Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nem védtük meg a hajléktalan embereket, ezért mindannyian védtelenebbek vagyunk

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

A szabadságszerető ember – írja Bibó István – „szüntelenül szem előtt tartja, hogy az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan, és az egyik ember ellen akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti”.

Az Alkotmánybíróság két hete napvilágot látott szégyenteljes döntése kiemelkedően kézzelfogható módon demonstrálja a fenti tétel igazságát. Hagytuk, hogy a kétharmados kormánytöbbség beleírja az Alaptörvénybe a hajléktalanság kriminalizálását és így a hajléktalan emberek hatósági zaklatásának a törvényesítését – az Alkotmánybíróság pedig most erre hivatkozva hagyta jóvá mindannyiunk önkényes hatósági zaklatását.

10995305_10205272096298877_9210344398311001657_o.jpg

Állampolgárok polgári engedetlenséggel tiltakoznak az Alaptörvény negyedik módosítása ellen a Fidesz székházának udvarán, 2013 márciusában. Legelöl Lakatosné Jutka, A Város Mindenkié csoport aktivistája, Fotó: Huszti István / Index

A többségi álláspontot jegyző, a jogállamiság eszméje helyett a kormányhoz hűséges alkotmánybírók szerint ugyanis az, hogy Alaptörvény szerint az önkormányzatok megtilthatják a közterületi hajléktalanságot, egyúttal általános jelleggel kibővítette a helyi önkormányzatok jogalkotási autonómiáját, így immár jogukban áll lényegében bármilyen törvényben szabályozott kötöttségtől függetlenül helyi rendeletben tiltaniuk bármit, ami szerintük sérti a „közösségi együttélés alapvető szabályait”.

Amikor az Alkotmánybíróság 2012 novemberében – egy nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően haladó szellemiségű határozattal – kimondta, hogy a közterületi hajléktalanság hatósági üldözése sérti az emberi méltóságot, egyúttal megsemmisítette az önkormányzati törvénynek azt a rendelkezését is, amely felhatalmazta az önkormányzatokat, hogy helyi rendeletben tiltsanak „közösségellenes magatartásokat”.

Az önkormányzati törvény fent hivatkozott rendelkezései anélkül hatalmazták fel a helyi önkormányzatokat a „közösségellenes magatartások” tiltására és ezek büntetésére, hogy a jogalkotói hatáskörük terjedelmét és annak kereteit a törvény szabályozta volna. Az Alkotmánybíróság akkori indokolásának szavaival, a „közösségellenes magatartás”, a „kirívóan közösségellenes magatartás” olyan határozatlan jogfogalom, amely „rendkívül széles, diszkrecionális jogkört biztosít a helyi önkormányzatok számára, annak eldöntésére, hogy mely magatartásokat ítél a helyi közösség együttélési szabályait figyelembe véve tiltottnak, s bírsággal sújthatónak. A felhatalmazásnak ez a módja lehetőséget ad az önkormányzatnak arra, hogy önkényesen éljen a közhatalom gyakorlására szóló felhatalmazásával, a közösség érdekeinek valódi sérelme nélkül, állami kényszereszközökkel avatkozzon be a területén élő polgárok életébe”.

Mindez pedig sérti a jogállamiság és a jogbiztonság elvét.

Ráadásul – ahogyan azt az Alkotmánybíróság is megállapította – az így kapott felhatalmazással való visszaélés veszélyét növelte az önkormányzatok azáltal létrejövő gazdasági érdekeltsége is, hogy a rendeletek alapján beszedett bírságok teljes mértékben az önkormányzatok bevételét képezik. Az alapvető jogok biztosa szerint „az önkormányzatok – nem egy esetben a helyi bevételek növelése érdekében – egészen abszurd és szokatlan közösségi együttélési szabályokat is alkotnak, amelyek nyomán pedig jelentős összegű bírságokat szabnak ki a szabályok ellen vétőkre.”

A kormánytöbbség azóta, 2013 márciusában az Alaptörvény – az alkotmányos demokráciát és a hatalommegosztást lényegében felszámoló – negyedik módosításával megteremtette a közterületi hajléktalanság hatósági üldözésének a lehetőségét. Miközben a fedél nélkül élő emberek hatósági zaklatása és a közterületi hajléktalanság kriminalizálása általános probléma, a magyarországi jogszabályozás immár két szempontból is igazi „hungarikum”.  Egyrészt, szemben például az Egyesült Államokkal, ahol a hajléktalanság kriminalizálását különböző, látszólag nem diszkriminatív módokon igyekeznek jogszabályba foglalni (pl. a járdára való leülés vagy lefekvés általános tilalmával), addig a szabálysértési törvény a közterületi hajléktalanság körülírásával határozza meg „az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértését”. A magyarországi jogalkotókat senki nem kényszerítette rá, hogy legalább a jogállamiság látszatára adjanak.

