A magyar baloldal lelkiismerete volt: 128 éve született Kéthly Anna

Kéthly Anna azon kevés történelmi alakjaink egyike, aki még a mai, teljesen polarizált, egymásra süket és vak emlékezeteket is képes összekötni, és olyannyira egyezményes figura, hogy szobrának avatásán két éve Kövér László méltatta, miközben a hagyományos magyar baloldal arcképcsarnokának is szerves része. Ez nem is csoda, hiszen Kéthly viharos életútja továbbra is egyfajta aranyfedezet arra, hogy a magyar szociáldemokrácia teljes jogú tagja az államszocializmus összeomlása utáni többpártrendszernek, és hogy magyar baloldal mindig lesz, avagy lennie kéne.

Kéthly Anna/ Kép: Wikimedia Commons

Kéthly 1889. november 16-án, Budapesten született, és mondhatni éppen ettől a dátumtól kezdődően belenevelkedett az akkor születő magyar szociáldemokrata mozgalomba. Édesapja, kilencgyermekes villamossági szerelő egész életében aktív volt a választójogot, tisztességes bért, emberséges munkaidőt célzó mozgalomban, igen sokszor járt bécsi kiküldetésekre is, ahova fiatal leánya is elkísérte. Anna ilyenkor képezte magát, nemcsak a nyugati marxizmus és munkásmozgalom legfrissebb áramlataiból, hanem az ekkor ehhez a politikai munkához nélkülözhetetlen német nyelvből is.

1917-től, huszonnyolc éves korától tagja a Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak, és a magántisztviselők nőtagozatának elnöke is. Mire azonban igazán belelendült volna a politikába, máris a Horthy-rendszer és a szocdemeket lebénító egyezség realitásával kellett szembenéznie: a Bethlen-Peyer paktum értelmében a szakszervezetek jogai szűkültek, a párt nem alakíthatott ki bázist a városokon kívül, cserébe pedig nem tiltották be, és a nagyvárosokban valamelyest szabadon működhetett.

Kéthly az 1922-1943-as korlátozott országgyűlési időszak igazi hőse.  Ahogy B. Kádár Zsuzsanna történész tavalyi cikkében kiemelte, képviselőként végig a nőmunkások megszervezésével, a női egyenjogúsággal és befolyásuk kiépítésével foglalkozott. Az 1930-as évek végétől egyik legádázabb ellensége lett az emelkedő szélsőjobboldali és nácibarát politikának. 1938-tól fogva nemcsak nem szavazott meg egyetlen zsidóellenes törvényt sem, de azokat ellentmondást nem tűrően és határozottan ítélte el a parlamenti vitákban. Ezekre a kemény beszédekre jó fasiszta szokás szerint halálos fenyegetések tucatjait kapta levélben. Meg is kérdezték őt akkor, hogy nem fél-e, hiszen a nyilasok hírhedtek voltak magánakcióikról, amelyre csak annyit válaszolt a saját kőkemény stílusában:

Aki fél, az menjen cukrászkisasszonynak!

Nem is csoda, ha a kemény konzervatív Slachta Margit képviselőnő mellett, kollégái a korabeli anekdoták szerint rá  jegyezték még meg:

Egyetlen férfi van a parlamentben, az is nő!

Kéthly Anna legjelentősebb hagyománya az ún. “centrista szociáldemokrácia” és politikai taktikája. Ez azt jelentette, hogy hiába Hitler Németországa vagy Mussolini Olaszországa és az ő munkásellenes fenyegetésük, Sztálin Szovjetuniójával semmi szín alatt együtt nem működik a Szociáldemokrata Párt. Kéthly még a háborúbalépés után is ellentmondást nem tűrve utasította el az illegális kommunisták népfrontpolitikáját, és kizárólag a polgári, liberális pártokkal kívánta összekötni pártja sorsát.

Nem változott ez 1945 után sem: hiába tartózkodott az országban a szovjet hadsereg, hiába félt mindenki a kezdetektől úgy a Moszkvából hazatérő kommunistáktól, mint a tűztől, Kéthly nem tette meg nekik azt a szívességet, hogy tálcán kínálja föl a szociáldemokráciát. Békés együttműködésre, de megfelelő távolságra törekedett, főleg a Rákosi-Gerő-Farkas Mihály klikktől.

