Le lehet szállni végre a népről

Ha lesz a magyar népnek olyan lelkiereje, hogy le tudja magáról rázni a mostani béklyót, és tényleg szeretne hiteles oktatási rendszert teremteni, abban az esetben szívesen teszek ennek megvalósulásáért.

Sok más mellett, amit persze érdemes lenne elemezgetni ebből az interjúból, ezzel a velős összegzéssel üti el Pukli István a felelősséget, ami úgynevezett politikai kudarcához vezetett.

Nem Pukli az első, aki saját sikertelenségét nem saját munkájának eredményeiből eredezteti, úgy tűnik, hogy mára általánossá vált ez a fajta néphibáztatás, ami nagyjából arra épül, hogy bár a mostani rendszer szar, de mivel nincs elég embernek elege belőle, vagy nincs az embereknek eléggé elegük belőle, ezért nem érettek még meg arra, hogy valaki elhozza nekik a kormányváltást.

Persze nagyon könnyű, már-már túl könnyű a felelősséget a magyar népre tolni, mondván, nincs ebben a népben elég erő, hogy levesse a béklyókat. De felejtsük már el azt, hogy ha majd a társadalom akar változást.

Akar. Most. Pont.

Tényleg nem kell hozzá túl nagy erőfeszítés, hogy kimatekozza valaki: a Fidesznek még úgy is könnyen kinézhet egy kétharmad, hogy a szavazóképes magyar állampolgárok többsége amúgy boldog lenne egy kormányváltással.

Vagyis nem a keresletben van a hiba, hanem a kínálatban. És amíg ezt a jelenlegi politikai erők és közvélemény-formálók (és ebbe a körbe már nem illik bele Pukli István, ő inkább csak tünete ennek a kórnak) nem értik meg, addig mindenki a saját nyomorában lesz kénytelen dagonyázni.

A helyzet ugyanis az, hogy Magyarország jelenleg parlamentáris, vagyis népképviseleti demokráciára van berendezkedve, ahol a közhatalom forrása a nép, amely felhatalmazást ad négyévenként egy úgynevezett választáson az arra hivatott politikusoknak és pártjaiknak, hogy a nevében eljárva irányítsák tudásuk és képességeik szerint az országot.

Ezt most persze nagyon szájbarágósan mondom, de tényleg csak azért, mert fontos: jelenleg azt látjuk, hogy óriási igény van a változásra. Mi másért vonultak volna ki az utcára tízezrek egy olyan ügyben, mint a CEU vegzálása, ami lényegében keveseket érintett, viszont jó alkalom volt arra, hogy a társadalmi elégedetlenséget közös megmozdulássá érlelje? Sőt,  a társadalom elég erős vészjelzéseket ad egy ideje,  rámutatva azokra a problémákra, amelyek napi szinten teszik elviselhetetlenné az életet: gondoljunk itt Sándor Mária mozgalmára, a tanártüntetésekre, a Rómaira, a Ligetvédőkre, vagy akár a főváros bulinegyedének lakosait aktivizáló lehetetlen helyzetre. Ezek bizony mind a társadalom megmozdulásai voltak, népi kezdeményezések, amelyek egyértelműen arról árulkodtak, hogy akut problémákra azonnali választ követelne a társadalom, de  erre  a politika nem volt képes hatékonyan rácsatlakozni.

És persze rengetegen vannak, akik nem képesek láthatóvá tenni az elégedetlenségüket. Róluk is érdemes megemlékezni, amikor lesajnálóan biccent valaki a változást nem akaró nép felé: milliók élnek szegénységben, a létminimum alatt, kizsákmányolva és elnyomva – ők puszta létükkel képviselik a béklyóba vert társadalmat, és őszintén szólva nem várhatjuk el tőlük, hogy a mindennapos küzdelmük után még arra is energiát fordítsanak, hogy valami össztársadalmi szabadságharcba fogjanak béklyóik levetése érdekében. Szavuk nincs, a hangjukat ugyan hogyan is hallanánk, el vannak zárva a nyilvánosságtól. Nekik egyetlen lehetőségük van arra, hogy tehessenek a változásért: elmennek és szavaznak, már ha egyáltalán…

És itt el is érünk egy lényeges ponthoz.

Mit várunk el a társadalomtól? Azt, hogy mint agyatlan szavazógépek, menjenek el négyévente választani, és húzzanak egy ikszet? Vagy már mindjárt azt is, hogy maguk mondják meg, hogy mi legyen ez a változás? Rázzák le a béklyót? Ez mégis mit jelent ebben a formában?

Nem, nem a társadalomnak kell megváltoznia. A társadalomnak vannak igényei, amelyeket a mindenkori kormányoknak figyelembe kell(ene) venniük, és ki kell(ene) szolgálniuk. És bár persze olyan nincs, és nehezen is lehetne, hogy bármely párt a társadalom egészét képviseli, de ideális esetben erre van a többpárti rendszer, amiben az egyes érdekek képviseletét ellátó felek végül egy konszenzuális megoldásra jutnak, ami lényegében a többségi akaratot képviseli.

Ha erre az Országgyűlésben hesszelő pártok nem alkalmasak, akkor leváltják őket, jöhet a következő.

Hogy perpillanat van egyfajta közöny és apátia, az még nem azt jelenti, hogy a nép nem akarja levetni a béklyóit – ha maradunk ennél a képnél, a közöny inkább a politikának szól, a civil szervezetek azért dolgoznak rendületlenül.

