Akik csak Macron leneolibezésére várnak, azoknak csalódást fogok okozni. Bár erre is sor kerül, de ennél kicsit részletesebb leszek: derüljön ki, mi szerepel Emmanuel Macron és Marine Le Pen programjában, s milyen társadalmi törésvonalak mutatkoznak meg (viszonylagos!) sikerük hátterében. Népnyúzó kontra náci? Ennél azért bonyolultabb! Miért támogatja a radikális baloldali Janisz Varufakisz a centrista/szoclib Macron-t, és miért szavaz annyi munkás Le Penre? És a többi miért nem? És hogyan hat ránk mindez?
Macron egy meetingen a kampány során, fotó: Stephane Mahe, Reuters
A francia elnökválasztás első fordulójának eredménye elég sajátos. Macron 24%-a elég volt ahhoz, hogy az első helyen végezzen, de ahhoz képest elég harmatos, hogy saját egykori pártja, a szocialisták vezető politikusai (így Manuel Valls volt miniszterelnök is) sorra beálltak mögé, ahogy a jobbközép erős embere, Bayrou is. Folyamatosan udvarolt a jobboldali szavazóknak, hiszen nekik csak a brutális korrupciós, sikkasztási botrányba gabalyodott Fillon jutott (aki még így is 20%-ot ért el), a jobboldali szavazók nagy része, főleg a nyugdíjasok, mégis kitartottak Fillon mellett, aki Macronnál sokkal durvább neolib programmal állt elő, a munkavállalói jogok leépítését célzó Blitzkrieget (sic!) ígért nyárra).
Marine Le Pen eredménye sem kiugró, ennél a 21%-nál többre számított. Bár egy posztfasiszta jelölttől persze ez is „szép” eredmény. Az első forduló arany- és ezüstérmesének viszonylag gyenge eredményét elsősorban a radikális baloldal jelöltjének, Jean-Luc Mélenchonnak a sikere (közel 20%) magyarázza. Mélenchon karizmatikus (ami Macronról nem mondható el), és ahogy Le Pen is, meg tudta szólítani a munkásság jelentős részét. Jó értelemben vett baloldali populista alternatívát kínált a most is masszívan idegenellenes Le Pennel szemben (Mélenchon politikájáról és szavazóiról részletesebben itt).
A szocialisták – előválasztáson kiválasztott – jelöltje, Benoît Hamon leszerepelt, 6%-ot ért el, pedig radikális zöld-bal programja eleinte sokakat vonzott, állt már 18%-on is. De aztán a potenciális szavazóinak szoclib fele Macron-hoz, radbal fele Mélenchon-hoz pártolt át, mert a felmérések azt jelezték: ők ketten szoríthatják meg a jobboldali jelölteket. Így válnak a közvéleménykutatásokból önbeteljesítő jóslatok.
Le Pen lopással „állította meg” Brüsszelt
Mint a magyar kormány, a Putyin által is támogatott Le Pen is úgy igyekszik megállítani Brüsszelt, hogy közben leszívja az EU-s pénzeket. Az Európai Parlamentben ő és pártjának képviselői tömegesen juttatták fiktív állásokhoz a haverokat. Orbáni tehetséggel finanszírozza brüsszeli forrásból a „Brüsszel” elleni kampányt. Pedig a nép e nagy barátja dúsgazdag, nem szorul rá a litván és magyar adófieztők pénzére.
Tartalmi értelemben az Unióhoz való viszonya kettős: a korábbi vehemens kritikát kicsit visszafogta, most azt mondja: népszavazást akar a kilépésről, a Frexitről. Az első forduló 6. helyén végző, majdnem 5%-ot szerző Nicolas Dupont-Aignannal most kötött szövetségi megállapodásban is óvatosabb, kétértelműbb szöveg szerepel. Azóta meg még zavarosabb lett a kép: az euró előtti félig-közös valuta, az Ecu újrabevezetését dobta be, ami a szintén újra bevezetendő frank 30%-os leértékelésével és államcsőddel fenyeget.
De még így is ő az Unió-ellenesek kedvence. S ha már a lopásnál és az Uniónál tartunk: a héten Le Pen már François Fillon egyik beszédét is plagizálta, amely többek között épp arról szólt, hogy Franciaország milyen lenyűgözően hatalmas, Európánál is nagyobb, hisz’ az Alpok összeköti az országot a Balkánnal, a Pireneusok hegyvonulata pedig egyenesen Latin-Amerikával teszi határossá francia hont.
