Az LMP által jelölt négy alkotmánybíró védte meg ma a véleményszabadságot

2015-ben vesztett pert Szakály Sándor történész Krausz Tamással szemben, ezután élt alkotmányjogi panasszal, amelyről a határidő lejártának közelsége miatt döntött most az Alkotmánybíróság.

Az ügy előzménye, hogy a Veritas Intézetet igazgató Szakály a kinevezésekor azt nyilatkozta az MTI-nek,  hogy a “Magyarországról kialakított képpel ellentétben az itteni zsidóságot igazán attól kezdve érte jelentős veszteség, amikor a német haderő bevonult Magyarországra”. De arról is beszélt akkor Szakály, hogy annak a 20 ezer zsidónak, akiket rögtön le is mészároltak a németek, az 1941-ben Kamenyec-Podolszkba történt deportálása “idegenrendészeti eljárásnak tekinthető”. Nyilván az első állításra a munkaszolgálatosok helyzete ad kellő választ, míg a másodikat azzal cáfolták a legtöbben, hogy a magyar hatóságoknak minimum sejteniük kellett, mi vár a deportáltakra, és nem lett volna kötelező deportálniuk ezeket az embereket.

Szakályról ezek után mondta az ATV-ben Krausz Tamás történész, hogy nyilatkozata “a holokauszttagadást súroló, szélsőjobboldali politikai provokáció”. Szakály ezért perelte be Krauszt, akit a magyar bíróság jogerősen felmentett.

Szakály azzal az okkal fordult ezután az Alkotmánybírósághoz, hogy szerinte emberi méltóságát sértették Krausz mondatai. Végül az Alkotmánybíróság 8-7 arányban kimondta: a vita a szabad véleménynyilvánítás tárgykörébe tartozott, méghozzá a múlt feldolgozásáról szóló fontos közéleti vita volt. Szakálynak az AB szerint akkor lett volna igaza, ha Krausz őt emberi mivoltában alázta volna meg, de mivel a szakmai hozzáértéséről mondott el véleményt, ez még belefér az alkotmányos keretekbe.

Viszont a 8-7-es arány is mutatja, hogy az Alkotmánybíróság nem döntött egyöntetűen a kérdésben.

A hét, Szakály mellett szavazó bíró különvéleményéből pedig egészen érdekes érvelés olvasható ki. A bírók azt mondják ki, hogy az emberi méltóság védelmére hivatkozva korlátozni kell a véleménynyilvánítás szabadságát ebben az ügyben. Az persze nem kérdés, hogy az emberi méltóság védelme korlátozhatja-e adott esetben a véleményszabadságot, de az fontos szempont, hogy mikor és milyen esetekben.

Ebben az ügyben a hét, különvéleményt megfogalmazó bíró szerint az, ha egy történész egy másik történész állítására (tehát nem személyére tett megjegyzésként, hanem az általa történészként mondottakkal vitatkozván) azt mondja, hogy az “a holokauszttagadást súroló, szélsőjobboldali politikai provokáció”, azt a véleménynyilvánítást már korlátozni kellene az emberi méltóságra hivatkozva.

Ez pedig nagyban szűkítené annak lehetőségét, hogy véleményt fogalmazzunk meg politikai kérdésekben. A Szakály állítására reagáló Krausz-mondat egy másik történész szájából nem számít súlyos kihágásnak.

Az ügyben viszont nem csupán ez az érdekes, hanem, hogy miként alakult volna a döntés, ha év elején az LMP nem egyezik meg a Fidesszel, és nem szavazzák meg a négy új alkotmánybírót. Akkor ugyanis 7-4 arányban az a vélemény nyert volna, amely erősen korlátozza a szólásszabadságot.

Az LMP-t akkor számos ellenzéki párt, főként a DK, de közéleti személyiségek sora is kollaborációval vádolta. A mai szavazás viszont azt mutatja, hogy nem volt teljesen ördögtől való az LMP alkuja a kormánypártokkal. (Mi annak idején azt írtuk meg, miért lehet veszélyes alku ez az LMP részéről.)

Persze egy ilyen szavazás és az eddigi működés alapján sem érdemes még megítélni ennek a döntésnek az eredményét, erre majd később lesz inkább lehetőség.  De az biztos, ahogy általában lenni szokott, ebben az ügyben sem fekete-fehér a helyzet.

(Címlapkép: MTI)
Olvass tovább!