Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

2016 Magyarországa: a mércék és egyértelműségek hiányának időtlen tere

Ez a cikk több mint 4 éves.

„…De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.”

(Ady Endre: Karácsony)

„Never lose your pride, never lose your strength
Never lose your hope, never lose your faith
Never stop believing in yourself
Believing in yourself, believing in yourself”

(Perkele: Believe)

trumpkevin.jpg

A (digitális) öröm dísze

Visszatekintő írások egyik kihívása, hogy milyen eseményekkel keretezzék az évet, beszéljünk akár globális vagy hazai léptékről. A szentimentálisabbaknak vagy kedvelőinek George Michael halála az ünnep, így az év mélypontja – vagy éppen az így szükséggé váló Istenkeresés, a „mélypont ünnepe”. A hahotaszalonoknak a Reszkessetek Betörők 2-ben Kevin és Donald Trump találkozásának posztolása a (digitális) öröm dísze, míg a már karácsonykor is a húsvét (feltámadás) hiábavalóságával magukat terrorizálóknak és traumatizálóknak a Srí Lankán kiosztott 2Pac-féle Hail Mary az a tévedés, mely bizonyítja nem a kultúra, hanem a civilizációk állapotát, annak ez évi szimbolikus megnyilvánulását. Túl az előbbi poppolitikai, popipari pszeudoeseményeken – a jövő egyik legfurcsább feladata lesz ugyanis a halál halálként történő „megtartása” –, ez az év, pontosabban az ebben az évben kiteljesedő trendek, jelenségek és negatívumok világosan bizonyítják, hogy a baloldali utópiák után a liberális utópiák sem bizonyulnak evilágiságukban öröknek. Ebből nem következik az a (politikaelméletileg is) „oximoron”, hogy a jobboldali (populista) utópizmus megszületésének kora jött volna el. Nyugalom. Míg ugyanis a „populizmus korszelleme” egyszerre bír magyarázó erővel, addig univerzális magyarázattá emelkedése mélyítője is a kortárs, egymást erősítő válságoknak.

A „régi” elitek ahelyett, hogy a „tapasztalatból ismert emberi természet” (Hobbes) politikából való kizárhatatlanságával, a politikára egyébként is jellemző érték- és érdekkomplexitásával, a liberális hegemónia kikezdésével (vagy amit konzervatív kritikusai „üldözöttként” hegemóniává növesztettek szövegeikben), a politika eljogiasításával vagy költségvetési sorokká alakításával, a politika zárt kapus identitáspolitikai olimpiákra történő abszolutizálásának nem kívánt következményeivel szembesültek volna, megszülték a „tények utáni kor és politika” érvelését. Ez leginkább a tényeket monopolizálni akaró, azokból a narratívákat összerendező szakértőiség, és azzal ideológiai és egyéb hálózati viszonyban lévő média, politika „eddig minden rendben” (hatalmi) pozícióját féltő gondolkodása. Holott a tények pluralizmusából nem következik a posztfasizmus, viszonyt a saját tényeink abszolúttá követeléséből vagy azokról harc nélküli lemondásból annál inkább.

Kétségkívül kell álhírekről és kamuoldalakról, vagy az aligha a Bőny faluja központtal zajló kiberháborúban való teljes tapicskolásáról beszélni, de ezek is csak részei, és nem egészei a politika észlelési krízisének, a politika késő modern fordulattal járó következményével előálló pszeudopolitikának, a közvélemény meghatározásában beálló, egyre erősödő bizonytalanságnak. A politika digitális krízise a politika és a politikai test kibernetikai alapra helyezésével jár, mely a politika marketingalapú fordulatához képest is jelentős politika-megértési válságot eredményez.

E korban az értékeit ortodox, úgymint saját párt- és értékhagyományainak megfelelő módon képviselő politika nem bír már média- vagy pártrendszert befolyásoló hatással, a politika dinamikája vagy a néppártokon belül vagy a néppártok és az új populista pártok között zajlik (mindkettőre szemléletes példa Merkel CDU-ja, illetve a CDU-AfD felelgetése kül- és belpolitikai kérdésekben egyaránt). A posztideológiák politikai környezete egyrészt felmutatja az ideológiák, az ideologikus „politika-tervezés” szükségességét, másrészt a politikára jellemző útfüggőségen túl mégsem tervezhetőek el a politikai holnapok. Ma már egyre nehezebben lehet megmondani, hogyan és mivel lehet választást nyerni. Az identitás darabokra hullásával a politikai én is töredezetté vált. Például Donald Trump maga is egy posztideológiai kreatúra, aki olyan ideológiai elemeket „kanalizál”, csatornáz be politikájába, amelyek nem csak egymásnak, hanem a republikánus kánon számos megkérdőjelezhetetlen dogmájának is ellentmondanak, és mindannak, amit a 8 évvel ezelőtt megválasztott, aztán politikájával részben Trumpot is kitermelő Obama hozott el.