Itt lehet Macron sikerének egyik titka: ő az egyetlen, aki a nacionalistákat nacionalistának nevezve nyíltan Európa-párti – ahogy a francia lakosság (erről véleményt formáló részének) nagy többsége is. Az Unióhoz való viszonyát gyakran naivnak minősítik; mindenesetre a jelöltek közül egyedüliként állt és áll ki az ún. „kihelyezett munkások” tárgyában érvényes uniós szabályozás megtartásáért.
Ezeket a kihelyezett munkásokat vádolják most sokan – Le Pen és Mélenchon is joggal – azzal, hogy „szociális dömpinget” okoznak: lenyomják a béreket, a küldőország szabályozása szerinti foglalkoztatásuk pedig a francia munkavállalók jogait is fenyegeti. Megtestesítőjük: a lengyel, román melós, akit az EU-joggal élve vagy visszaélve a francia munkásnál alacsonyabb fizetésért foglalkoztatnak a gazdag nyugati tagállamokban.
Macron azonban kiáll emellett az intézmény mellett, mondván majdnem ugyanannyi kihelyezett francia munkavállaló dolgozik más EU-s tagállamban, mint ahány ilyen jön Franciaországba. Ehhez hozzáteszi: miként miniszterként már korábban is, a visszaélésszerű – például fiktív, csak erre a célra alapított cégek általi – kihelyezések megakadályozására fog törekedni. De ez kevés ahhoz, hogy megnyugtassa Mélenchon híveit.
Macron Európa-politikájának hatása Magyarországra kettős lehet. Egyrészt várható tőle, hogy az EU értékei iránti elkötelezettséget számon fogja kérni rajtunk; például a civilek megbélyegzését vagy a CEU bezárását célzó törvényjavaslatok kapcsán hallatni fogja a hangját. Ami a tervezett uniós intézményi reformot illeti, annak hazánk a vesztese lehet, de magunkra vessünk!
Ugyanis Macron belátta, hogy az olyan tagállamokat, mint mi, vagy a lengyelek, sehogyan sem lehet az integráció elmélyítésére rávenni. Inkább nem bajlódna velünk, mert az EU konszenzusos döntéshozatali módja, ahol mindig akad egy Orbán Viktor, aki botot dug a küllők közé, örök tehetetlenségre ítéli a 28 (27) tagállamot. Ezért intézményesítené a kétsebességes Európát: az eurozóna tagállamai közös gazdaságpolitikát folytatnának, sőt, gazdaságfejlesztési célokra (például a megújuló energiák támogatására) hiteleket is felvehetnének, és még egy közös gazdasági minisztert is kineveznének.
Az egyik liberális… és a másik is
Macron egy vidéki nagyvárosban nőtt fel (Amiens); szülei orvosok, apja egyetemi professzor. Politikai pozícióját a „radikális centrum”, a „szélsőséges közép” kifejezésekkel írhatjuk körül. Ha csak egy jelző férne a cikkbe, én is (neo)liberálisnak nevezném – ugyanakkor mégis balról jött, s mint később látni fogjuk, ennek azért van jelentősége. Mint ahogy annak, is, hogy milyen Franciaország politikai kultúrája: bármikor kitörhet egy általános sztrájk, ha valaki túl messzire merészkedne a jóléti állam leépítésében. S ezt ő is tudja.
Macron az elitellenes elit mintapéldánya: a legelitebb francia politikusképző egyetemen (ENA) végzett, volt állami főtisztviselő, befektetési bankár és miniszter, de magát mégis outsiderként pozicionálja. Azt állítja: ő nem politikus.
Amivel nem szokott hencegni: még bankárként egyszer visszaélt azok bizalmával, akiknek maga ígért segítséget: majdnem ő lett a Le Monde vezető francia napilap Mészáros Lőrince. Lebukott, a lap megmenekült, de a szégyenfolt megmaradt.
