A fasizmus alól nem magunk szabadítottuk föl magunkat, de a rendi uralom alól bizony igen, kihasználva ösztönösen a háborús káoszt és Sztálin terveinek bizonytalanságát. Erkölcsi forradalom is végbement: az eliszonyodás, az elémelyedés az elnyomás, a fajgyilkosság, a népirtás, a szolgalelkűség impériumától, amely régi bűnök következménye volt – „beteg századokért lakolva”… Itt az az uralkodó kaszt bukott meg, amely Mohács, a szatmári béke, Világos, Trianon, két világháború szörnyűségein bizonyította be, hogy nem képes és nem méltó a vezetésre. (Tamás Gáspár Miklós 2005. április 4-re írt, a Népszabadságban megjelent cikkét közöljük újra – a szerk.)
(Fotó: Fortepan)
Fölszabadulás
Ezelőtt húsz évvel ez lett volna a Népszabadság „április negyedikei vezető anyaga”, és én átlapoztam volna. S ha valaki azt mondja, hogy valaha majd én írom a Népszabadság „április negyedikei vezető anyagát”, akkor azt gondoltam volna, hogy meggárgyult.
Ma ez nem képtelenség, ám óvatlanság. Mint minden egyéb, ami vita nélküli, bensőséges, intuitív meggyőződése kellene hogy legyen a köztársaság minden egyes hívének, a „fölszabadulás” puszta szava is arra készteti a köztársaság honpolgárait, hogy gyűlölködve, gyanakodva és szomorúan bámuljanak egymásra. Tavaly augusztus 23-án Bukarestben egymás mellett szemlélte a díszemelvényről a tisztelgő csapatokat a bolsevik múltú államelnök és I. Mihály király; a fölszabadulás ottani ünnepéből csak a vasgárdisták maradtak ki. A romániai politikai osztály (amely határozottabban antikommunista világnézetileg, mint magyarországi megfelelője) ezt képes volt elválasztani az 1940-es évek végének sötét fejleményeitől. És a mi vezetőinknél jobban tudja, mi a közös minimum, és mi a nemzeti érdek.
Párizsban ma is van Sztálingrád nevű metróállomás. Nem Sztálin emlékére.
Magyarországon a sajtóban az a konszenzus kezd kirajzolódni, hogy 1945 tavaszán, hatvan esztendővel ezelőtt fölszabadultak a zsidók és a kommunisták, és senki más. Némely magyarok megnyerték, mások elvesztették a háborút. A győztesek pedig keserves bosszút álltak a veszteseken. Van ebben némi igazság. 1944 áldozatai, ha túlélték, 1945 győztesei voltak, és nem kímélték kínzóikat s azokat, akiket kínzóik cinkosainak véltek. De ez a történet lényege?
Aligha.
Valaha ezt mindenki tudta. Arról kell szólnom, miért volt majdnem mindenkinek fölszabadulás 1945 áprilisa-májusa, s miért helyes minékünk is ezt fölszabadulásnak tekintenünk, habár.
Habár a szövetségesek erkölcsi előnye a tengelyhatalmakkal szemben arasznyi. A Szovjetunió rendszere a leggyilkosabb rendszer volt. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia Drezda, Hamburg, Hirosima, Nagaszaki terrorbombázásával fajirtást hajtott végre vétlen polgári személyekkel, gyerekekkel szemben, s ezt a nyugati hatalmak a gyarmatokon folytatták az ötvenes évek végéig. Ennek semmivel nem volt több stratégiai értelme, mint a náci haláltáboroknak, ha nem is volt annyira átgondolt.
És jaj volt a legyőzötteknek. Az új határok mögé került németeket milliószámra „kitelepítették”, azaz elűzték, és sokukat útközben leöldösték. A Vörös Hadsereg katonái – bosszúból hazájuk elképzelhetetlen kegyetlenségű letiprásáért – tömeges nemi erőszakot követtek el rendszeresen, parancsnokaik hallgatólagos (Németországban olykor kimondott) beleegyezésével, néha bátorításával. A szövetségesek kifosztották a legyőzött országokat, főleg, de nem kizárólag a Szovjetunió. Napirenden volt a tömeges megalázás, ítélet nélküli internálás, oktalan vagyonelkobzás, száműzés. Demokratikus intermezzók után a sztálinista parancsuralmi rezsimek tíz- és százezerszámra éheztették, verték, börtönözték be a gondjukra bízottakat bármiféle érthető ok nélkül, a legképtelenebb ürügyekkel. A szabadság világszerte alig gyarapodott, a szegénység pedig – az akkor bigott, fajüldöző és mccarthysta Egyesült Államok kivételével – iszonyatos volt. A nácik fajüldöző rendszerének leverésében olyan amerikai hadsereg vett volt részt korábban, amelyben szegregált fehér és fekete századok voltak, amelyek között néha tűzharcok fordultak elő.