Hanem inkább azt, hogy a magyar nép nem hülye, és bár jelenleg kurvára elege van mindabból, ami ebben az országban történik, de hiába néz körbe, nem győzték meg arról, hogy van itt olyan politikai erő, amelyik ennek a rezsimnek a váltópártja lehet, életképes, kormányzási szándék és tudás is van benne, és van egy olyan programja, amelyikről előzetesen legalább kicsit hihető, hogy jobb irányba viszi majd az országot.

Mit csinál ilyenkor a béklyóitól szabadulni vágyó magyar nép? Nos, például kivándorol – méghozzá tömegesen, ami szintén egyfajta kritikája nem csak a jelenlegi kormány tevékenységének, de az ellenzékének is, hiszen arra is rámutat, hogy a jövőbe vetett hitünk is elég csekély, ha inkább máshová költözünk, mint hogy itt várjuk ki (meddig még?), hogy valaki vegye magának a fáradtságot, és elkezdjen végre politizálni a Fidesszel szemben. Vagy elfordul a politikától, és inkább a túlélésre koncentrál. Ez is egy tünet.

Múlt héten, amikor egy konferencián a komplett ellenzéki kerekasztal sopánkodott azon, hogy ugyan mégis miért nem érdekli a fiatalokat a politika (sőt, a jobbikos Farkas Gergely egyenesen „általános állampolgári tétlenségről” magyarázott), akkor talán körbe kellett volna nézniük, és egymásra biccenteniük az új és régi politikai erők képviselőinek.

Miattatok.

A társadalom (nép, tömeg, nevezzük bárhogyan) ugyanis nem arra való, hogy irányt szabjon, hanem arra, hogy népként, tömegként, választópolgárokként eldöntsék, többségi alapon (demokrácia, szevasztok!), hogy mit akar, kit akar, ki az, aki hitelesen tudja képviselni a számára fontos értékeket.

Jelenleg – tetszik, nem tetszik – erre a Fidesz-KDNP képes, más pedig nem.

Ők ugyanis abban érdekeltek, hogy kormányzásukat legitimálja egy kézzel fogható tömeg, akikkel el tudják hitetni a hatékony kormányzás látszatát, miközben a saját irányvonalaikat úgy húzzák meg retorikailag, hogy akik nem értenek velük egyet, azokra rásütik a nemzetellenes bélyeget. És ne tagadjuk el ezt az eredményt tőlük: óriási energiákat fordítanak arra, hogy ezt az illúziót megteremtsék, nem csoda, hogy működik.

Ezzel szemben az ellenzéki oldalon a tehetetlenség óriási, mintha nem sikerülne megérteni, hogy a kormányváltáshoz szükséges tömeg aktivizálása csak akkor lehetséges, ha potenciális erőt felmutatni képes formációba sikerül szuszakolniuk magukat az ellenzéki pártoknak, és ha a népre meg egymásra mutogatás helyett arról beszélnek, hogy a felgyűlt problémákat hogyan akarják megoldani.

Vakon miért szavazna bárki bárminek bizalmat, amiről még csak azt sem tudja, hogy mi jön ki belőle a végén?

Ezt felejtsétek el.

A nép nem arra van, hogy a ti mindenféle ideológiai – vagy azt éppen meghaladni akaró – elképzeléseitekhez asszisztáljon. A nép, a társadalom nem homogén és arctalan tömeg, amit eszközként használhattok, hanem maga az akarat, aminek alá kell rendelődnötök, a saját értékeitek és elképzeléseitek alapján. Ha nem megy, ha nem bírjátok megugrani ezt a lécet, akkor pályát kell váltani, viszlát, szevasztok.

Nem a nép hülye, hanem az, aki úgy akarja vezetni, hogy fogalma sincs róla, hogy kiket vezetne, és főleg hová.

Fejezzétek be a népre való mutogatást, és kezdjetek el dolgozni azon, hogy elnyerjétek a bizalmat. A 2018-as választás ugyanis nem csak arról fog szólni, hogy a Fidesz-KDNP megszerzi-e harmadszor zsinórban a kormányzáshoz való felhatalmazást. Hanem arról is, hogy az ellenzéki térfélen tobzódó, jelenleg a kormányzás szándékát csak nyomokban felmutató pártok közül kinek lesz joga még egyáltalán ahhoz, hogy részt vegyen az ország irányításában.

És még egy lábjegyzet ehhez: nem voltam túl népszerű a múltkor, amikor a Közös Ország Mozgalom kihagyott lehetőségén lamentáltam. Azóta sem vagyok teljesen meggyőzve arról, hogy az az irány, amit választottak maguknak, jó – de legalább vitatkozunk róla.

Amit viszont a KOM-tól nem lehet elvitatni, az az, hogy valóban népképviseletben, demokráciában gondolkodik: azaz lokalizálja és elemzi a jelenleg a társadalmat leginkább sújtó problémákat, válaszokat is keres rájuk, miközben az ellenzéki pártoktól elvárja (teljesen jogos társadalmi igény!), hogy válaszokat adjanak ezekre a problémákra, és törekedjenek arra, hogy a 2018-as választásokon a kormányváltás érdekében élhető alkukat kössenek, és a személyes- és pártérdekeiket felülírva törekedjenek arra, hogy ez a kormányváltás megtörténjen.

Igen, ezt is egy civilekből álló mozgalom csinálja, miközben a politikusok rendre berzenkednek (még ellenzéki oldalon is), mondván, a politika a politikusok dolga, és nem a civileké. Érdekes.

Olvass tovább!