Másrészt, nincs még egy ország a világban, ahol a hajléktalanság kriminalizálása alkotmányba foglalt alapvetés – és ezt használta fel most az Alkotmánybíróság a hajléktalan és lakásban lakó emberek szabadságát egyaránt korlátozó jogszabályok igazolására. Ismét dönteniük kellett ugyanis annak az alkotmányosságáról, hogy az önkormányzatok lényegében bármit betilthassanak és hatóságilag üldözhessenek, amit a képviselő-testület a „közösségi együttélés alapvető szabályaival” ellentétesnek ítél.

Ahogyan a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa megállapítja, mivel a szabályozás alapvonalai érdemben nem változtak (vagyis az önkormányzati törvény továbbra sem határolja körül megfelelően az önkormányzati jogalkotás tárgyát és kereteit a „közösségi együttélés szabályainak” a „betartatásával” kapcsolatban), az Alkotmánybíróságnak lényegében csak a fent ismertetett 2012 novemberi döntésének az indokolását kellett volna megismételnie, illetve azok mentén ismét megsemmisítenie az önkormányzatok jogbiztonságot sértő felhatalmazását.

Ezt támasztotta volna alá a Kúria Önkormányzati Tanácsának az indítványa is, amely szerint az önkormányzatoknak adott jogalkotási felhatalmazás a jelenlegi formájában annyira megfoghatatlan, hogy az a szabályozás önkényessége mellett egyúttal „akadályozza a Kúria normakontroll hatáskörének gyakorlását”. Nehéz megmondani ugyanis, hogy törvényes-e egy helyi rendelet, ha a törvény nem fekteti le megfelelően a helyi rendeletek törvényes kereteit. A – helyi önkormányzatok törvényességi felügyeletét ellátó – kormányhivatalok vezetőinek is az volt az álláspontja, hogy az önkormányzati törvényben szereplő felhatalmazás nem felel meg a jogállami garanciáknak, „ami – mérce híján – akadályozza egyben azt is, hogy megfelelően eleget tudjanak tenni e tárgykörben törvényességi ellenőrzési feladatuknak”.

A kormánytöbbség által egyoldalúan kinevezett szolgalelkű „alkotmánybírók” azonban mégsem a korábbi alkotmánybírósági döntést erősítették meg, mert úgymond figyelemmel voltak „a jelentősen megváltozott szabályozási környezetre”, vagyis a közterületi hajléktalanság kriminalizálásának az Alaptörvényben való szerepeltetésére. „Ugyan az alkotmányos szabály csak az életvitelszerű tartózkodásra vonatkozóan tartalmaz konkrét rendelkezést, következményei ennél szélesebbek” – írják. Ezek a „szélesebb” következmények pedig az Alkotmánybíróság többségi álláspontja szerint azt jelentik, hogy az Alaptörvény „kibővítette a helyi önkormányzatok jogalkotási autonómiáját”. Ha az önkormányzatoknak jogukban áll rendeletet alkotni a hajléktalan emberek hatósági zaklatásáról, akkor egyúttal bárkit jogukban áll megfelelő törvényben lefektetett keretszabályok és jogállami garanciák nélkül is zaklatni, ha a – többnyire persze kormánypárti – helyi képviselők úgy találják, hogy sérti a „közösségi együttélés alapvető szabályait”, amelyeket persze ugyancsak ők határozhatnak meg.

Ha tehát legközelebb megbírságolnak (akár kétszázezer forintra) egy negyedik emeleti lakásban lakó várpalotai idős házaspárt azért, mert egy séta után a kutyájukkal együtt használnák a liftet, egy szárszói családot azért, mert három macskájuk van, vagy néhány 15 éves fiatalt azért, mert hintáztak a kőteleki játszótéren, vagy egy miskolci lakost azért, mert a saját erkélyén kiporolta a szőnyegét, akkor ez azért történhet majd meg, mert hagytuk, hogy Alaptörvénybe (a politikai közösségünk legalapvetőbb dokumentumába) írják, hogy hajléktalannak lenni: bűn.

És persze azért is, mert veszni hagytuk a köztársaságot – ami mellett persze már-már említésre sem méltó, hogy hagyjuk, hogy nagyrészt olyan emberek döntsenek Magyarország törvényeinek az alkotmányosságáról, akiket minden magára valamit is adó egyetemi tanár sorra buktatna már a „Bevezetés az alkotmányjogba” című kurzuson is.

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a jogállam leépítéséről, támogass minket!
Olvass tovább!