Fölszabadulás?
Lágerek, kínzások, terrorpörök Kelet-Európában és Kelet-Ázsiában, halálbrigádok, kínzások a gyarmati és félgyarmati országokban meg a komprádor latin-amerikai katonai diktatúrákban, cenzúra, agymosás, represszív tömegkultúra Nyugaton, agyalágyult, észbontó szervilizmus és megalázkodás a keleti tömbben.
Fölszabadulás?
Igen, fölszabadulás.
Fölszabadulás először is a fasizmus alól. Ez nem azt jelenti, hogy a szövetségesek tudatos és szándékos „antifasiszta háborút” folytattak volna. Mind a Szovjetunió, mind Nagy-Britannia és Franciaország uralkodó osztálya kiegyezett Hitlerrel és szövetségeseivel, nem rajtuk múlt, hogy a Harmadik Birodalom mégis küzdelemre kényszerítette őket.
„Antifasiszta háború” nem volt, csak a gazdasági és katonai hegemóniáért, területért, túlélésért folytatott szokványos háború, amelynek alig szándékolt mellékes következménye volt a fasizmus fölszámolása. A fasizmussal a nyugati szövetségesek a francói Spanyolországban, a salazari Portugáliában, az ezredesek Görögországában, a hetvenes-nyolcvanas évek Ceausescu-féle Romániájában (amely már inkább fasiszta volt, mint sztálinista) még évtizedekig békében éltek együtt. De a fasizmust legyőzték, és az egészen más célokat követő szövetséges seregek segítségével az antifasiszták sok helyütt győzelmeket arattak. A nyugati fasiszta államokban helyreállt a polgári status quo, a parlamenti rendszer, lényeges változásokkal. Mindenütt Nyugaton (Olasz- és Franciaországban a hatalmas kommunista pártok nyomására is) a munkásosztály társadalmi integrálására tettek kísérletet „a jóléti állam”, „a szociális állam” különféle változataival.
Ámde mi történt velünk, mi történt Kelet-Európában?
Kelet-Európában szovjet „segítséggel” a polgári társadalom jött létre 1944/45-ben. A polgári társadalom – milyen értelemben?
A polgári és a premodern, modernség előtti (prekapitalista, kapitalizmus előtti) társadalom között az az egyik alapvető különbség, hogy a premodern társadalomban rendek vagy kasztok, a polgári társadalomban osztályok dominálnak. A rendbe tartozást (általában) születés, vérség, öröklött cím és státusz szabja meg, a rendbe-kasztba nem lehet „csak úgy” kívülről belépni. A fölsőbb rendek a többletet gazdaságon kívüli kényszerrel sajátítják el az alsóbb kasztoktól. A voltaképpeni (modern) osztálytársadalmakban viszont magának a társadalomnak az alaphelyzete (piac, verseny, a közvetlen termelők tulajdonnélkülisége) helyezi el (nagyjából véletlenszerűen) az embereket a jövedelmi rétegződés, a társadalmi munkamegosztás, a presztízs és a műveltség különféle szerepeiben.
A premodern társadalmakban a különféle emberi funkciók harmóniája, a modern (polgári) társadalmakban a szabadság a kohéziót és engedelmességet teremtő legfőbb világnézeti (ideológiai) tanítás. Ez a hit a közvetlen, illetve közvetett kényszereket kiegészíti vagy helyettesíti. Minden civilizáció alapproblémája, hogyan igazolja a kevesek uralmát a sokaság fölött. (A „létező szocializmus” – nyugodjék – bravúrja volt, hogy a problémát megoldása helyett letagadta.) Az arisztokratikus társadalmakban ezt a legfölső osztály öröklött kiválóságával, magasabbrendűségével magyarázzák.
Kelet-Európában nem a szabadság, hanem a „kiválóság”, az öröklött rátermettség kissé modernizált ideológiája volt a meghatározó. (Ennek a modernizálásnak egyik változata a fasizmus magyar, osztrák, portugál, spanyol – tehát félfeudális – válfaja.) Itt (mint néhol egyébként Nyugaton is, bár ott kisebb mértékben) a politikailag kiskorú, éretlen burzsoázia fölött az ancien régime katonai és papi kasztja uralkodott továbbra is, ami a személyi függőség, a brutális alávetettség, a gazdaságilag már indokolatlan szolgaság, a folytonos fizikai megaláztatás mocskos brutalitásának a rendjét jelentette.