Macron a hatalmas tiltakozást kiváltott új munkatörvénykönyv egyik atyja. S hiába kérte tőle most Mélenchon, még arra az apró gesztusra sem hajlandó, hogy a törvény gyorsabb végrehajtását szolgáló, a béralkut és munkajogi alkut vállalati szintre „letoló”, a munkavállalók jogait csorbító rendeletekről lemondjon. Ha végül (hatalmas meglepetésre!) mégis veszít vagy csak épphogy győz, akkor ez a neolib dogmatizmus lesz a veszte: a radikális baloldal szavazóit a fasiszta-veszély mozgósítaná, ha Macron csak egy kicsit is finomítana a róla kialakult munkásellenes képen.
De nem, ő inkább azzal próbál érvelni, hogy a munkavállalók ideiglenes és „részleges” munkanélkülisége megóvhat egy-egy céget a csődtől, s ezzel végső soron munkahelyeket ment. Ezt – akár igaz, akár nem – kevesen látják be. Főleg, hogy közben azt is ígéri: ezentúl minden munkanélküli kiesik a munkanélküli-ellátásból, aki háromból legalább egy állásajánlatot nem fogad el.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
De legyünk igazságosak! Macron azt is mondja, hogy mindenkinek biztosítani fogja az (akár fél- vagy egyéves) átképzést, és univerzálissá teszi a társadalombiztosítást. Ugyanis jelenleg például sem a – bérmunkásokhoz hasonlóan kiszolgáltatott – kisvállalkozóknak, sem a gazdáknak, sem a munkáltatójuktól felmondással távozóknak nem jár a munkanélküli segély. És akkor itt említsük meg azt is, hogy (egyébként Le Pennel egyetértésben!) növelné egyes költséges egészségügyi ellátások térítését, a fogászati ellátástól a szemüvegen át a hallókészülékig.
A neolib-neokon checklisthez visszatérve: Macron csökkentené a vagyonadót (egyszerű ingatlandadóvá alakítaná át), és leépítésekre készül a közszférában, bár a 120 ezres szám, amit kitűzött, messze elmarad a – történetesen közpénzlopási ügye miatt a – versenyből kiesett Fillon közszféra-leépítési terveitől: ő félmillió állami alkalmazottól szabadult volna meg.
Le Pen gazdasági programja is liberális, ha nem is annyira szélsőségesen, mint az apjáé volt. Macronnal egyetértenek abban, hogy a társasági adót és a munkaadói járulékokat kell csökkenteni. Le Pen sem lett a burzsoázia „osztályárulója”.
Macron az uniós követelményekre is hivatkozva kívánja csökkenteni a deficitet, többek között épp a munkanélküli-ellátás feltételekhez kötésével. Pedig tudhatná, hogy „a létbiztonság megrendülése, az egzisztenciális szorongás jobboldali populistákat és – hovatovább már csak Franciaországban – baloldali tömegtüntetéseket, sztrájkokat szül.”
Macron lehetővé tenné azt is, hogy üzemi megállapodással felülírják a törvényben rögzített 35 órás munkaidőt (amit a jobboldal kezdettől támad), és így lehetővé váljon annak emelése. A reformot egyébként, s ezt fontos hangsúlyozni, az évtizedek óta fennálló, a német gazdasági csodát és szociális államot megalapozó érdekegyeztetési rendszer ihlette; ennek központi pillérét vették át, csak éppen kiszakítva azt eredeti kontextusából.
Ahogy néztem az egyik tévéinterjúját, újra meglepett nyílt tőkés- és piacpártiságával, ami Franciaországban nagyon nem szokás. Arról beszélt például, hogy növelni kell a cégek profitját (igaz, „profit” szó helyett a kicsit jobban csengő „marges” szót használta), mert ha a cégek sikeresek, akkor majd a munkanélküliség problémája is megoldódik.
…És Macron mégis baloldali, egy kicsit
A fentiek dacára a radikális baloldal hérosza, Janisz Varufakisz is Macront támogatja, legalábbis a szélsőjobb ellenében: a programjával persze nem ért egyet, de hálás neki, amiért anno kiállt a Sziriza-vezette görög kormányért, a megszorításokat hazájára kényszerítő Schäuble-ék ellenében. Varufakisz szerint Macron megérdemli, hogy Le Pen ellenében a (radikális) baloldaliak is rá szavazzanak!
De vannak baloldali, vagyis egyenlőség-párti közpolitikai javaslatai is. Például a munkaadói járulékok – fent említett – csökkentését az alacsony bérekre célozná, az alacsonyabb végzettségű, nehezebben munkát találó dolgozók foglalkoztatását bővítendő.