***

Mondhatnánk, hogy ehhez képest mennyire kényelmes, hogy politikailag globálisan, de fizikailag bekötve mégiscsak Magyarországon élünk, egy további, sajátos észlelési válsággal. Nyilvánvalóan ebben a globális politikai fordulatban Magyarországnak is van helye, de jóval kisebb, mint ahogyan azt a szerepét és pénzünket is túljátszó 888.hu pörgeti. Először is nálunk a baloldali-liberális ellenzéket – kissé sarkítva – már csak Losonczi Kata, a Magyar Idők dolgozója észleli, ha ő nincs, nem különösebben tudnánk mi jár a(z LMP-n és) Jobbikon kívüli ellenzék fejében. Akár a teljes 2016-os évet nézzük, akár csak az előválasztásra vonatkozó egyeztetéseket, abból egy magukat újratermelő, innovációt csak annyiban erőltető, hogy azzal a másik ellenzékit gáncsoló, provincializmusba és kishitűségbe konzerválódó politikai entitások körvonalazódnak.

Ez alól természetesen vannak kivételek pártok és ötletek szintjén is, úgymint a Párbeszéd (nyilvánosságban korábban Párbeszéd Magyarországért [PM]) előválasztás koncepciója, vagy éppen az Együtt igazságtételre vonatkozó politikai, de az ellenzéket nézve inkább csak elméleti, mintsem realizálható anyaga. Utóbbiról annyit, hogy a posztorbáni rezsim egyik legfontosabb témája, így hát nem véletlen, hogy az olvasó sosem hallott erről vagy valamely ellenzéki értelmiségi vagy politikus erre történő reagálásáról. Az igazságtétel és a demokratizálódás gondolatáról és mikéntjéről vitatkozni eleve csak ott lehet, ahol annak tétje van, „érthető” tehát az ellenzéki értelmiségiek érdeklődéshiánya. Utóbbiak ugyanis leginkább vagy poszttraumatikus, programozott, letargikus és cselekvésbénító, én- és műveltségközpontú publicisztikákat írnak, vagy próbálják megfejteni, amit aligha tud(hat)nak (meg), hogy vajon hogyan fordulhat elő, hogy megannyi simicsikázós Egyenes Beszéd után, Kálmán Olga most éppen ott folytatja, ahol. Egyrészt nem tudom, mennyire megy előbbre a világ bármilyen válasz esetén is, másrészt aligha lehet az a kutakodás módja, hogy véleményes „felkonffal” sugall valaki olyat, amit bizonyítani lényegében nem tud – főleg úgy, hogy pártja szerepléseinek tartalmai az adott televíziós csatornán éppen ellentmondanak annak, amiről Juhász Péter ír – helyesebben politikustól aligha elfogadható módon,csak sugall (pedig számára ismerős lehet ennek a gyakorlatnak a szélsőséges módja).

2016 itthon többek között a média(piaci változások) éve volt. Ha valaki 2010-ben elalszik, és a 2016-os év végén tér magához, úgy a magyar nyilvánosságban fura dolgokat tapasztal, és aligha érti, mit aludt át (az ébren maradóktól sem érkezne túl sok segítség). Végeredményben nulla politikai ellenállás és a kivételes politikai cselekvés elmulasztása mellett – kivétel a DK –, de kinyírták a (rendszerváltás utáni) magyarországi baloldal és liberalizmus kulturális és politikai emlékezetét – patetikusabban szólva, otthonát –, a Népszabadságot. Az egykori tulaj, a „nem hagyjuk” MSZP fel is lépett, volt is gyertyagyújtás a Mediaworks előtt, akik meg tényleg nem hagyták – lásd a lap tényfeltáró munkáit és munkatársait –, azokat meg kinyiffantották. Ilyen ez: tényleg kényelmesebb a „nem hagyjuk”, mint a „nem hagyni”.

„Mindig ellenzékbe” kerültek olyan fórumok (Magyar Nemzet, Hír TV), amelyekről korábban ez még rossz viccből sem volt elmondható. Már 2015-ben is elismert újságírókat igazoltak, idővel új műsorokkal jelentkeztek (ebből Alinda ma a legértelmesebb képernyős tartalom, a Heti Hetes-utánérzésű Szabadfogás pedig a leghaszontalanabb). S az év végére valóban, megérkezett a 2015 februárja előtt is ellenzéki újságírás legismertebb műsorvezetője, újságírója, Kálmán Olga is az akolba.

