Az őcsényi eset mindannyiunk felelőssége

Lehet azt mondani, hogy Őcsény lakossága így meg úgy. Lehet a teljes felelősséget rátolni a kormányra, hiszen a gyűlöletpropaganda tényszerűen az ő szörnyszülöttjük. De ez egy kényelmes megoldás: ideje lenne szembenéznünk a saját felelősségünkkel is.ocseny-menekultek.jpg

Mint minden olyan esetnél, amikor egy közösség nemet mond valami olyasmire, ami véleményük szerint közösségük számára nem kedvező fordulatot hozna, azonnal jöttek a szalonszakértők, és bólogatva közölték: “aha, hát itt bizony hat a kormánypropaganda, megint sikerült behülyíteni egy rakás embert. Borzalom!” Az értékítélet azonban ezen egyoldalúságában pusztán önámítás.

Ugyanez történt Őcsényben is.  

Persze jó lenne, ha nem beszélnénk lesajnáló vállvonogatással „őcsényiekről”, hiszen fogalmunk sincs, hogy a teljes lakosságon belül hányan gondolkodnak így.

A lakosság egy része azonban elutasította, hogy településükre menekült vagy oltalmazotti státuszt kapott családok jöjjenek pihenni. Kiszúrta valaki a nekik helyet kínáló panziós autójának kerekét is, csak amúgy a nyomaték kedvéért. A polgármester lemondott. Előkerült persze gyorsan a Soros-kártya is, Orbán Viktor meg összegzett: szerinte a helyiek jól tették, hogy “határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket”. Grrr.

Nyilván szörnyű látni, milyen hatásos a kormányzati tényferdítés és hisztériakeltés. De ezt a játékot mindig, minden körben ketten játsszák. A reakciónak ellenreakciót is kell szülnie, különben egy térfélen pattog a labda, és soha nem tudunk elmozdulni a holtpontról.

Évek óta látjuk, milyen tudatosan használja a kormány saját hasznára a megfélemlítés eszközeit. Az ellenségképzés hatásmechanizmusát ismerjük, hisz nem bonyolult a képlet: mindaddig, amíg sikerül egy megbélyegzett és démonizált csoportot feltüntetni nemzetünk ellen fenekedő erőként, és sikerül ellenük (virtuális és kerítésekkel megtámogatott) harcot folytatni, amelyben a kormány időről időre képes eredményeket felmutatni, ez a kampány sikeresnek lesz tekinthető. Amíg a kormánypárti politikusok szájából és az onnan töltekező közmédiából ömlik a szenny, semmi sem fogja azt azt embert meggyőzni arról, hogy nem a kormánynak van igaza, aki menekülteket azelőtt még sohasem látott, és nincs senki, aki ezeket az állításokat hitelesen megcáfolná. És ebben van némi lemaradásunk.

Őszintén szólva nem nagyon hallom, ahogy az ellenzék, a baloldali és liberális pártok magyarázzák az esetet, nem látom, hogy bárki is úgy érezné, hogy ez egy olyan pont, ahol véget kell vetni ennek az őrületnek.

Ha egy embert kell idézni, hogy ennek okát megértsük, álljanak itt az őcsényi expolgármester szavai: „Ha ma Magyarországon kimondja valaki, hogy migráns, akkor elásta magát, és megcsípik a darazsak.”

Erről van ugyanis szó. Úgy tűnik, hogy az ellenzék belenyugodott abba, hogy a migráns-téma immár annyira a kormány kezében van, hogy nem is akarja igazán megbolygatni senki. Nem népszerű manapság  védelmünkbe venni a menekülteket, úgyhogy nem is nagyon teszi meg senki – fél évvel a választások előtt szalvétával sem fogja meg ugyebár senki a …-t

Persze, egy igazságosságra és egyenlőségre épülő társadalomban nem lenne kérdés, hogy azt, aki védelemre és segítségre szorul, védjük és segítjük. Jelenleg azonban messze vagyunk még ettől, és nem is nagyon várhatjuk ennek az áldatlan helyzetnek a változását, ha épp az elméletileg igazságosságot és egyenlőséget hirdető pártok elzárkóznak a határozott kiállástól.

Így tehát ebben van némi feladata mindazoknak, akik felelősségteljesen akarnak beszállni a választási játszmába. A hallgatás ez esetben (mint annyi másban is) gyáva, cinkos károkozás csupán. Beszélni kell a kerítésről, Brüsszel megállításának hazugságáról, beszélni kell a menekültkvótáról, halljuk végre az igazságot Magyarország jelenlegi menekültpolitikájának hazugságairól! És lássunk végre valamiféle akaratot, ami ennek a megfékezésére, a gyűlölet kioltására, az emberség visszaállítására irányul! Nem könnyű feladat, gerinc kell hozzá, de ma, 2017 végén Magyarországon minden, az ország irányításában felelősséget vállalni akaró párt és politikus kötelessége ez.

És hadd vessek fel még egy szempontot.

Irracionális félelem uralkodik ma a társadalom egy részében, ha meghallja a migráns szót: afféle pavlovi reflex ez, amit egy kormánykék plakát épp úgy ki tud váltani, mint Lázár János felhúzott szemöldöke. Azért irracionális, mert a magyar társadalom jelentős része életében nem került még közel menekült vagy oltalmazotti státusszal hazánkban tartózkodó emberhez (vagy ha igen, fogalma sem volt róla – már miért is lett volna?), így a fejekbe ültetett „terrorista” kép háborítatlanul burjánzik, így pedig könnyű rettegni.