Az angolkór, a tüdővész, a pellagra, az olykori éhínség és az állandó alultápláltság mellett a babona, az írástudatlanság és a csendőrség tartotta kordában a rendszer lázongó és kevéssé hatékony hordozóját, akinek a mellére, mint Derkovits egyik Dózsa-metszetén, odahasították a döntő fölírást: „büdös paraszt”.
1945 áprilisa után a földreform, az államosítás, a durva szekularizáció együtt az alsóbb néposztályokat jelképesen és hangosan képviselő pártok (erősorrendben: szociáldemokraták, kommunisták, parasztpártiak) politikai és kulturális hegemóniájával: ez valóban ezer évet fordított föl, fordított meg. Ez a populus Werbőczyanus első, egyben végső veresége volt, a gazdaságilag függő, ám politikailag domináns magyar nemesség (s a belőle kifejlődött dzsentri, vármegyei és kormányhivatalnok, a szoldateszka, s általában a „párbajképes úri” osztály) Mohácsa.
Ehelyett nem holmi „szocializmus” jött létre, még a sztálinista hatalomátvétel után, a rémuralom alatt se, hanem a kasztos-rendi szisztéma helyett az erőteljes és erőszakos mobilitással (tehát az alsó rétegekből származók gyors emelkedésével, a fölgyorsított, „gyorstalpaló” népoktatással) beköszöntő modern osztálytársadalom.
„A népből származó” új osztály volt Kelet-Európa első modern (nem kasztos) uralkodó osztálya. A mobilitás és az erőteljesen megnövekedett egyenlőség nem változtatott a termelők alávetettségén, de megszüntette közvetlen és közvetítetlen, személyes szolgaságukat. A polgári forradalmat nálunk is, mint Oroszországban és Kínában, a proletár szocializmus vívta és nyerte meg, amint azt Karl Kautsky és Garami Ernő már száz esztendővel ezelőtt helyesen megjósolta.
Ezt a hatalmas eseményt ne vették volna észre olyan elmék, mint Szekfű, Bibó, Lukács, Szabó Zoltán, Erdei, Csécsy, Kassák, Déry, Illyés? Tudta ezt az egész nép is, az egész magyar értelmiség is. Hogy forradalom volt.
Nem az a forradalom, amelyről a baloldal álmodott, hiszen szocializmus helyett tervező-egalitárius, államkapitalista, militarista és „népjóléti” diktatúrát kapott Kelet-Európa, vad modernizálással, urbanizációval, iparosítással, építkezéssel, világiassággal, a művészeti és tudományos magaskultúra megváltó erejébe vetett misztikus hittel meg elnyomással, erőszakkal, hazugsággal, bükkfanyelvvel, politikai kiskorúsággal, provincializmussal, képmutatással.
A fasizmus alól fölszabadult Magyarország és Kelet-Európa, de helyette kapta az SZK(b)P, a Vörös Hadsereg, a GPU és helytartóik rémuralmát, amely itt már – szemben a szerencsétlen, szánandó, sebzett Oroszországgal – nem volt annyira és olyan sokáig véres. A genocídium abbamaradt, a frontról, majd a hadifogságból, internáltságból is lassan-lassan hazajöttek a katonák és az elhurcoltak.
De nem ez a fölszabadulás egyedülálló Kelet-Európában, hiszen ez a vödörből csöbörbe esés nélkül, de megtörtént másutt is. A fasizmus alól nem magunk szabadítottuk föl magunkat, de a rendi uralom alól bizony igen, kihasználva ösztönösen a háborús káoszt és Sztálin terveinek bizonytalanságát. Erkölcsi forradalom is végbement: az eliszonyodás, az elémelyedés az elnyomás, a fajgyilkosság, a népirtás, a szolgalelkűség impériumától, amely régi bűnök következménye volt – „beteg századokért lakolva”…
Itt az az uralkodó kaszt bukott meg, amely Mohács, a szatmári béke, Világos, Trianon, két világháború szörnyűségein bizonyította be, hogy nem képes és nem méltó a vezetésre. S nem létező „fejedelmi erényei” miatt nem kell neki megbocsátani a jobbágysanyargatást, az éheztetést, a nép fiainak és lányainak ezeresztendős pofozását.
Uralkodó kaszt helyett uralkodó osztályt kaptunk, amely (az új burzsoáziával kibővülve) az államkapitalizmusból a piaci kapitalizmusba is átmentette osztályhatalmát. Már csak ettől kell megszabadulnunk.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 216 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