A politikai kaland- és fantáziaszekcióban arat a TV2, régebbről van már a Ripost(.hu) és 888.hu, és ez évben sem volt még egy olyan lap, mint a Magyar Idők, amelyben minden Fidesz-közlemény egy helyen lenne, mintegy 140 forintért – a minimális tisztességhez tartozik, hogy a Fidesz Időtlen szombati melléklete (Lugas) okozhat pozitív meglepetést azoknak, akik nem várnak semmit a laptól. Új tulaja van a Figyelőnek, Schmidt Mária „minőségi, mértékadó és méltányos” tartalmat ígért, tehát papíron olyat, amilyen vásárlása előtt is a Figyelő volt. A Népszavát éppen hogy megmentették az üzleti jobboldaltól. Persze a leghangosabban bírálók (hogy „na, de miért Puch”) azok, akik és barátaik egy fillért még politikai újságírásba nem tettek, abból annál inkább vettek ki.

Mindenesetre „tény”, ami tény, összezavarodott minden, egyértelműséget itt hiába keresünk. S akkor ez még csak a média világa, hol vagyunk még a mezo- és mikroszintektől, ahol az „együttműködésnek”, az értelmiségi nagyképűséggel szólva „kollaborációnak”, legitimációnak olyan formái vannak, amelyek esetében még inkább nem könnyű megmondani, honnantól együttműködő az, aki, mi a jó és rossz, stb.

György Péter pontosan írja, hogy a kollaboráció meghatározásához szükséges a mihez való kollaboráció, tehát a megnevezés, a megnevezhetőség lehetségessége. Természetesen le lehet írni a politikatudomány készletével, hogy milyen rezsim, miért akár szürke zóna, stb. az orbáni, de a lényeg valahogy nem ez, hiszen a tudományos leírás e téren csak nehezítheti a határhúzást. A szimplán politikai meghatározások („maffiaállam”) pedig csak azokat nyugtatják meg, hogy tudják, hol van a határ, akik nem, vagy már nincsenek kapcsolatban semmilyen módon a rezsimmel és/vagy állammal – legalábbis amíg ez ki nem derül egyikről másikról, ahogyan azt 2016 szintén elhozta.

Nincsen ma igazodási pontja a magyar politikai valóságnak, helyes és helytelen, kint és bent, barát és ellenfél egybecsúszik, nem egyértelműek a határok. A mérce a belső erkölcsi integritás még lehet, amelyet tartani nehéz, ha egyrészt nincs mihez mérni „odakint”, másrészt, ha az adott személy esetében akár az ugyanazon az oldalon állók is megkérdőjelezik azt. „Nemre” építeni életet annak lehet csak, aki van annyira autonóm és erős, hogy mindig nemet mondjon (lásd Kertész Imre), vagy annak lehet könnyű azt mondania, aki egyszer már túl könnyen mondott „igent” (azaz 2010 előtt így-úgy, de „belül” volt, így ma nem is kell „igent” mondania, mert ellene is zajlik a politika). Minden választ ki- és meg kell szenvedni, nem könnyű felhúzni azokat a határokat, amelyek rossz(ak) és jó(k) között vannak. S néha a jó(k), csak a kisebbik rossz(ak), és tanulva a (közelmúlt) történelméből is, lehet-e, értelmes-e a „csak” kisebbik rosszra politikai életet alapozni?

Ez utóbbival megannyi kérdés jár együtt, amelyekre e sorok írója sem tudja a választ, de az időtlenné váló Magyarországon – mivel mai tudásunk (!) szerint – a 2010 utáni új egyensúlyt nem billenti ki ellenzéki politikai cselekvés, az intellektuálisan talán legérdekesebb kérdések és küldetések egyike. S ha megvan rá a válasz, úgy meg lehet arra is, mi tart egyben egy politikai közösséget. Erről gondolkodni ma, amikor a nyílt rendszerek nem bírják erőforrással megvédeni magukat külső sokkokkal szemben – hívjuk ezt a szomszédunkban öltözködő Iszlám Állam egy katonájának vagy a morális mércék és igazodások elvesztésének – elemibb, mint ha digitális jakobinusok módjára próbálunk egyszerűen, „magától értetődően”, nekünk komfortosan ítélkezni globális és emberi léptékű döntések felett.

Senki nem ígéri, hogy 2017-ben lesznek viszonyítási pontok, hogy tudni fogjuk, mi a jó, a helyes a kortárs Magyarországon, viszont aki nem törekszik végiggondolni mindezt, vagy csak önmagának tetsző módon teszi, az nem tud otthon lenni utcájában, városában, és neki nem lesz menedék a nem létező világtársadalomban sem.

Böcskei Balázs

A szerző politológus, politikai elemző

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.