De nem a menekültek az egyetlenek. Emlékszik még valaki arra, hogyan kaszálták el Tolnán a lakásotthont a helyiek, mert attól tartottak, hogy az oda beköltöztetni kívánt, addig állami gondozásban élő gyerekek „deviáns viselkedésükkel” megzavarnák a település életét? Vagy ott van a szilvásváradi eset: fogyatékkal élők lakásotthonát szintén aláírásgyűjtéssel próbálták megakadályozni a lakosok.

Az esetek közt persze nem sok hasonlóság van. Legfeljebb annyi, hogy az állami gondozásban élő gyerekek, a fogyatékosok és a menekültek is olyan sérülékeny, segítségre szoruló csoportok, amelyek segítése egyrészt fontos feladata (lenne) az államnak, másrészt viszont többnyire el vannak rejtve a társadalom szeme elől. És mint ilyenek, rengeteg tévhit él velük kapcsolatban.

És akkor jön egy, általában a helyi közösségek bevonása nélkül meghozott döntés, aminek hatására egy közösség rutinjába próbálják meg ezeket a csoportokat ideiglenesen (menekültek üdültetése) vagy hosszú távon (lakóotthonok) integrálni. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.

Ilyenkor nagy hangsúlyt kell helyezni az úgynevezett érzékenyítésre. Sok türelemre és nagy szakértelemre van szükség ahhoz, hogy a helyi közösségek specifikumait figyelembe véve lehessen a helyi lakosokkal közösen dönteni arról, hogy egy ilyen integrációnak mi a menete és mi az értelme. Igenis szükség van arra, hogy előzetesen azok, akik értenek a témához, felmérjék az adott település adta lehetőségeket, tájékozódjanak a lakosság álláspontjáról, válaszoljanak a felmerülő kérdésekre. Erre pedig időt kell szánni, és ez fokozottan igaz az olyan, nehéz ügyek esetében, mint a menekült családok üdültetése.

De immár az is látszik, hogy mindez nem elég. Nem lehet csak és kizárólag azokon a településeken válaszolni a felmerülő kérdésekre, ahová éppen üdültetni vinnének menekült családokat. Ezzel már el vagyunk késve, nem is kicsit. Országos szintű kampányokra van szükség, arra, hogy minél többször és több helyen lehessen cáfolni a kormányzati propagandát, és meg kell mutatni, hogy valójában kik azok, akik menekültként vagy oltalmazottként hazánkban tartózkodnak. És igen, mindebben van felelőssége azoknak a civil szervezeteknek is, akik ezekkel az csoportokkal foglalkoznak (erejükön felül, erős ellenszélben).

És van ebben bőven felelőssége a sajtónak is. Mert nem mindegy, hogyan beszélünk a menekültekről, de az sem mindegy, hogy hogyan mutatunk be egy olyan kényes problémát, mint az őcsényi. Mert ha valaki, akkor az az őcsényi lakos bizonyosan nem tehető felelőssé az esetért, akinek most éppen a csodájára jár a magyar sajtó, hogy rajta keresztül mutassa be ezt az egész őrületet. Nem Őcsény az első település, amelyik nemet mond a menekültek befogadására. És talán nem is az utolsó. És mindaddig, amíg tétlenül és szótlanul hagyjuk, hogy a fejünk felett csapjon át a racionalizmust és az igazságot szembeköpő kormányzati akarat, addig ezen sem meglepődnünk nem lehet, sem utólagos magyarázatokkal nem áltathatjuk magunkat. Mindannyiunk közös felelőssége az, ami történik, és nem a társadalmi reakciók elítélésével, hanem átgondolt cselekvéssel léphetünk csak fel ellene. Igen, jelenleg a nyilvánosságot is leuralja a kormányzati akarat, egyre fogynak a szabad terek. De ahol csak lehet, le kell írni az igazságot, cáfolni az álhíreket, kiállni a kiszolgáltatott csoportok mellett, és támogatni mindazok munkáját, akik nap mint nap értük dolgoznak, miközben a kormány megpróbálja ellehetetleníteni a munkájukat.

Csak így lehet ugyanis fellépni az ellen az embertelen gyakorlat ellen, ami egyszerre tesz bűnbakká és fenyegető erővé olyanokat, akik jelenleg Magyarországon törvényesen tartózkodhatnak, hiszen megkapták az ehhez szükséges státuszt. És csak így lehet elérni azt is, hogy a magyar társadalom ellenség helyett emberként nézzen rájuk is. Nem könnyű feladat, de nem bújhatunk ki alóla – ezt a játékot ugyanis mint mindig, most is ketten játsszák. Egyelőre mi állunk vesztésre a kormány pedig bőven lépéselőnyben van. De ha tanulunk az eddig elkövetett hibáinkból, akkor nem reménytelen az ügy.

Éppen csak meg kell dolgoznunk érte.

Ez a cikk a ti támogatásotokból készült el.

A Mérce cikkeit ingyen olvashatjátok, de nem ingyen készülnek, hanem a ti támogatásotokból és a mi munkánkból! A Mércét nem támogatják pártok, oligarchák, hanem 100%-ban az olvasók hozzájárulásából működik, ez biztosítja a függetlenségünket, és pont ezért csak akkor maradhatunk fenn, ha te is beszállsz!

Kattints és támogasd a Mércét rendszeres havi 2000, 5000 vagy 10 000 forinttal, hogy tovább működhessen és még jobb lehessen!

Támogass minket egyszerűen bankkártyával:

Támogatom!

Más támogatási lehetőségekért és több infóért kattints ide.

Olvass tovább!