Macron tanácsadóként, majd gazdasági miniszterként részese volt Hollande elnök ötéves ciklusának, és – hogy igazságosak legyünk — nem csak annak kudarcait, de apróbb sikereit, baloldali intézkedéseit is meg kell említenünk: „kivetettek egy 75 százalék-os adót a felső tízezerre (ezt a törvényt az Alkotmánybíróság megsemmisítette, végül egy 60 százalékos változatot fogadtak el, és vezettek be, azt is csak két évre); és igyekeztek az alacsony jövedelműek személyi jövedelemadóját mérsékelni, sőt: mintegy kétmillió alacsony jövedelmű dolgozó esetében 0-ra csökkentették azt!”. Továbbá viszonylag sikeres a prekariátust megcélzó, 150 ezer fiatalnak állást biztosító „jövő munkahelyei” program, és a fél világ rajong a munkavállalókat az állandó (internetes, telefonos) elérhetőség kötelességétől megszabadító pihenéshez való jog bevezetéséért (…).”
A terveire visszatérve: a Földgolyónak és zöldeknek az a szerencséjük, hogy a megújuló energia trendi, innovatív iparágnak számít, ezért (is) támogatná Macron. (Le Pen nem ül fel az ilyen „divatoknak”, ő Jeanne d’Arc-ot támogatná.) Folytatná az atomenergia fokozatos, bár lassú visszaszorítását, de nem trumpizálná Európát: a szénerőműveket 5 éven belül bezáratná. Sok tekintetben folytatná Hollande elnök zöldpolitikáját, ami nem túl sok, de a semminél több: betiltaná a palagáz-kitermelést, és fokozatosan emelné a karbonadót. Az iskolai menzákon pár éven belül el kellene érnie a bio- vagy helyi élelmiszer arányának az 50%-ot.
Folytatná a szabadságjogok kiterjesztését, megadná a mesterséges megtermékenyítés lehetőségét a leszbikus pároknak és az egyedülálló nőknek is. Bevándorláspolitikája a közhangulathoz képest meglepően befogadó: nem akar szigorítani az amúgy jelenleg is elég restriktív politikán, sőt: Franciaország „büszkeségének” tartja a bevándorlókat, akinek az integrációjára többet költene.
Az oktatáspolitikában is jó irányba mutatnak a tervei. Hollande elnök politikáját folytatva tovább növelné a bölcsődei férőhelyek számát, a külvárosi iskolákban (ZEP) radikálisan (felére, vagyis 12-re) csökkentené az osztályétszámot, hogy megakadályozza a lemorzsolódást, a tanulási nehézségekkel küszködők számára korrepetálásokat szervezne, jobban bevonná a szülőket az iskolák életébe (ez a bevándorló gyerekek szempontjából kulcsfontosságú) stb.
Városok kontra falvak? Avagy a bretagne-i munkások esete a vulgárszociológiával…
A francia választások vulgárszociológiája szerint az elit szavazott Macronra, a proletárok Le Penre. A helyzet ennél szerencsére kicsit bonyolultabb. A munkások 36%-a szavazott le Penre (szemben a 21%-os országos átlaggal), de 64%-uk másra, köztük 24% — a munkások egykori pártja, a kommunisták által kívülről támogatott – Mélenchonra, sőt még Macronra is nem elhanyagolható mennyiségben: 17%-uk támogatta őt.
Ellenben a 70 fölöttiek majdnem fele Fillonra szavazott, nekik a konzervatív értékválasztás (abortusz-ellenes húrok pengetése, melegházasság ellenzése) lehetett a vonzó a jobboldal jelöltjében. Korosztályi bontásban vizsgálva tovább az adatokat, a radikális baloldalt a legszebb reményekre jogosítja Mélenchon 31%-a a 18-24 évesek körében.
Az ország a korábbiaknál is jobban kettészakadt, de a legdurvább törésvonal a kis- és nagytelepüléseken élők között húzódik. Ezt persze le lehet fordítani úgy, hogy a globalizáció nyertesei és vesztesei között, de az nem volna pontos. Sokkal inkább a minőségi közszolgáltatásokhoz hozzáférők és azokhoz kevésbé hozzáférők között. Márpedig a vidéki kispostákat, a falusi iskolákat, a kisvárosi kórházakat nem Brüsszel, Soros vagy a pénztőke, hanem az elmúlt évtizedek – jobb- és baloldali – francia kormányai zárták be vagy hagyták bezárni.