Az ekkor Magyarországra visszatérő, ugyancsak a szocdemekhez csatlakozó Faludy György író minden politikai beszámolónál érzékletesebben fogja meg a nyugatias marxista Kéthly és a jakobinus, moszkovita kommunisták környezete közötti különbséget:

Néhány perccel később Kéthly Anna szobájában ültem. Míg a poros, piszkos Körúton szaladtam a romházak között, rémképek kavarodtak fejemben: most nyugodt voltam. A szociáldemokrata pártház barátságos rendetlensége felvidított: Bíró Zoltán [Rákosi Mátyás testvére, kommunista kultúrpolitikus – TCsT] lakásának álszent, nyomott és titkosrendőri atmoszférájából klubházba kerültem, kaszárnyából nyájas társalgóba, inkvizítor helyettesének karmai közül kocsmába, ahol néha még az igazat is kimondták. És ha maradt bennem szorongás, úgy Kéthly Anna hűvös, impozáns nyugalma és hideg, üdítő szépsége végképpen helyre billentette lelki egyensúlyomat. Kéthly Anna már hatvan felé járt, és öregedve egyre szebb lett; de szépségét még mindig úgy viselte, mint régen, jeges dicsfény módjára. Mindig éreztem, hogy szépsége nem nőiességéhez tartozott, inkább erkölcsi magatartását tükrözte, sugározta rá vissza, és ragyogtatta kíváncsiság nélkül való és mégis élénk szemeiből csakúgy, mint friss és töretlen homlokáról, amely porcelánhoz hasonlított.

A Magyar Pamutipar Rt. zászlóavatási ünnepsége 1947. május 14-én, Kéthly Anna mint zászlóanya. / Fotó: Fortepan

Nyilvánvaló volt azonban, hogy Kéthly makacs elzárkózása a kommunistáktól 1947 után egyre kevésbé volt tartható. A háború utáni szociáldemokrata párt (immár MSZDP helyett SZDP-ként) ugyanis a szovjet taktika értelmében a kezdetektől hemzsegett a Marosán György-féle titkos kommunistáktól (az ún. antristáktól) akik csupán azért léptek be tömegesen, hogy folyamatosan balra, kommunista irányba tolják el a szervezetet. Így történhetett, hogy 1948 február 18-án a párt nagy-budapesti pártbizottsága egy szégyenletes ülésen kizárta Kéthly Annát, úgy, hogy erről az aktíváról ő nem is értesült előre. Az ő és hívei távozása a pártvezetőségből megnyitotta az utat a kommunisták és a szociáldemokraták kierőltetett “fúziójára” és a Magyar Dolgozók Pártja megalakulása előtt.

Az 1945 utáni, pezsgő koalíciós korszak egyik legfontosabb hagyatéka volt a Kéthly Anna által szerkesztett Világosság, amely a szocdemek napilapjaként olyan nagyszerű elméknek nyújtott publikálási lehetőséget, mint Justus Pál, Gábori György vagy Faragó László. Szinte jelképes, hogy a Világosság elméleti párja, az ugyancsak részben Kéthly által szerkesztett Szocializmus folyóirat például csak 1948 márciusáig jelent meg.

1948 után Kéthly Annának is vissza kellett vonulnia a politikából, a tisztogatási hullám végül 1950-ben egy szocdemek elleni monstre akció keretében éri el. Az ÁVH letartóztatása után négy évig (!) ítélet nélkül tartja fogva, és 1954-ben a népbíróság életfogytiglanra ítéli “demokratikus államrend elleni szervezkedésért.” Esete valóban egyedi, ugyanis a brit Munkáspárt nagyon erős nyomására végül kiengedik Rákosi börtönéből, és szigorú rendőri őrizet alatt él.

Ezt 1956. október 23-án hagyhatja el, amikor végül a rövid időre újjáalakuló SZDP elnökévé választják. Nem akart ugyan emigrálni, de 1956. november 1-én elindult a Szocialista Internacionálé bécsi ülésére, távollétében meg kinevezik Nagy Imre kormányában miniszterré. A november 4-i szovjet invázió miatt nem tud visszatérni Magyarországra, pedig ezzel Bécsből többször is próbálkozik. Így vonult kényszerű emigrációba.

Élete utolsó húsz évét Belgiumban, a helyi szakszervezetektől kapott segélyből élve tölti el. Politikai tevékenységét egy pillanatra sem szünetelteti: szervezte az 1956-os politikai menekültek elhelyezését, felszólalt az ENSZ-ben a szovjetek magyarországi jogsértései ellen. Neve az emigrációban feltétlen tisztelet tárgya, baloldaliak és jobboldaliak körében egyaránt.

Végül 87 évesen 1976-ban éri a halál a belgiumi Blankenbergében. Utolsó éveinek legfontosabb szellemi hagyatéka az emigráns szociáldemokraták pártprogramja, az 1973-as Szociáldemokrata Alternatíva, amelyet vezetésével dolgoztak ki.

Kéthly Anna már szinte életében szoborrá vált. Nyilvánvaló, hogy ez a tartás néha politikai merevséggel is járt, amelyet akár kritizálni is lehet. Egy dolog azonban biztos: ha lesz még Magyarországon valódi szociáldemokrata politika és kormányzás, azért nem kis részben Kéthly Annát illeti majd a  köszönet.

Olvass tovább!