ki a bíróság is.
Ezzel viszont van egy kis bökkenő, melyet én kifejezetten fájlalok. Mióta ugyanis Habony után nem járkálnak a kamerások, lesifotósok és őt beérni igyekvő riporterek, sokkalta nehezebb elmagyarázni, mi is a jelenlegi rendszer lényege. A kékeslila tweed kabáttal és a csatos lakkcipővel a NER fontos vizuális elemét vesztettük el, miközben szellemi termékeit mind el kell, hogy viseljük.
Jobb lenne tehát, ha akár nap, mint nap előttünk állna pontosan az a kép, amelyet az Index riportere 2014-ben lőtt róla: az elzárkózó, népellenes liberális-globális elit ellen filippikázó, elzárkózó, népellenes, elidegenedett elitfigura.