A modernizáció sokszázados folyamatának egyik legjellemzőbb mintázata a városiasodás, annak minden előnyével és hátrányával. Egyfelől a kistelepüléseken élő lakosság elöregszik, gyorsan fogyatkozik, s ez, ha az állam nem áll ennek ellen nagyon tudatosan, a magára hagyatottság, a hanyatlás érzetét kelti.
És akkor jön Le Pen, és azt sugallja: megállítja a folyamatot, megvédi a kisembereket. (Másfelől persze kérdés, hogy a vidék elnéptelenedését egyáltalán meg lehet-e állítani, hiszen a társadalmi mobilitás csatornái a nagyvárosokba vezetnek. Részben megoldást jelenthet a közösségi közlekedés fejlesztése: ha minden falu valamely város vonzáskörzetébe kerül – de erről majd egy másik cikkben!)
S ez a településtípus szerinti polarizálódás csak egyre erősebb: pl. Le Pen szavazataránya 2012-höz képest, bár országosan nőtt, a nagyvárosokban csökkent. Pedig Párizsban azóta véres merényletek is történtek, s a szélsőjobb mégis 5% alá zuhant. De a vidéki nagyvárosokban is igen alacsony, még a válságrégiókban is a posztfasiszta szavazók aránya. A falvakban viszont nagyon magas. Nem, nem a külvárosokban a legmagasabb, ahol a sok bevándorló él, hanem a falvakban, ahol alig. Ahol leépültek a közszolgáltatások, csökken a lakosságszám, elköltöznek a fiatalok – és nincs remény.
További érdekesség, hogy ezt még milyen tényezők árnyalják: a Rhône völgyében például a protestáns, korábban markánsan baloldali szavazók egy része állt át egy egész más proteszt-szavazásra: Le Penre szavaztak.
S ha már átállás: a szavazók leválása a baloldalról (a kommunista és szocialista pártról) már a 70-es években megkezdődött, amikor ezek megszűntek közösségszervező erőként működni, ekkor a szavazók egy része eleinte a középjobbhoz pártolt át, csak később kötöttek ki a szélsőjobbnál – miközben (szerencsére) többségük még most sem (szélső)jobboldali. Az a bő egyharmaduk, aki az apja lányát választotta, már nem ugyanahhoz a generációhoz tartozik. Ők nem az egykori kommunista szavazók, hanem azok gyerekei, unokái.
Egyszóval a tendencia némileg analóg az amerikai rozsdaövezetben tapasztaltakkal, de azért túlzás azt hangoztatni, hogy a helyzet ugyanaz (még egyszer: a legtöbb Le Pen- szavazó kistelepülési, nem városi), vagy hogy a francia proletariátust szőröstül-bőröstül lenyelte volna a szélsőjobb.
Dél-keleten, a mediterrán partvidéken – ahol az egykor Algériából visszatelepült „gyarmatosítók” leszármazottai élnek – Le Pen annak ellenére erős, hogy kevés a munkás, míg Bretagne-ban vagy Dél-Nyugat-Franciaországban annak ellenére gyenge, hogy ott viszonylag sok. Merthogy van még egy törésvonal, ami bonyolítja a képletet: egy képzeletbeli északnyugat-délkelet vonal mentén is megosztott az ország: ettől keletre, délre inkább lepenista (néhány nagyváros lóg ki szigetként), míg ettől nyugatra, északra inkább Macron-párti (a falvakat leszámítva). A világ bonyolult, egyetlen magyarázó változó – a globalizáció nyertesei/vesztesei – kevés a megértéséhez.
***
Ha Macron győz, elmondhatjuk, hogy a Trump megválasztásával és a Brexittel csúcspontját elérő, de az osztrák és holland választással talán leszállóágba került nacionalizmus és idegenellenesség újabb vereséget szenvedett. (Vagy más megközelítésben: az érzéketlen globális elit revansot vett). Ha viszont Le Pen győz (ami épp a rá szavazni készülő munkásoknak lenne a legrosszabb, lásd: USA) vagy legalább szorossá teszi a meccset, akkor viszont még szép jövő elé néz a trumpológia Európában is.
Erőss Gábor
A szerző szociológus, a Párbeszéd elnökségi tagja, józsefvárosi önkormányzati képviselő.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
