Na mi hiányzott még nekünk? Sportirodalom!

Nemzeti Sportot leginkább két dolog miatt olvas az ember: vagy azért, mert lemaradt a tegnapi meccs eredményeiről, vagy azért, amiért egykor tömegek zarándokoltak el a delphoi jósdába: hogy megtudjuk, mit hoz a jövő.

Orbán Viktor bevallottan is kedvenc sportlapjában ugyanis van egy ilyen érdekes előrejelzési véna: mondjuk mérték nélkül magasztalnak szövetségi kapitányokat és emelnek ki a semmittevés ködéből focistákat eredmények nélkül, aztán (“ha a számok úgy vannak”) a miniszterelnök összevonja a szemöldökét, a Nemzeti Sport meg megírja, hogy inog a kispad, és láss csodát, néhány nap múlva a korábban érinthetetlennek titulált kapitány máris repül. Szóval ha valahonnan, akkor ebből a lapból igazán érdemes tájékozódni arról, milyen irányt vesz a hazai sportélet.

Épp ezért volt meglepő az a publicisztika, amely “Írni valami szépet” címmel jelent meg a Nemzeti Sport publicisztika-rovatában Csinta Samu tollából. És ami azt kéri számon épp, hogy vajon miért nincsen több sport témájú szépirodalmi szöveg.

“Elsősorban az olyan irodalmi alkotásokat hiányolom, amelyekben a történet gerincét a sport képezi, s az író a sportot mint a harc, a kitartás, a becsület, a barátság, a gyávaság, a hazaszeretet, az árulás, egyszóval az élet hordozóanyagaként kezeli.”

Szemére veti a szöveg nem csak jelen korunk kiüresedett irodalmának, de a múlt századnak is, hogy szűkölködik efféle irományokban, ezt is érdemes idézni:

“Még a múlt század felvilágosult eszméi közepette sem. Karinthy Frigyes mindenképpen tehet róla, nála nemcsak a diák lógott a szeren röhögésre ingerlően, az Együgyű lexikonban még tovább megy. „Sport alatt mindazokat a mozgásokat és görcsöket értjük, amiket evégből felheccelt emberek egyes testrészeikkel külön és egész testükkel oly célból végeznek, hogy egyetlen rész se maradjon azon a helyen, ahova az isten teremtette, hanem lehetőleg oly helyzetet foglaljon el, amire az illető testrész egyáltalában nincsen berendezve. Ehhez a művészethez a test összes részeit fel lehet használni: kivéve az agyvelőt, melynek működése zavarólag hat, mert a görcsöket és ficamodásokat marhaságnak minősíti” – ilyenek állnak például az említett műben, amelynek műfajával természetesen tisztában vagyunk, de néha úgy vagyunk vele, mint a hajdani párttitkár: értjük mi a viccet, elvtársak, csak nem szeretjük.”

És hogy mi ennek a parádés eszmefuttatásnak a vége? Természetesen az, hogy jó lenne, ha több sport lenne az irodalomban, és ha a sportújságírók nem csak néhány száz szavas szókincsükkel örökítenék meg a sporteseményeket (ezt nem én mondom, hanem a publicisztika szerzője!), de irodalmi igényességgel írnák meg mindazt a sok szépet és jót, amit maguk körül tapasztalnak, máris minden sokkal szebb és jobb lenne.

Kicsit nehéz eldönteni, hogy akkor most sírni kéne-e vagy nevetni.

Nyilván Magyarország miniszterelnökének kedvenc sportlapjában kellenek az efféle, a sportot úgy egyben dicsőítő írások is, de itt valami azért nagyon félrement. Azt állítani, hogy a magyar irodalom nem bővelkedik sport témájú írásokban, elég erős.

Tényleg, csak a teljesség igénye nélkül:

Lovik Károly munkásságának gerincét a lovin felszedett sztorik, életképek adják, zsurnalisztaként és szépíróként is, egyik legjobb regénye, A kertelő agár az agárversenyek világába kalauzolja az olvasót.

Mándy Iván életművének ékköve, az Egyérintő című novella – hogy ne beszéljünk A pálya szélén című regényről, amit az első igazi magyar fociirodalomként tartanak számon, és még jónéhány más írásáról – a futball, mint metafora koré épül.

Aztán ott van a Sakk-matt, Kosztolányi Dezső novellája, teli feszültséggel, és egy paraszt mattjával.

Egészen elképesztő, megunhatatlan regény Mészöly Miklóstól Az atléta halála, ami salakpályák és a lélek örök magánya közt von párhuzamot – valamilyen furcsa okból ezt a művet még a Nemzeti Sport publicistája is idézi, miközben az irodalom sporttalanságán kesereg.

Spiró György novellája, az Apámmal a meccsen az egyik legszebb, már-már hipnotikus búcsútörténet.

Jelen kormány ideológiai elkötelezettségének nyilván nem kedves, de azért megkerülhetetlen Moldova György, és az ő tollából mondjuk (több más mellett) A Puskás-ügy, súlyosan könnyed írás egy soha meg nem írt életrajzról, de ugyanitt emlékezzünk meg Szijj Ferenc A futás napja című remek írásáról is, ami viszont egy soha le nem futott verseny ürügyén fut bele a magyar nyelv egészen elképesztő líraiságába.

És bár a Nemzeti Sport újságírója a sportnyelv színtelenségét teszi szóvá, Parti Nagy Lajos épp ennek a nyelvnek a (nyilván szatirikus formában történő) megújítását végzi el A hullámzó Balaton című kötetben – mert bizony, az evés is lehet sport, nem is akármilyen!

Kukorelly Endre öntetszelgő írása, a TündérVölgy pedig egészen nyilvánvaló metaforaként használja a focit, közösségteremtő erőként jelenítve meg a csapatsportot. Egressy Zoltán partjelzőkről írt drámát (Sóska, sültkrumpli), Hamvai Kornél pedig Márton partjelző fázik címmel regényt (ráadásul első kötete volt), hogy még egy kicsit beljebb menjünk a témában.

Ez itt a magyar íróválogatott, amely 15 éves fennállása alatt Európa-bajnokságot is nyert (2008-ban), és közel három tucatnyi jeles hazai írót tudott játékoskeretébe vonzani. (Kép forrása: Wikipédia)

És hát tényleg én kérek elnézést, hogy meg kell említeni Esterházy Pétert, és az ő életművének nagyjából az egészét, kiemelve ezen belül is az Utazás a tizenhatos mélyére című regényt, vagy hogy felhozom e helyt Tandori Dezsőt és az egészen csudálatos Nagy Gombfocikönyvet (vagy ez nem sport? dehogynem!), de hogy a 21. századról is szó essen még, ki ne felejtsük Darvasi Lászlótól A titokzatos világválogatottat, és hogy még közelebb legyünk a jelenkorhoz, citáljuk ide gyorsan Pető Pétertől a Leshatárt, ami pont az idén jelent meg…

És nyilván van még rengeteg felsorolatlan mű, ami a sportot teszi meg fő szálává, mellékzöngévé, kohéziós erővé, bármivé, szóval nem tűnik úgy, hogy a magyar irodalom hiányt szenved ilyen témájú írásokban.

Karinthy Frigyest belerángatni ebbe a sorba, aki egyértelműen karikatúrát rajzolt, értelmezhetetlenül téves meglátás.

Mint ahogy az egész, az irodalmon a témát számon kérő publicisztika is az. Túl azon, hogy a kiindulási pont (alig van sportról szó az irodalomban) is tévedés, a cél sem teljesen egyértelmű. Magyarán: mire gondolt a szerző?

“A rendszerváltást követő hónapokban a Nemzeti Sport novellapályázatot hirdetett. Persze hogy emlékszem rá, hiszen magam is beneveztem, mi több, írásom valamilyen különdíjban részesült, amellyel akkoriban számomra elképzelhetetlenül nagy összegű pénzdíj is járt. Sőt, az írás meg is jelent a lapban” – emlékszik vissza Csinta az aranyidőkre.

Nos hát akkor, mire gondoljunk mi, ha a Nemzeti Sportban egy ilyen, már-már keringőre felhívó publicisztika jelenik meg? Netán jó lenne egy ilyen irodalmi pályázat, mondjuk némi motivációs díjazással? Novellák kerestetnek?

Ha igen, én két címet javasolnék az indulóknak, szerintem mindkettő tuti befutó lehet:

Stadion a határ szélén (Mészáros Lőrinc horvát csapatának emlékkönyve)

netán

Andorrai veszedelem – avagy ha Zrínyi Miklós veszíthetett, akkor a válogatottnak sem ciki

És amíg ezek el nem készülnek, fel lehet lapozni a már régóta meglévő remekműveket, ahelyett, hogy olyasminek a hiányán kesergünk, amiből véletlenül épp nagyon jól állunk.

Olvass tovább!